13. fejezet: És mi lesz utána

Korábban kelt, mint ő. Általában korábban kelt.

Vizes hajjal jött ki a fürdőszobából, és az ablakhoz ment. Kicsit elhúzta a függönyt. A fény a padlóra esett, és Péter figyelte, ahogy végighúzza a törölközőt a nyakán, majd átveti egy szék támláján.

Olyan mozdulatok, amelyeket ismert.

Annyira jól ismerte őket, hogy már nem is látta.

Felkelt, az ágy szélére ült, és nézte, amint keres valamit a táskájában. Előhúzott egy krémet. Levette a kupakot. A keze fejére nyomta, és eloszlatta.

Péter arra gondolt: és mi lesz utána.

Mi lesz azután.

Málta után.

Hazatérés után.

Ez a nyár után.

Zaneta lezárta a krémestégelyt, és az asztalkára tette.

„Nem zuhanyozol le?”

„Majd egy perc múlva.”

Bólintott, és a tükörhöz ment.

Petr hátulról nézte. A haja, a válla, ahogy összefogott egy tincset, és végighúzta rajta a fésűt.

Huszonöt év.

Žaneta letette a fésűt.

Petr felállt, és bement a fürdőszobába.

Magára húzta az ajtót, és egy darabig a mosdó mellett állt. Megengedte a hideg vizet, és belenézett a tükörbe.

Nem volt ott semmilyen válasz.

＊ ＊ ＊

A sétány ekkoriban tele volt.

Turisták táskákkal, gombóc fagyit majszoló gyerekek, néhány idős férfi a padon, akik úgy figyelték a tengereket, mintha őriznék azokat. Petr Markéta mellett ment, és igyekezett az lépteihez igazítani a járását.

Lassan ment, cél nélkül.

„El akarsz menni valahová?“

„Nem.“ Ránézett a tengerre. „Így is jó nekem.“

Petr bólintott.

Egy ideig némán sétáltak. Markéta eligazította a haját, amelyet a szél az arcába fújt, aztán hagyta úgy.

„Azt mondják, holnap szél lesz“ – mondta.

„Hmm.”

„Jára azt mondta, olyankor más a tenger. Hogy reggelre más a színe.“

Petr ránézett.

„Jára?“

„Yassin.“ Megállt, és a korlátnak támaszkodott. „Néha Járaknak hívom. Úgy egyszerűbb.“

Alul rajtuk hullámok csapódtak a kőhöz. Péter mellé támaszkodott.

Figyelte, hogy nézi egy fiatalember, aki elment mellettük. Margit ezt nem vette észre, vagy ignorálta. Péter nem tudta volna megmondani, melyik volt a rosszabb.

– Apa, jól vagy? –

– Miért? –

Megvonta a vállát.

– Nem tudom. Fáradtnak tűnsz. –

„Minden oké.”

Újra csend.

Margit hátat fordított a tengernek, és a könyökét a korlátra támasztotta. Péter profilból nézte őt. Orra, mint Zsanetté. Álla, mint magáé.

Döbbenten rájött, hogy valójában nem tudja, pontosan mikor történt. Mikor hagyott abba kislány lenni, aki plüsskutyával aludt.

Mikor kezdte el élni a saját életét.

A saját Járájával.

A saját dolgaival, amiket soha nem mond meg neki.

– Eljön vacsorára? – kérdezte.

– Ki? –

– Yassin.

Markéta ránézett. Valami óvatos volt a tekintetében.

– Nem tudom. Talán.

– Csak kérdezem.

– Tudom, hogy csak kérdezed.

Elhúzódott a korláttól.

„Menjünk?”

Petr még egy darabig a tengert nézte.

„Apa.“

„Megyek.”

＊ ＊ ＊

Petr belépett, és azonnal tudta, hogy már nem akar a zongorára nézni.

Ez volt az első alkalom az egész tartózkodása alatt.

A helyiség tele volt, mint mindig. Vendégek az asztaloknál, pincérek közöttük, a gyertyák már meggyújtva. A fény narancsszínűre halványítva. A levegő édeskés a légkondicionálótól és a bár illatától.

A zongora a helyén állt.

A fedele lecsukva.

Senki sem ült mellette.

Petr egyenesen az oszlop melletti asztalhoz ment, és leült.

A pincér felszólítás nélkül jött.

„Sört.”

A pincér bólintott és távozott.

Petr körülnézett.

A bárpultnál hárman álltak ingben, és halkan beszélgettek. Két nő a sarokban a telefonját nézte, és néha elnevette magát. Az ablaknál ülő idősebb pár szótlanul ült, mindketten a helyiség más-más részét figyelték.

Senki sem figyelte a zongorát.

Mert nem volt mit figyelni.

Petr rájött, hogy egész héten arra várt, hogy Radúz eljöjjön. Hogy megjelenjen egy zöld pont. Hogy érkezzen egy üzenet, amely megmagyarázza, hol volt, és miért nem írt.

Helyette egy üres lakást talált.

Gyógyszerek három sorban.

Egy nőt ábrázoló fényképet egy kőkerítésen.

Meg egy kulcsot a zsebében, amely egész évben ott maradt.

Kapott egy sört. Belekortyolt. Ugyanolyan íze volt, mint minden este.

Előhúzta a telefonját.

Radúz. Kézbesítve. Olvasatlan.

Elrejtette.

Emlékezett egy beszélgetésre néhány estével korábbról.

Nincs erre szükségem.

Akkor azt hitte, hogy a pénzről beszél.

Most már nem volt benne biztos.

Radúz sohasem úgy nézett ki, mint aki valamire vár. Egy döntésre. A megmenekülésre. Egy új életre.

Inkább úgy, mint aki éli a sajátját.

Anyja Gozón.

Kompok.

Gyógyszerek.

Munka.

Petr belekortyolt az italába.

Lehet, hogy egész évben olyasmit képzelt el, ami sokkal kevésbé függött össze Radúz valós életével, mint hitté.

Lehet, hogy egy olyan embert képzelt el, akivel a lounge-ban szokott találkozni.

Nem azt az embert, aki a koncert után indult haza.

Letette a poharat.

Ránézett a zongorára.

Üres.

Csendes.

Már nem kereste benne a választ.

Megszelelte a sörét.

Felállt.

És elment.