12. fejezet: Mi lenne, ha

A reggel csendesen érkezett.

Petr kinyitotta a szemét, és egy darabig a plafont bámulta. Tudta, hogy aludt, de nem emlékezett rá, mikor aludt el. Az utolsó dolog, amire emlékezett, az erkély volt és a lenti tenger, feketén és csendesen.

Žaneta a szekrény mellett állt, és csatolta a karkötőjét.

Markéta ágya üres volt.

Petr felült.

„Hol van Markéta?”

„Kiment.”

– Hová? –

„Nem tudom pontosan.” Zsanett ellenőrizte a gombolását. „Azt mondta, tesz egy sétát.”

„Egyedül?”

„Talán.”

Petr bólintott.

Zsanett a válla felett nézett rá.

„Elmész reggelizni?”

„Ja.“

– Jó.

Nem mondott semmi többet.

A szállodai étteremben még kevés ember volt. Néhány asztal az ablaknál, pár vendég a büfénél, egy pincér, aki poharakat pakolt a gyümölcslevek mellé. A reggeli fény széles sávokban feküdt a padlón, és minden nyugodtabbnak tűnt, mint este.

Zsanett joghurtot, gyümölcsöt és kávét vett.

Péter pirítóst, tojást és gyümölcsleveket, amik itt sosem ízlettek neki, mégis minden reggel kitöltött magának egyet.

Ugyanahhoz az asztalhoz ültek, mint általában.

„Aludtál?“ kérdezte Zsanett.

– Kicsit.

Bólintott.

„Te?“

„Én is egy kicsit.“

Nyugodtan mondta. Panasz nélkül.

Petr az ölébe hajtotta a szalvétát.

Egy ideig szótlanul ettek.

A szomszéd asztalnál egy fiatal nő etetett egy kis műanyag tálkából egy gyereket. A gyerek a plafont nézte, és mindig egy másodperccel azelőtt nyitotta ki a száját, hogy a kanál odaért volna.

„Jelentkezett a főnöknő?“ kérdezte Zsanett.

Petr feltörte a szemét.

„Nem.”

„Még az üzenet után sem?“

„Nem.”

Žaneta megkeverte a kávéját. A kiskanál halkan koccant a csésze széléhez.

„És hívni fogod még?”

– Nem tudom. –

„Lehet.”

Petr ránézett.

„Lehet.”

Žaneta bólintott, és belekortyolt. Régebben megkérdezte volna, mi újság a munkában, és annyiban maradt volna. Most a következő lépést kérdezte.

„Van ma valami terved?” – kérdezte egy kis idő múlva.

„Nem.”

„Elmész este a lounge-ba?”

Petr letette a villát.

– Nem tudom. –

„Aha.“

– Miért? –

Žaneta megvonta a vállát.

– Csak hogy tudjam.

Egy kanál joghurtot vett, miközben a tányérját nézte, nem őt.

Petr várta, hogy mond-e még valamit.

Nem mondott.

A büfé felől leesett fogó csörrenése hallatszott. A pincér felvette és elvitte.

– Az az új zongorista tegnap jól játszott – mondta Žaneta.

Petr ránézett.

– Lent voltál?

„Csak egy pillanatra. Amikor vízért mentem.”

„Nem láttalak.”

„Tudom.“

Mondta hangsúlytalanul.

Petr elvette a gyümölcslevet és belekortyolt. Édesebb volt a szokásosnál, vagy csak neki tűnt annak.

„Jól játszott” – mondta.

„De nem ő volt az.”

Petr megállt a mozdulatban.

Žaneta feltette a szemét.

„Azt hiszem, a múlt esti zongorista.”

„Radúz.”

„Radúz.”

Először mondta ki a nevét nyugodtan, szinte óvatosan, mintha helyesen akarná megjegyezni.

Petr bólintott.

– Nem ő volt az. –

– Ezt észrevettem. –

A kezébe vette a csészét, és a kávé tetejét nézte.

