1. fejezet — Mindenhol pehely van

Reggelre pehely lepte el a függőfolyosó korlátját, a száradó ruhákat, az udvar kövét és a levegőt. Ott ült minden egyes tárgyon, amely kicsit is nedves vagy meleg volt, és röpködött azok között, amelyek egyik sem voltak vagy éppen mindkettő.

Az udvar közepén álló fából hullott, vagy legalábbis ezt hittük. Csak hát a fa pontosan úgy nézett ki, mint mindig. Ott állt, voltak levelei, ágai meg kérge, és éppen semmilyen pehely nem hullott belőle. Egyszerűen csak mindenhol ott volt.

A függőfolyosón álltam, és lefelé bámultam. A pehely alulról felfelé szállt, aztán megállt, majd megint lefelé, mintha nem tudná eldönteni, hová tartozik. Az egyik a az ajkamra szállt. Megpróbáltam elfújni, de egy horkanással az orromba szippantottam, és akkorát tüsszenttem, hogy mögöttem kinyílt az ajtó.

„Mit csinálsz?”

Anyu az ajtóban állt egy konyharuhával a vállán, és engem nézett.

„Tüsszentettem.”

„Látom.”

Ránézett az udvarra, aztán fel az égbe, majd vissza rám.

„Ne menj túl közel a korláthoz.”

Aztán bement. Egy pillanat múlva hallottam a rádiót a konyhából.

A szösz közben ráereszkedett a pólómra. Négy darab egy helyen, mintha barátkozni akarnának ott. Megpróbáltam lepöckölni őket, de ráragadtak a tenyeremre. Lepöcköltem őket a tenyeremről a korlátra, csak hát mindjárt az egyik megint idejött az udvarról, és ráült a a ruhaujjamra.

Olyan volt, mint a szúnyogokkal. Nem lehetett vele mit csinálni.

Alulról odarohant Márty Németh.

Márty Németh a második bejáratnál lakott, és többnyire onnan rohant oda, ahol a folyosó sarka mögött volt rejtőzve, úgyhogy ez mindig egy kicsi meglepetés volt. Kék pólót viselt a hétes számmal, jóllehet nem sportolt semmit, a haja meg jobbra volt borzolva, holott balra kelt fel. Ezt nem én találtam ki. Mindig megmagyarázta nekem.

„Láttad ezt?” – mutatott a kezével a magasba, a levegőbe, az udvarra, mindenfelé.

„Pihe.“

„Jó, és de mennyi.“

Előtartotta a kezét, és várt. Egy pillanat múlva három darabka landolt rajta.

„Nézd csak.“

– Látom.

Közelebb lépett a korláthoz, és a könyökével rákönyökölt, pedig nem lett volna szabad. Nem szóltam rá, mert én is túl közel álltam.

„Honnan jön ez?“

A fára mutattam.

„A fáról?“

„Talán.”

Márty Németh csúnyán nézett a fára, mintha magyarázatot várna tőle. A fa meg sem mozdult.

– Ezt a fa minden évben csinálja? –

– Nem tudom. –

– Mert én nem emlékszem rá. – Megfordult felém. – Te emlékszel rá? –

Nem emlékeztem. De az is lehet, hogy máskor nem tűnt fel, mert máskor nem volt ennyi pihe egyszerre mindenhol, hogy az embernek muszáj legyen észrevennie. Idén tényleg nagyon sok volt belőle.

Aztán Gyözö Cserdi jött le a lépcsőn.

Gyözö Cserdi mindig kicsit másképp járt, mint a többiek, mintha az egyik lábában egy elefánt, a másikban meg egy mókus lenne. Ő viszont azt mondta, hogy a többiek járnak rosszul, és nehéz volt ezt megcáfolni, mert nem is gondolkodott rajta. A vállán átvetve ott lógott a régi fényképezőgép, amit az apukájától kapott, az orra mellett bal oldalon meg volt egy szeplő.

– Tudom, mi ez – mondta még mielőtt megállt volna.

– Mi? – kérdezte Márty Németh.

„Nyárfa.” Cserdi Győző a fára mutatott. „A nyárfa ezt csinálja minden tavasszal. Ezek magvak. Szétfújódnak.”

Németh Márty ránézett. Aztán a fára. Aztán megint rá.

„Magvak?”

„Ja.“

„Ezek a fa magvai?”

„Ja.“

Németh Márty elvett egy pipacsot a korlátról, és az arcához, szinte a szeméhez közelítette. A piphes remegett a leheletétől.

„Úgy néz ki, mint egy mag?”

