10. fejezet – ZAARE LULLABY

A kínai bisztró kilenckor zárt.

Hamburger tudta ezt, mert a pult mögött álló hölgy kínaiul mondta, Christmas pedig gesztussal fordította: egymáshoz szorított két kéz, összehúzott szem és egy kis fejmozdulat.

Kilenc előtt.

Fél nyolc volt.

Kint hó esett. Más, mint nappal. Az éjszakai hó sűrűbb volt, csendesebb. Ráhullott a kirakatra, és olyan réteget képzett, amelyen keresztül a várost csak formátlan fényekként lehetett látni.

Aranyló fény.

Kék fény.

Rózsaszín fény.

Neonfényes Prága.

Az ablaknál ültek. Hamburger előtt egy bögre tea állt. Meghívás nélkül jött, mert a pult mögött álló asszony valószínűleg saját hőadagolási rendszerrel rendelkezett. Christmas előtt egy üres tál hevert, az alján egy kis szósszal, meg egy bögre, amelyből imént itta ki az utolsó cseppet. Az asztalon két telefon feküdt, mindkettő képernyővel lefelé.

Hamburger a tenyerét melegítette a bögrén.

Meleg bögre decemberben. Olyan dolog, amelyre talán létezett japán szó, vagy kínai, vagy mindkettő, vagy egyik sem. De maga a dolog a szavak előtt, a szavak után és a szavak között létezett.

A tenyere meleg volt.

Ennyi elég volt.

Christmas kinézett az ablakon. Kicsit vörösek voltak az arcai, a haja még nedves. Hamburger örömmel figyelte, már a szívéhez nőtt. Christmas megfordult. Rajtakapta, de Hamburger nem kapta el a tekintetét. Christmas mosolyát Hamburger már fordító nélkül is tudta olvasni. Olyan mosoly volt, amely azt mondta: tudom, hogy néztél, és jól esett, de ezt nem mondom ki hangosan. Hamburger felkapta a bögrét, és belekortyolt.

Tea.

Haha.

A szó a szájban majdnem helyes volt. A hangnem lehetett rossz. Hamburger tudta. A kínai nyelvnek vannak hangnemei, ő meg eddig csak egyet sajátított el, azt a síkot, amelyik olyan kifejezésekhez illik, amikor az időjárást mondja be. Nem a „kezek előbb tudják” mondathoz. Nem annak az otthonához, aki máshol kereste az otthonát. De egyetlen szóhoz egy kis asztalnál ennyi is elég volt.

Elvette a telefont.

Megfordította. A fordító még nyitva volt a séta óta. Az előzményekben ott maradtak az egész nap mondatai — kevert kínai és cseh, hibrid nyelvek, pontos nyelv nélküli mondatok, olyan mondatok, amelyek átfolytak az egyikből a másikba, mint az egyik edényből a másikba öntött víz.

Ma.

Bisztró.

Náplavka.

Plac.

Csang Li.

Haha.

Hamburger megkérdezte:

Hogy mondják — csillag? Az a csillag ott kint?

Christmas kinézett az ablakon, mintha ellenőrizni akarná, hogy van-e ott kint valójában bármilyen csillag.

Kínaiul írta:

Xīngxīng. (Csillag.)

Hamburger szórakozottan bámult maga elé.

Xīngxīng.

Ízlelgette a fejében. Két szótag, amelyek ismétlik egymást. Mintha a csillagnak két hangra lenne szüksége ahhoz, hogy létezzen.

Fenn hangon is kimondta.

Halkan, szinte a bögrének:

„Xīngxīng.”

Christmas ránézett.

Hamburger az asztalot bámulta, a kiejtésre, a hangszínekre összpontosítva, a szó szájbeli formájára, a hallása és a kiejtése közötti távolságra.

Christmas ezt írta:

Háj kejji. (Még elmegy.)

Hamburger elolvasta. Aztán halkan elnevette magát. Még elmegy. Prágai-kínai standard az első kínai szóhoz évek óta tartó németországi élet után.

Christmas szintén elmosolyodott.

A pult mögött álló nő valamit pakolt – csészéket, tálakat, egy kancsót –, és a mozdulat csendes, ritmikus hangot adott. A bisztró egyébként hallgatott. A másik asztal üres volt, az elülső rész fényei kissé elhalványultak, ahogy az éttermek szokták, amikor zárni kezdenek anélkül, hogy ezt nyíltan kimondanák.

Hamburger felvette a telefont. Egy darabig a kijelzőt nézte, majd írt:

Írj nekem még egy szót. Bármilyet.

Christmas elolvasta. Gondolkodott, majd kínaiul írta:

Liú. (Maradni. Vagy áramolni hagyni. Attól függ.)

Hamburger a szót nézte.

Liú.

Maradni. Áramolni hagyni. Attól függ.

Magában ismételgette. A hangnem bizonytalan volt, és egy másik hangnem teljesen megváltoztatja a szót. Christmas már korábban is mondta neki – pontosabban írta –, de Hamburger csak most értette meg, hogy miért. Az a szó, amelyik a kimondásától függően jelenthetett maradást vagy áramlást, nem félreértés volt. Olyan pontosság volt, amely azt mondja: azon múlik, mit érez, amikor kinyitja a száját.