– Jelentkezett nálad? –

„Nem.”

„Aha.“

Semmi más kérdés.

Semmilyen hangnem.

Csak egy újabb dolog, amit letettek az asztalra a joghurt, a pirítós meg a pohár gyümölcslé közé.

Petr rábredt, hogy Zsanett nem azért kérdezi, hogy csapdába ejtse. Még csak nem is azért, hogy kiszedjen belőle valamit. Úgy kérdezett, mint valaki, aki már néhány napja ugyanazt a dolgot figyeli, és úgy döntött, abbahagyja a kerülgetését.

Ez rosszabb volt a gyanakvásnál.

Markéta megjelent az étterem ajtajában.

Rövidnadrágot és világos pólót viselt. A haja lófarokba volt kötve. Körbenézett, megtalálta őket, és az asztal felé indult.

– Jó reggelt – mondta.

– Jó reggelt – mondta Zsanett.

Petr bólintott.

– Voltál sétálni?

„Ja.“

„Egyedül?”

Markéta egy pillanatra ránézett.

Bólintott.

Elvett az asztalról egy darab pirítóst Péter tányérjáról.

„Nem veszel magadnak sajátot?”

„Nem.”

Zsanett elmosolyodott.

Markéta leült egy szabad székre, és apró falatokban enni kezdte a pirítóst.

Péter figyelte. Nyugodtnak tűnt. Fáradtnak, de nyugodtnak. Semmilyen új magyarázatot nem hozott. Semmilyen választ.

És mégis, valami megváltozott az arcán.

Zsanett itta meg a kávéját, és a csészét a csészealjra tette.

„Felmegyek a könyvemért” – mondta. „Aztán a medencénél leszek.”

– Jól van – mondta Markéta.

Petr bólintott.

Zsanett felállt. Az asztalon hagyta az összehajtott szalvétát, és az asztalok között az ajtó felé indult.

Péter utánanézett.

A kérdései az asztalnál maradtak.

Jelentkezett a főnöknő?

Elmész este a lounge-ba?

Jelentkezett nálad?

Ezek egyike sem volt vádaskodás.

Pont ezért tűnt úgy neki, hogy nem tudott válaszolni rájuk.

＊ ＊ ＊

Petr Žaneta mellett ment, és nem tudott rájönni, melyikük javasolta a sétát. Talán Žaneta. Talán ő mondta, és elfelejtette. Mindenesetre most a tenger mellett sétáltak a kikötő felé, és senki sem mondott semmit.

A nap égette a követ, a levegő remegett a burkolat felett. Kevesebb volt a turista, mint tegnap. Néhány pár a korlátnál, két idősebb férfi ült a napellenző alatti árnyékban, egy gyerek futott a szülei előtt egy lufival. Valahonnan felülről a kabócák halk zümmögése hallatszott.

Žaneta megállt egy kerámiákat árusító kirakat előtt. „Nézd” – mondta.

Petr odanézett.

Kék tálkák. Egy kis gyertyatartó. Egy elefántfigura.

„Szép.”

Žaneta bólintott, és ment tovább.

Elhaladtak egy bár mellett, ahol tegnap Yassin ült Markétával. Az asztalok üresek voltak. Egy pincér törölgette a padot. Petr maga elé nézett, és igyekezett nem arra gondolni, amit ott látott. Két fiatal, amint beszélgetnek. Semmi több.

És mégis ez kísérte egész este.

„Itt már jártunk” – mondta Žaneta.

„Ja.“

Megállt a korlátnál, és a lenti sziklákat nézte. A víz szabályosan csapódott a kőhöz, drámaiság nélkül. Csak jött és ment.

„Jobban emlékszel ezekre a helyekre, mint én” – mondta egy kis múlva.

Petr felé fordult.

– Hogy érted ezt?

„Nem tudom.” Megrántotta a vállát. „Csak olyan. Mintha jártál volna már itt egyszer, és én veled.”

