14. fejezet: El kellett utaznom anyámhoz

Petr kinyitotta a szemét, és néhány másodpercig nem tudta, hol van. A szoba szürke volt, a redőnyök lehúzva, a levegő mozdulatlan. Žaneta az ágya saját oldalán aludt, az ablak felé fordulva. A szomszéd szobából semmi sem hallatszott.

A telefon az éjjeliszekrényen hevert.

A kijelző világított.

Radúz.

Petr utána nyúlt, mielőtt még tudatosíthatta volna, hogy megmozdult.

Bocs. El kellett utaznom anyámhoz. Nem volt jól.

Elolvasta az üzenetet egyszer.

Aztán újra.

A még egyszer, lassabban, szóról szóra.

Bocs.

El kellett utaznom.

Anyuhoz.

Nem volt jól.

Semmi több.

Semmi hosszadalmas bocsánatkérés. Semmi magyarázkodás. Semmi rejtett értelem, amit ki lehetne hámozni a mondatok közti szünetekből. Csak egy rövid üzenet valakitől, aki elment, mert el kellett mennie.

Petr felült.

Az ágy alatta halkan nyikordult. Zsanett nem mozdult.

Egy pillanatig a kezében tartotta a telefont, és a kijelzőt nézte, amíg a betűk összefolytak előtte.

Szóval Gozón volt.

Vagy az anyjánál.

Vagy valahol a kettő között.

Kompjegyek egy cédulán. Gyógyszerek három sorban. Doboz egy takaróval a polc mellett. Fénykép egy nőről egy kőkerítésen.

Ott volt minden.

Minden ott volt előtte.

És mégis mást csinált belőle.

Óvatosan felkelt, hogy fel ne ébressze Žanetát, és kiment az erkélyre. Az üvegajtót csak résnyire húzta be maga mögött.

A tenger feletti égbolt pereme világosabb volt, de a szálloda alatti utca szürke maradt. A sétányon áthajtott egy árusítóautó, és eltűnt a sarkon túl. A levegő hűvösebb volt, mint este, de csak alig.

Petr leült a műanyag székre.

A telefont a kezében tartotta.

Az üzenet még mindig ott volt.

Nem volt jól.

Ez volt minden.

És egyúttal ez is elég volt ahhoz, hogy az utolsó néhány nap máshová tolódjon.

Üres zongora.

Olvasatlan üzenetek.

Kék ajtó.

Lehített redőnyök.

Minden, ami eddig jelnek tűnt, hirtelen másképp is olvashatóvá vált. Nem búcsúként. Nem büntetésként. Nem a neki szánt hallgatásként.

Hogy egy egyszerű elutazás.

Egy egyszerű aggodalom.

Egy egyszerű élet, amely Radúznak is megvolt abban a pillanatban, amikor Petr a szállodai szobában ült, és a zöld pöttyöt várta.

Petr végighúzta a tenyerét az arcán.

Megkönnyebbülést kellett volna éreznie.

Részben érezte is.

De alattuk valami más volt.

Szégyen.

Csendes, pontos, kellemetlenül gyakorlatias. Olyan, mint amikor az ember rájön, hogy olyan ajtó miatt dühöngött, amely végig nem volt bezárva.

Írt egy választ.

Sajnálom. Jól van most?

Egy ideig a mondatot nézte.

Aztán elküldte.

Az üzenet kézbesítve lett.

Olvasatlan.

Petr letette a telefonját az asztalkára, és a tengerre nézett.

A vízfelszín csendes volt. A távolban lévő hajók szinte mozdulatlanul álltak. Alulról, az utcáról egy kövezeten húzott fémkocsi hangja hallatszott, aztán megint csend.

Radúz írt.

A magyarázat hétköznapi volt.

És Petr egyszerre nem tudta, hogy ez jobban megnyugtatja-e, vagy kevésbé.

Mert ha Radúz csak elutazott az édesanyjához, ha tényleg csak nem bírta idővel, ha egész idő alatt nem történt semmi olyasmi, amit Petr képzelt, akkor egy másik kérdés maradt fenn.

Miért hitte el ezt olyan könnyen.

Miért volt neki elég bizonyíték az üres társalgó.

Miért volt elég neki az olvasatlan üzenet ítéletként.

Miért tűnt neki könnyebbnek elképzelni Radúz eltűnését, mint a hétköznapi életét.

A szoba ajtaján túl Zsanett megmozdult. Az ágy halkan megnyikordult.

Petr nem fordult meg.

Az erkélyen ült, és várta, hogy megvirradjon.

＊ ＊ ＊

A késő délután csendes volt a szikláknál.

Petr leült egy kőre tőlük úgy harminc méterre. Elég messze ahhoz, hogy ne hallja a szavakat. Elég közel ahhoz, hogy lásson.

Markéta és Yassin a víznél álltak. Yassin mondott valamit, és a kezével a nyílt tenger irányába mutatott. Markéta arra nézett, amit mutatott. Aztán bólintott. Aztán mondott valami rövidet, Yassin pedig megfordult felé, és válaszolt.

Petr je figyelt.

Terv nélkül jött ide. Végigsétált a sétányon, aztán le a lépcsőn, tovább a köveken, és csak amikor leült, jött rá, hol van és miért. Elmehetett volna. Megfordulhatott volna, hogy visszamenjen a szállodába, ahol sör, légkondicionáló és üres szoba várta.

Ülve maradt.

Markéta lehajolt, és felemelt egy követ. Megvizsgálta, majd letette. Yassin nézte őt, aztán maga is nyúlt egy kőért a cipője mellett. Megmutatta Markétának. A nő a kezébe vette, megforgatta a tenyerében, és visszaadta neki.