Hangosan kimondta:

„Liú.”

Christmas bólintott. Aztán a folyó irányába mutatott az ujjával. Nem lehetett látni, de ott volt. A gesztus azt üzente: az a szó oda tartozik.

Hamburger megértette.

Liú.

A víz, amely azáltal marad meg, hogy áramlik.

És aztán a semmiből a gondolat Hamburgra – a helyre, ahonnan jött, a helyre, ahol németül beszéltek, ahol kikötő volt, és a víz szintén tudta, hogyan kell távozni, miközben mégis maradt. Hamburg, mint egy liú. Egy hely, amely hagyott valamit áramolni, és ezzel valami mássá alakult, mint amire Hamburger számított.

Elvette a telefont, csehül írt:

Szeretnék neked mondani valamit.

Christmas elolvasta, és várt.

Hamburgban van kikötő. Jártam oda, amikor a fájdalmam elviselhetetlen volt. Néztem a vizet. A víz ok nélkül mozgott. Azt mondtam magamnak: nekem is így kell mozognom. Ok nélkül. Csak tovább.

Christmas elolvasta.

Éppen ezért jöttem Prágába. A víz miatt. Prágának is van folyója.

Christmas kétszer is elolvasta a mondatot. Hamburger látta, hogy a szemek végigfutnak a soron, majd visszatérnek. Aztán Christmas kínaiul leírta:

Wǒ zhīdào nǐ wèishénme lái. (Tudom, miért jöttél.)

Hamburger elmosolyodott rajtuk. Christmas csehül folytatta:

Nem azért, mert elmondtad nekem. Hanem mert a víz is tudja a maga útját.

A pult mögött álló hölgy kérés nélkül hozott egy kis tányért.

Két darab barna és kerek valamit. Hamburger nem tudta, mi az. Christmas megnézte magának.

Kínaiul így szólt:

Nǚshì, zhè shì shénme? (Hölgyem, ez mi?)

A pult mögött álló nő kínaiul válaszolt, gyorsan, azoknak az embereknek a mosolyával, akik azért főznek, mert akarnak, nemcsak azért, mert muszáj. Christmas hallgatta, majd Hamburgerhez fordult.

Elvette a telefont, és csehül ezt írta:

Azt mondja: édes dolog. A nap végére. Ha jó vendégek vagyunk.

Hamburger elolvasta. Aztán a kistányérra nézett. Vett egy darabot. Puha volt, a tapintása kissé ragadós — cukormáz, vagy még, vagy mindkettő.

Beharapott.

Az íze más volt, mint a Christmas szobájában lévő isteni kegyelmeké, más, mint a prágai standok süteményei. Kínai édesség, összetettebb, egy kis gyömbérrel vagy fahéjjal, vagy valamivel, amit Hamburger nem tudott megnevezni.

Christmas elvett egy második darabot.

Evtek.

Szótlanul.

A pult mögött álló nő visszament, és elkezdi lekapcsolni a hátsó lámpát. Az első még világított, de a tér csöndje tudatta: még egy pillanat, és aztán.

Hamburger az asztalra könyökölt.

Christmaset nézte. Christmas gondterhelten nézte az asztalt.

Hamburger elővette a telefont:

Meg akarok tanulni napi egy szót. Nem többet. Egyet.

Christmas elolvasta. Aztán csehül írta:

Ma hármat tanultál.

Hamburger írta:

Melyikeket?

Christmas ezt írta:

Hszia. Hszingszing. Liou.

Hamburger átfutotta őket.

Tea.

Csillag.

Maradni vagy hagyni áramlani.

Három szó. Egyiket sem ejtette ki tökéletesen. Hangosan mondta őket.

„Ha. Xīngxīng. Liú.“

A pult mögötti hölgy lekapcsolta a háttérvilágítást.

A bisztró összehúzta a szemét. Az elülső lámpa maradt az egyetlen, arany és apró. Pont annyira világított, hogy látszatódjon az asztal, a két bögre, a két arc, a hó az ablakon túl.

Christmas a telefonjáért nyúlt.

Kínaiul írta:

Nǐ juéde lěng ma? (Fázol?)

A hamburger a mondatot bámulta.

Írta:

Nem.

Christmas ezt írta:

Nekem sem.

Hamburger elmosolyodott.

Ennyi volt az egész beszélgetés. Két mondat a hőmérsékletről.

Kint az ablak mögött nem esett a hó. Hamburger csak akkor vette ezt észre, amikor a hó már nem hullott. A fények az üveg mögött élesebbé váltak. Prága visszakapta a kontúrjait. A szemközti üzlethelyiség aranyló fénye. A villamosdrót kék csillogása. Egy neontábla a sarkon, ami pirosan világított és mondott valamit csehül. Hamburger olvasta, de nem akarta olvasni. Csak a piros fényt látta a fehér havon.

Szép.

Banalitásában szép, amilyenek a dolgok decemberben szoktak lenni, amikor olyasmi világít, aminek nem kellene, a hó ott van, ahol azelőtt nem volt, az ember pedig egy kis asztalnál ül egy csésze teával, és azt mondja: Szép.