„Benne van a magocska” – mondta Cserdi Győző. „Az a fehér csak szőr. Szétfújódnak, a mag pedig leesik a földre, és fa lesz belőle.”

Németh Márty ráfuwolt a pihére. A pihe lenyúlt az udvarra.

„Na, elültettem egy fát.”

Cserdi Gyözö sötét szemével ránézett.

„Nem ültettél.”

„Ráfújtam egy magot a földre.”

„A kövezetre. Abból nem lesz fa.”

„Miért nem?“

Cserdi Gyözö nem mondott erre semmit, mert nyilvánvaló volt, hogy miért. A kő nem föld. De Németh Márty úgy nézett ki, mint aki nem biztos benne, úgyhogy én sem szóltam semmit, hogy el ne vegyem a reményét.

Lementünk az udvarra.

Az udvaron még több volt a pihe, mint fent, mert alul a falaknál és a fa gyökereinél, ahol nem fújt a szél, megült. Rétegekben feküdt, mint a hótorlaszok, csak hó helyett könnyű volt és porhanyós. Bele lehetett rúgni. A pihe felröppent, aztán lassan visszaszállt.

Mindhárman megcsináltuk. Mindegyikünk egy másik kupacba.

Az udvar olyan volt, mint egy cipősdoboz, a fa meg kicsit félreállt, közelebb a hátsó falhoz. Alatta egy kör alakú, letaposott földdarab terült el, és abból a földből gyökerek nőttek felfelé meg oldalra, úgyhogy ott rendesen meg sem lehetett állni. Körbe-körbe függőfolyosók húzódtak minden emeleten, és a folyosókról ruhák lógtak. A ruhákon pehely ült. A nedves darabokon több, a szárazakon kevesebb. Az lepedők úgy néztek ki, mintha valaki szőrös peremeket adott volna hozzájuk.

Fent, a második emeleten kinyílt egy ablak, és valaki kirázott rajta egy kefét. Az udvari pehely felkavarodott.

– Hé! – kiáltott fel Márty Németh.

Az ablak becsukódott.

– Nem ránk ment – mondtam.

– De hát kinézhetett volna.

Gyözö Cserdi arra a helyre irányította a fényképezőgépet, ahol a pehely a legsűrűbb volt, és lenyomta a kioldógombot.

„Mit fotóz?“

„Pihe.“

Márty Németh elkapott egy nagy hópelyhet közvetlenül a tenyerében, és sokáig nézte.

„Szerinted ezt meg lehet enni?“

„Mit?“ – kérdezte Gyözö Cserdi, de továbbra is a fényképezőgép keresőjébe bámult.

„A pipacsot. Szerinted ehető?“

„Miért ennéd meg?“

„Nem akarom megenni. Csak azt kérdezem, hogy lehetne-e.“

Gyözö Cserdi leeresztette a fényképezőgépet. Elgondolkodott, de nem úgy, mintha a pihén töprengene. Úgy nézett ki, mint aki arra vár, hogy a pihe kimásszon a fülén.

„Növényi rostatok. Meg lehetne enni, de nem finom.”

„Honnan tudod, hogy nem finom?”

„Hát nézz rá.”

Márty Németh kinyitotta a száját, és a tenyerében lévő pihepelyhet a nyelvére tette.

Gyözö Cserdi ránézett.

„Márty.”

– Mit.

„Miért csináltad ezt?”

Márty Németh összezárta a száját, egy darabig gondolkodott, aztán kinyitotta, és kifújta a pelyhet. Egy része az alsó ajkán maradt, meg egy kicsi a nyelvén. Aztán köhögni kezdett.

Gyözö Cserdi máshová fordult.

– Nem nevettem – mondta Márty Németh, amikor abbahagyta a köhögést.

– Nem tudom – mondta Gyözö Cserdi a falnak.

– De igen, nevettél.

„Megfordultam.”

Én is megfordultam, de más irányba. Én sem nevettem, vagy legalábbis nagyon igyekeztem. Végül a falnak nevetve nevettem, szóval technikailag nem Márty Németh-en nevettem, hanem a falon.

Aztán megláttam Rószát.

Rósza a padján ült a ház főbejáratánál, ott, ahol a pad mindig állt, a fal mellett és kicsi árnyékban. Azt a sötét ruháját viselte, ami úgy festett, mintha egy múzeumban varrták volna. Egyszer jártam egy múzeumban, és ott is ilyen ruhák voltak. Még a kendő is, amit a fején viselt. A fa lábát lóbálta, és az a láb nyikorgott.