Semmi dráma.

Csak két ember a sziklákon délután.

Petr végighúzta a tenyerét a teste alatti kő hűvös felületén. Érdes volt és száraz azokon a helyeken, ahol a nap kiszárította, és sötétebb ott, ahová még nem ért el. A tenger szabályos ritmusban csapódott a parthoz, és az egyes hullámok között mindig volt egy rövid csend.

Yassin háttal fordult a tengernek, és egy alacsonyabb kőre ujtott. Visszafordult Markéta felé, és nyújtotta a kezét. Markéta megfogta, és utánaugrott. Nem tartotta a kezét a szükségesnél tovább.

Petr látta ezt.

Nem tett bele semmilyen történetet.

Vagy próbálkozott vele.

Markéta elnevette magát valamin, amit Yassin mondott, és a kezével takarta el a száját. Petr ismerte ezt a mozdulatot – gyermekkorától kezdve csinálta, valahányszor jobban nevetett, mint amennyit meg akart mutatni. Tudott róla. És mégis elbizonytalanította.

Ő maga nem tudta ezt magáról.

Vagy tudta, és nem érdekelte.

Most egymás mellett álltak egy lapos kövön, és a vizet nézték. Yassin zsebre dugta a kezét. Markéta a napfény miatt összehúzta a szemét. Semmi különös nem történt, Petr meg úgy figyelte őket, mint aki olyan könyvet olvas, amelyet senki sem adott oda neki.

Radúz reggeli üzenete még mindig ott lappangott a nap felszíne alatt.

El kellett utaznom anyámhoz.

Egy sima mondat.

Egész héten a semmiből gyártott magának katasztrófát, a valóság meg érkezett néhány szóban.

Markéta lehajolt, és a vízbe nyúlt. Azonnal visszahúzta a kezét, és valamit kiáltott. Yassin elnevette magát. Markéta megrázkódott, és ő is nevetett.

Petr egy darabig figyelte őket.

Aztán felállt.

Megfordult, és visszaindult.

＊ ＊ ＊

Petr a szokásosnál korábban érkezett. A helyiség félig üres volt. Az estére érkező vendégek még nem futottak be, a délutániak meg már elmentek. A pincér az asztalokat kicsit beljebb tolta, egymáshoz közelebb, ahogy az este közeledtével szokás. Az ablaknál egy nő ült egyedül, egy könyvvel és egy pohár fehérborral.

A zongora a helyén állt.

Zárva. Csendes.

Petr leült az oszlop melletti asztalhoz, és rendelt egy sört, ami gyorsan és hidegen érkezett meg. Belekortyolt. Az ablakon túl még világos volt, de másmilyen, mint délben – lapos, kicsit fáradt, olyan, amely azt üzeni, hogy a napnak mindjárt vége.

Ránézett a zongorára.

Nem volt benne vágyakozás.

Ezúttal nem.

Csak egy megállapítás volt benne. Radúz nincs ott. Radúz Gozón van. Az anyjánál, akinek nem volt jó a kedve.

Az ilyen dolgok megtörténnek.

Petr tudta ezt, és egyúttal tudatában volt annak is, mennyi napjába telt, amíg egyszerű tényként fogadta el a rejtély helyett.

Előhúzta a telefonját.

Radúz üzenete egész nap ott állt.

Bocs. El kellett utaznom anyámhoz. Nem volt jól.

Alatta Petr válasza.

Sajnálom. Jól van most?

Elolvasva. Válasz nélkül.

Petr egy darabig az üzenetet nézte. Aztán a hüvelykujjával a beszélgetés végére húzott, és írni kezdett.

Nem az anyjáról szóló mondattal kezdte. Nem bocsánatkéréssel kezdte. Írt egyetlen mondatot, egyszerűt és rövidet, és egy darabig nézte, mielőtt elküldte volna.

Örülök, hogy jelentkeztél.

Elküldtem.

Az üzenet kézbesítve.

Petr az asztalra tette a telefont a kijelzőjével lefelé, és belekortyolt az italába.

A zöld pont nem jelent meg.

Nem bánta.

Vagy kevésbé bánta, mint reggel. Kevésbé, mint tegnap. Kevésbé, mint azokat az estéket, amikor itt ült, vagy az erkélyen, vagy egy üres szoba közepén, és arra várt, hogy a kijelző kigyulladjon.

A lounge lassan megtelt. Négyen érkeztek együtt, hangosak voltak, üdülős ingben. Utácsuk egy középkorú pár jött, csendesek voltak, az asztal két különböző oldalán ültek. A pincér étlapot hozott a terasz melletti szabad asztalhoz.

Petr körülnézett.

A körülette lévő helyiség a saját tempójában lélegzett.

A zongora zárva és üresen állt.

Petr végighúzta a tenyerét az asztallapon.

Emlékezett a lakásra. A fényképre. A kőfalon ülő nőre, aki nem a objektívbe nézett. A múlt heti dátummal ellátott kompmenetrendre.

Nem kérdezted.

Ez volt az a mondat, amely benne maradt.

Az asztalon lévő telefon nem rezgett.

Petr csak egy pillanat múlva döbbent rá, és csak akkor értette meg, hogy nem is várta. Ott ült a lounge-ban, sörözött, és nem számolta az üzenetek közötti másodperceket.

Ez volt az első alkalom az egész tartózkodása alatt.

Kihörpintette a poharat.

A pincér kérés nélkül jött.

„Még egyet?“

„Köszönöm, nem.“

Elvette a telefont az asztalról.

Az üzenet kézbesítve maradt.

Petr bezárta a beszélgetést.

Felállt.

Amikor elhaladt a zongora mellett, rá sem nézett.