Christmas szintén az ablakból nézelődött.

Hamburger figyelte őt.

És aztán:

Hamburg.

2:45.

Fém körhinta a könyvek mögött.

Árnyak a falon.

Egy gyertya, amely kialudt.

És akkor az a tónus.

A hangjegy lecsengése.

Vroucnopotir.

Egy szó a nyelven. Mintha félálomban ülne valahol, ahol azok a dolgok vannak, amelyekről a test hamarabb tud, mint az elme.

Hamburger nem mondta ki hangosan.

Nem írta le.

Csak érezte a szegycsontja mögött. Ott, ahol akkor, hajnali 2:45-kor megérezte az irányt. Ahol a test hamarabb tudta, hogy Hamburg nem az a hely, ahol maradnia kellene. Ahol először mozdult meg valami, ami addig állt.

Akkor az a hang ezt mondta neki:

menj el.

Most ezt mondta:

itt vagy.

Hamburger vette a bögrét. Megitatta a teát. Letette a bögrét az asztalra Christmasé mellé. Két bögre. Ez alkalommal mindkettő üres, a végéig kiitatva.

Christmas észrevette. Elvette a bögréjét. Közelebb tette Hamburgeréhez. Egymás mellett.

Dolgok, amelyek megismétlődnek, és van saját memóriájuk. Poharak a Hot Grillben. Bögrék a kínai bisztróban. Horgonyok, amelyeket középre tesznek, hogy az asztal tudja, hol van a két ember, aki összetartozik.

A pult mögötti hölgy az asztalukhoz lépett. Nem a számlával. Egy kis üvegcsével és két pohárral. A poharak átlátszóak voltak, aprók, olyanok, amelyekbe keveset töltenek, de a bőség tudatával. Mindegyikbe öntött egy kevés áttetsző, enyhén sárgás folyadékot.

Mondott valamit röviden kínaiul.

Christmas válaszolt neki.

Azt mondja: a felmelegedéshez. Útravalóul hazafelé.

A pult mögötti hölgy elvitte az üvegcsét. Hamburger elvette a poharat. Christmas elvette a poharat. Egymásra néztek.

Felöltöztek. Dzseki, sál. Christmas a zsebébe nyúlt, és előhúzta a piros kesztyűit. Felhúzta őket. Hamburger feljebb húzta a dzsekije gallérját. Telefonok a zsebekbe.

Hamburger az asztal felé fordult.

Két üres csésze maradt ott, két kis pohár és kínai írásjelekkel ellátott papír terítő.

Christmas szintén megfordult. Megnézte azt, ami ott maradt.

Az utca csendes volt. Csak a házak, fények az ablakokban és a hóban lábnyomokat hagyó emberek járdája. Aztán egy másik utca. Christmas úgy ment végig rajta, mint valaki, aki ismeri. Hamburger mögötte. A cipők halkan a burkolaton, a hó elnyomta a hangot.

Aztán át a hídon, le a lépcsőn, és egy olyan kis téren voltak, ahol a karácsonyfa állt. Christmas megállt.

A fánál állt és felfelé nézett. A fehér fényfüzérekre. Hamburger mellette állt. Christmas elővette a telefonját.

Kínaiul leírt egy szót:

Měi. (Szép.)

Hamburger ránézett a fára. A fényre. A hóra.

Aztán ezt írta:

Ja.

A hó megint esni kezdett. Finoman. Az a csendes fajta, amelyik akkor jön, amikor már nem is emlékszik az ember a lóra, és egyszer csak ott van a hajában. Christmas feltette a fejét. A hó az arcára hullott.

Hamburger látta.

Hó a hajában.

A hó az arcon.

Prága decemberben, pontosan olyan, amilyen. Nem filmbeli, nem tökéletes. Konkrét. Christmas piros kesztyűben, nedves hajjal és hóval a szempilláján nézett fel a fára, mintha egy olyan álmot keresne benne, amiről senki más nem tudott.

Talán megtalálta ott.

Hamburger ujjai lassúak voltak. Pinyin szótárból és fordítóból összerakva, a hangnemekben megbízhatatlan, valószínűleg nem teljesen helyes.

Wǒ xiǎng liú. (Maradni akarok.)

Christmas letúzta a kesztyűjét.

Nyújtotta felé a kezét. Hamburger a kezébe vette.

Christmas nem fordult meg Hamburger felé. Továbbra is úgy állt, hogy a feje kissé fel volt emelve, a fa felé, a fény felé, a hó felé. De a keze határozott volt Hamburger kezében.

Hamburger is felnézett.

A fára.

A lámpák fényében hulló hópelyhekre.

Xīngxīng.

Aztán megjött az éjszaka hangja hajnali 2:45-kor, amikor Hamburger a szőnyegen feküdt, és félálomban hallott valamit, ami nem volt számára értelmes.

Vroucnopotir.

Mint valaminek a lecsengése, ami fennmarad.

Hamburger Christmas mellett állt kéz a kézben.

És semmi ebből nem igényelt fordítást.