Minden egyes intés: nyikorgás.

Aztán szünet.

Aztán újra.

Pihe repkedett körülötte, és egy része a fejkendőjére meg a ruhájára hullott. Rósza nem nézte a pihét. Maga elé, a kövezetre szegezte a tekintetét.

Márty Németh oldalba böökött.

„Mennyi idős?“

– Nem tudom. –

„Sok.“

„Tudom.“

Rósza láthatóan nem hallott minket. Vagy úgy hallotta, hogy nem volt szüksége arra, hogy tudomást vegyen rólunk. Lóbálta a lábát, és az úgy nyikorgott, mint egy inga, csak lassabban.

– Ott ül mindig? – kérdezte Márty Németh.

– Majdnem mindig.

– Télen is?

– Télen kevesebbet.

– De egy kicsit igen?

„Aha, meg.“

Gyözö Cserdi nyugodtan szemlélte Rószut, ez alkalommal fényképezőgép nélkül.

– Fa lába van – mondta.

– Tudjuk – mondtam.

„Lefotózzam?“

„Rószát?“

„Nem. Azt a lábat.“

„Azt nem tudom.“ Gondolkodtam. „Valószínűleg nem.“

Gyözö Cserdi nem emelte fel a fényképezőgépet.

Rósza ránk nézett. Vagy csak a fejét fordította felénk, mert rosszul látott, és sosem tudtam biztosan, hogy valóban lát-e minket, vagy csak tudja, hogy ott áll valaki. Megfordult, és biccentett a lábával.

Csikorog.

Hátravonultunk a fához.

– Na, mi van akkor azzal a pihével – mondta Márty Németh, amikor a gyökereknél álltunk, és Rósza nem látott minket.

– Nyárfa – mondta Gyözö Cserdi.

– Ja, azt már tudom, de mi történik vele, ha az emberek megeszik.

– Semmi.

– Semmi?

– Megakad a torkodon, és köhögni fogsz – mondta Gyözö Cserdi. – Mint te.

– Én nem köhögtem.

Gyözö Cserdi rzanézett a sötét szemével, és nem szólt semmit.

Márty Németh kicsit elvörösödött. Nem nagyon, de látszott.

– Kicsit ott volt a torkomban – mondta. – Az nem köhögés volt.

– Az köhögés volt.

– Na az aztán nem volt az.

Felkaptam egy pihét a levegőből, és megnéztem. Pont olyan volt, amilyennek Cserdi Gyözö leírta. A közepén apró, kemény mag ült, körülötte meg olyan finom fehér szálak, hogy alig látszottak, csak remegtek. Ahogy fogtam, a leheletemre remegni kezdtek.

– És tényleg fa nő belőle? – kérdeztem.

– Ha jó földbe esik, hát persze.

– És ha egy ember belsejébe esik?

Cserdi Gyözö rám nézett.

„Befelé?“

„Hát, ha lenyelnéd. A magot meg mindent.“

Gyözö Cserdi gondolkodott. Tényleg gondolkodott. Nem úgy, mint amikor azt mondta, hogy gondolkodik, közben meg nem.

– A gyomorban nem élné túl – mondta végül. – Van ott sav.

– Igen, de – mondta Márty Németh, és a mellkasára tette a kezét –, mi van, ha máshova jut? Például a tüdőbe.

– A tüdőbe?

– Aha. Ha belélegeznéd, nem lenyelnéd.

Gyözö Cserdi nem válaszolt azonnal. Márpedig ha Gyözö Cserdi nem válaszolt azonnal, az vagy azt jelentette, hogy nem tudja, vagy azt, hogy gondolkodik. Mindkettő nagyjából egyformán aggasztó volt.

„A tüdőben is nedves van,“ mondta végül.

„Meg föld?“

„Nem.”

„Úgyhogy nem nőne ki.“

„Nem nőne.“

Márty Németh kissé csalódottnak tűnt.

„Kár.“

„Miért kár?“ kérdeztem.

„Hát, ha nőne ott egy fa, akkor azt kívülről is látni lehetne, nem? Hogy nő az a vastag szál a mellkasból.“

„Porzó,“ mondta Cserdi Gyözö.

„Mit?”

„Az a vastag szál a porzó. A nyárfán.“ Elhallgatott. „Azt hiszem. Vagy portok. Utána kell néznem.“

Németh Márty ismét a mellkasára tette a kezét, és nyomott egyet rajta, mintha azt vizsgálná, nincs-e ott valami kemény.

„Nőni semmi sem nő ott,“ állapította meg.