Nem mondta éllel. Petr a tengerre siklatta a tekintetét.

„Tavaly jártam itt.”

„Tudom.“

Csend.

„Egyedül.”

„Tudom” – mondta ismét.

Zaneta elfordult a korláttól, és ment tovább a sétányon. Péter követte.

Egy pillanat múlva megálltak egy kis szökőkútnál. A benne lévő víz zöld volt az alga miatt. Zaneta végighúzta a tenyerét a kőtál peremén.

„Itt is voltunk” – mondta.

„Igen. Másnap.”

Ránézett.

„Emlékszel rá?”

„Ja.“

Zsanett egy darabig állt, és a vizet nézte. Aztán ment tovább.

Átmentek egy szűkebb utcába, ahol árnyék volt és kicsit hűvösebb. A házak homlokzata régi volt, helyenként lepattogzott. Valahonnan egy nyitott ablakból nevetés hallatszott.

„Péter.“

Megállt.

Zsanett ott álltelőtte a teste mellett lógó kézzel. Nem nézett se dühösen, se szomorúan.

„Mit?”

– Mi van? – vagy „Mi történik?"

Ott maradt állva.

– Nem tudom, mire gondolsz.

Zsanett megrázta a fejét.

– De igen, tudod.

– Zsanett... –

– Egész nyaralás alatt valahol máshol jársz.

Petr elhallgatott.

Zaneta egy lépéssel közelebb lépett.

„Itt ülsz a reggelinél, és nem vagy itt. Eljössz velem sétálni, és valami másra gondolsz.”

„Ez nem igaz.”

„Van.“

Nyugodtan mondta. Annak az embernek a bizonyosságával, akinek ezt már nem kell ellenőriznie.

Petr végighúzta a kezét az arcán.

„Ez bonyolult.”

„Tudom, hogy bonyolult.”

„Van némi munkám—”

„Péter.“

Megállt.

Zsanett kissé oldalra hajtott fejjel nézett rá, mintha valami mást is hallana a szavai mögött.

„Ez nemcsak a munkáról szól.”

Petr nem válaszolt.

„Nem kell semmit magyaráznod” – mondta egy kis csend után.

Ez jobban meglepte, mint bármi más.

„Nem kell?”

„Nem.”

Csend. Az utca végén elment egy robogó, és a motor hangja visszhangzott a homlokzatokon.

„Csak nem akarok úgy tenni, mintha nem látnám.”

Petr a háta mögötti falnak támaszkodott. A kő még meleg volt a naptól.

„És mit látsz?“

Žaneta megvonta a vállát.

„Hogy elmentél.”

Ez a mondat köztük maradt. Magyarázat nélkül. Vádaskodás nélkül. Csak ott volt.

Petr a kövezetet nézte.

„Nem tudom, mi van velem.”

Előbb mondta ki, mint hogy átgondolhatta volna, akarja-e hangosan is kimondani.

Žaneta bólintott. Mintha éppen erre a mondatra várt volna.

– Jó.

Petr feltörte a fejét.

„Jól van?”

„Ja.“

„Ennyi?”

„Mit akarsz, mit mondjak?“

Zsanett elmosolyodott. Fáradtan.

„Péter, én nem kérek tőled olyan választ, amelyet te magad sem ismersz.“

Egy darabig hallgattak.

Aztán a sétány felé fordult.

„Ha majd tudni fogod, mi történik veled, akkor mondd meg nekem.“

Nem várta meg a választ.

Lassan visszasétált a napsütésbe.

Petr egy pillanatig nem mozdult.

Aztán utána ment.

Egymás mellett mentek a tenger felé. Veszekedés nélkül. Megbékélés nélkül. További magyarázatok nélkül.

Csak két ember, akik ugyanazon az utcán haladtak tovább, még akkor is, ha mindketten máson járatták az eszüket.

＊ ＊ ＊

Némán tértek vissza a szállodába.

A lift foglalt volt, úgyhogy gyalog mentek fel. Zsanett egy lépéssel előtte járt, a keze végigcsúszott a korláton, Petr meg a hátát nézte. Lenruha. Copf a vállán. Semmi olyasmi, ami megállíthatta volna.

És mégis megállt. Az első emeleten. A lépcső közepén.

Zsanett hátranézett.

„Mit?”

– Semmi.

Mentek tovább felfelé.

A szoba üres volt. Markéta még nem jött vissza. Zsanett letette a táskáját a fotelre, és elkezdte belőle pakolni a dolgokat vissza az asztalra — a pénztárcáját, a rúzst, a széf kis kulcsát. Nyugodtan mozgolódott, sietség nélkül, mint aki rendben lévőnek tartja azt, amit csinál.

Petr az ablakhoz ment.

Kint már késő délután volt. Az árnyék már elérte a szálloda alatti utca közepét. A turisták lassan szaporodtak a sétányon, érkeztek az estéli csoportok.

A zsebébe nyúlt a telefonért.

Radúz. Kézbesítve. Olvasatlan.

Főnöknő. Kilencedik nap.

Elrejtette.

„Zsanett.”

Megfordult.

„Kérdezhetek tőled valamit?”

Leült az ágy szélére. Keze az ölében, pillantása rajta.

„Ja.“

Petr végigfuttatta a tekintetét a lábánál lévő szőnyegen.

– Hogy csinálod? –

„Mit?”

– Azt, amit te egész nyaralás alatt. – Elhallgatott. – Itt vagy. Végig itt vagy. –

Zsanett egy ideig hallgatott.

– Hogy érted ezt?

– Nincs nálad folyton a telefon. Nem ülsz és várod, hogy valaki válaszoljon vagy hívjon. – Ráemelte a tekintetét. – Bent vagy a szobában, és tényleg ott vagy. Elmész reggelizni, és tényleg ott vagy. –

Zsanett elmosolyodott.

– Te meg nem. –

– Ég meg nem. –

Az ablak előtt elrobogott egy robogó, a motor hangja visszaveri a homlokzatokról, majd elhalkult.

– Ezt nem tanulod meg egy éjszaka alatt – mondta.

„Tudom.“

– Én meg nem tudom ezt eleve.

Petr feltámaszkodott az ablakpárkányra.

– Úgy nézel ki, mintha tudnád.

Žaneta végigfuttatta a tekintetét a válla mögötti ablakon.

– Petr, én az egész szabadság alatt olyan dolgokon gondolkodom, amikről tudsz.

– Milyen dolgokon?

Felvonta a szemöldökét.

„Rólad. Rólunk.”

Petr bólintott.

„És nem írsz erről nekem minden nap üzenetet.”

„Nem.”

„Miért nem?“

Žaneta egy pillanatot várt.

„Mert úgy gondolom, hogy nem mindenhez, amin gondolkodom, kell azonnali válasz.“

Petr elhúzódott az ablakpárkánytól, és a fotelhez lépett. Mellette maradt állva.

„Mondj meg nekem egy valamit.“

„Ja.“

„Aodon a sétán. Hol tanultál így beszélni?“

Zsanett ránézett.

„Hogy úgy?”

„Kimondani valamit úgy, hogy nincs szükség válaszra.”

Oldalra hajtotta a fejét.

„Nem tudom. Talán meg kellett tanulnom.”

„Miattam?”

Nem válaszolt azonnal. Végigsimította az ujjával a takaró összehajtott szélét.

– Magunk miatt. –

Petr leült a fotelba.

Žaneta az ágyon maradt. Néhány méter volt köztük meg a délutáni fény, ami lassan narancsosba fordult.

– Soha nem kérdeztelek meg – mondta.

„Mire?“

– Mit olvasol?

Zsanett ránézett.

– Přízraky v Umagu. Tegnap éjjel fejeztem be.

Petr felnézett.

– Egészen?

– Vékony könyv. – Levette a kötetet az éjjeliszekrényről, de az ölében hagyta. – De kicsit tönkretett.

– Hogy érted ezt?

Žaneta egy darabig hallgatott, mintha keresné, hol is kezdje.

– Az a férfi, Stano – van egy barátja, Pavel. Meghal neki. Aztán meg Stano vonattal elutazik, egyedül, az éjszaka közepén. – Végighúzta az ujját a könyv élén. – És egyszer csak, csak egy pillanatra, olvasok egy mondatot, és ott Stano helyett Pavel áll. Mintha ő ébredne fel, ő nézne ki az ablakból az állomáson, ő aludna el újra.

– Elírás?

„Nem.“ Rázta a fejét. „Közvetlenül utána az a mondat áll: Pavel vonattal elutazott, és Stano itt maradt egyedül. Mintha az a halott barát végig ott lett volna vele a fülkében, aztán egyszerűen csak elengedte.“

Petr a támlának dőlt.

„Azért ez elég erős egyetlen szótól.“

„Pontosan ezért fogott meg.“ Žaneta kinézett az ablakon. „Kétszer is el kellett olvasnom azt az oldalt, mire leesett, hogy az a név nem a tévedés miatt van ott.“

„És mi van tovább?“

„Gloria – az a nő, aki Stanóval van – talál egy régi levelet. Egy másik férfitól, akit Stano szeretett, jóval azelőtt.“ Žaneta elhallgatott. „Nem ordít vele. Teljesen halkan mondja ki, a csendbe – egyetlen szót, hogy gyalázat. Mert ha beismerné a féltékenységet, az többe kerülne neki, mint az, hogy csak a szégyent tetteti.“

„És ő?“

„Nem mond semmit. Csak sír, és elmegy.“

Petr végigfuttatta a tekintetét a szobán.

– És hogy lesz vége az egésznek?

Žaneta elgondolkodott.

– Gloria korábban óceánjáró hajókon dolgozott. Meg egy olyan jelenetben, amikor együtt voltak Velencében – semmi explicit dolog nincs benne, de egy este a fürdőszobában vannak, ő a kádban, a nő fésülködik, zene szól. Csak az a közelség, ahogy hallgatnak egymással.

„És?“

– Aztán eltűnik. Vissza a tengerre, dolgozni. Žaneta egy pillanatra elhallgatott. – A könyv ezt nem mondja ki, de én a fürdőszobás jelenet után végig azt hittem, hogy valami másképp van. Nem tudom pontosan, mi. Csak az az érzés, hogy vele most folytatódik valami, még akkor is, ha Stano végül meghal.

– Vele folytatódik valami? Žaneta a térdén hagyta a könyvet.

– A szerző ezt sehol sem írja le nyíltan, de nekem az a benyomásom, hogy ezzel akarta sugallni – az ő végét, és a nő folytatását. Hogy az élet megy tovább valahol máshol, még akkor is, ha az egyik oldalról bezárul.

– Ez csak a te feltételezésed.

– Igen. Elmosolyodott, kicsit fáradtan. – A könyv ebből semmit sem erősít meg. De egész éjjel ezen hagytam járni az agyam, és ez nálam nem fordul elő gyakran egy könyvnél.

Petr végigfuttatta a tekintetét a szobán. Szandál az ágy mellett. Sál a támlán.

– Ezt nem tudtam – mondta végül. – Hogy végigolvastad az egészet.

– Nem tudtad. – Mondta nyugodtan. – De most már tudod.

És miközben nézte, amint becsukja a könyvet, és leteszi az éjjeliszekrényre a kerámia halacska mellé, leesett neki, hogy most sem Gloriáról, sem Stanról nem tudott meg semmit – azt tudta meg, milyen mélyre hajlandó menni Zsanett egyedül, csendben, szó nélkül, amíg meg nem kérdezi.

 

– Mikor vetted? –

– A halat? –

„Ja.“

– A negyedik napon. –

– Minden egybefolyik nekem itt. –

„Tudom.“

Petr si végighúzta a tenyerét az arcán.

„Zsanett.”

„Ja.“

„Én egész idő alatt más dolgokat figyeltem.“

Žaneta nem szakította félbe.

„Markétát. Radúzt. A főnöknőt.“

Csend.

„És téged is. De rosszul.“

Žaneta feltette a szemét.

„Hogyhogy rosszul?“

„Jeleket kerestem benned.“ Humor nélkül elnevette magát. „Mintha arra vártam volna, hogy elárulsz valamit.“

Žaneta bólintott.

„És?“

„Te pedig egyszerűen élted az életed.“

Egy pillanatig hallgatott.

„Nemelyik pontosan.”

„Tudom.“

„Sok mindenre gondoltam.” Ráérősen beszélt. „Csak nem számítottam rá, hogy valaki elintézi helyettem.”

Petr ránézett.

„Mert tudod, hogy én nem intéztem volna el.”

„Mert ez nem a te dolgod.”

Kint elment egy autó. Motorbúgás, aztán csönd.

Petr rádöbbent, mennyi időt töltött az elmúlt tíz napban azzal, hogy történeteket rakott össze a körülötte lévő emberek tekintetéből, szavaiból és hallgatásából.

És milyen kevés időt töltött azzal, hogy egyszerűen megkérdezte őket.

„Azon a sétán” – mondta.

„Hm.”

„Mikor döntötted el, hogy megkérdezel?“

Zsanett elgondolkodott.

„Talán annál a szökőkútnál.“

„Melyiknél?“

„ amelyiken zöld alga van.“

Péter felidézte magában.

„Miért pont ott?“

„Mert azt mondtad, emlékszel, mikor voltunk ott.“

„És?“

„És én erre nem emlékeztem.” Egy darabig hallgatott. „A aztán rájöttem, hogy te más dolgokra emlékszel, mint én.”

Petr bólintott.

„Ja.“

„S hogy talán éppen ezért nehéz ez néha.”

Nem pontosította, hogy mit.

Nem is kellett.

Petr a fotelban ült, és a nőt nézte, akivel huszonöt éve élt. Tudta, hogyan issza a kávéját. Tudta, hogyan alszik. Tudta, milyen arcot vág, amikor fáj a háta.

Azt nem tudta, mit olvas.

Azt nem tudta, mikor vette a kerámiahalat.

Azt nem tudta, hogy három nap alatt elolvasott egy egész könyvet.

– Tudod, mit nem akarok? – mondta végül.

„Mit?”

– Nem akarok válaszokat csak azért, mert éppen kérdezek.

Petr ránézett.

– Hogy érted ezt?

Žaneta letette a könyvet a térdére.

– Néha az ember túl későn kérdez. És akkor a válasz is túl későn érkezik, még ha igaz is.

Petr hallgatott.

– Ezt nem szemrehányásként mondom.

„Tudom.“

– Nem tudod.

Nyugodtan mondta. Nem keményen.

Petr lesütötte a szemét.

Az ablakon túl a fény odébb csúszott egy darabral. Hamarosan este lesz.

Žaneta kinyitotta a fiókot, és előhúzott egy másik könyvet.

Petr ülve maradt a fotelban, és őt nézte.

„Mi lesz ez most?“

„Kérlek szépen, ez a 23 úsměvů Lysary Neven Bety Švarcová-tól.“

Petr meglebbentette a kezét a levegőben, és egy halk, elnyújtott hangot adott ki.

„Húúúú.“

Žaneta a könyv szélétől nézett rá.

„Huszonhárom,“ mondta Péter. „Akkor sokat kell majd gyakorolnom, hogy egyáltalán meg tudjam őket különböztetni egymástól.“

Nem válaszolt. Kinyitotta a könyvet az első oldalon.