„Mert nem próbáltad belélegezni.“

„De egy kicsit bent volt a torkomban.“

„A torokban nem nő semmi.“

„Biztos vagy benne?“

Gyözö Cserdi ránézett.

„Ja.“

Márty Németh visszahúzta a kezét. Kicsit megkönnyebbültnek tűnt, de egyben olyannak is, mint aki örült volna, ha a dolog izgalmasabb.

Ültünk egy darabig a fa gyökerein, mert a gyökerek eléggé kiemelkedtek a földből ahhoz, hogy ülni lehessen rajtuk, még ha nem is volt kényelmes. Szállt a pihék serege a levegőben. Az egyik darabka a szempillámra landolt, és pislognom kellett, hogy megszabaduljak tőle. Aztán az ujjammal húztam ki, és vizes volt a szememtől.

– Figyelj – mondta Márty Németh –, mi lenne, ha a pihe bemenne a fülbe?

– A fülbe?

– Hát igen. A fülbe. Ha bemászna befelé.

Gyözö Cserdi hallgatta.

– Hát akkor mi van? –

– Hát, a mag mélyen a fejben lennék. Az agynál vagy olyasmi.

– Az nem menne be magától.

„De ha mégis,” tartotta a magát Márty Németh. „Ha nagyon mélyre jutna, hát ott lenne az agynál, és ott nedves, nem?”

„Nedves az ott,” hagyta helyben Gyözö Cserdi.

„Meg föld?“

„Föld meg nem.”

Márty Németh elkomorult. Látszott rajta, hogy nem vág össze a dolog a fejében. A nyárfapehelynek nedvességre meg földre lenne szüksége, de a föld kint van a talajon, nem pedig bent az emberekben. Ez volt a gond.

„Hát mi lenne, ha,” mondta lassan Márty Németh, „mi lenne, ha a fának nem is kellene föld, ha benn élne az emberben? Egy másik fafajta. Belső.”

Gyözö Cserdi hosszan rzanézett.

„Belső fa.”

„Ja.“

„Te új fafajtát találsz ki.”

„Nemez feltétlenül fa,“ mondta Márty Németh. „Lehetne valami más is. Egy gyökér. Vagy egy hosszú szál. Vagy szakáll. Szakáll nőne a fejed belsejében.“

„Szakáll a fejben,“ ismételte meg Gyözö Cserdi.

„Pehelyből.“

Gyözö Cserdi egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt:

„Ha lenyeled vagy belélegzed, csak köhögni kezdesz, vagy szálakat kell húzogatnod a torkodból. Semmi más nem történik.“

„Biztos vagy benne?“

„Ja.“

„Száz százalék?“

Gyözö Cserdi ránézett a fára. Aztán Márty Némethre. Majd azt mondta:

„Kilencvenkilenc.“

És ez volt a baj.

Kilencvenkilenc százalék sok volt, de egy százalék ott maradt. Márty Németh tudta, meg én is tudtam. És egy százalék is elég volt ahhoz, hogy az ember ne legyen teljesen biztos abban, nem nőnek-e szakállak a fejében lévő pihéből.

Délután megpróbáltuk dobozba kapni a pihét.

A dobozt Márty Németh hozta. Egy apró, szürke, piros csíkos fém cukorkásdobozt. Az volt az ötlet, hogy a pihe el legyen téve és kitartson. Márty Németh nem mondta meg pontosan, miért akarja, hogy kitartson, de talán anyjának szánta karácsonyra.

Dobozba kapni a pihét nehezebb volt, mint látszott.

A pihét nem lehetett összeszedni az udvarról, mert amint az ember közelebb ment, máris elrepült máshová. Összegyűjteni a ruhákról lehetett, ahová odatapadt, de az egy darabka volt, meg egy másik darabka, meg egy harmadik, és ez nem volt elég a doboz megtöltéséhez. Cukorkásdoboz volt, és cukorka sok fért bele.

Márty Németh megpróbálta átfutni az udvart nyitott dobozzal maga előtt, mint egy hajóval. A pihe hullott bele egy kicsit, de nem nagyon. Úgy mozgott, ahogy a levegő, a levegő meg Márty Némethfelé tartott, úgyhogy a pihe mindig közvetlenül mögötte volt vagy mellette, de nem a dobozban.

– Próbáld lassabban – mondta Gyözö Cserdi.

„Ennél lassabban nem megy. Akkor aztán nem szedsz össze semmit.”

„Menj lépésben, állj meg. Lépés, állj meg.”

Márty Németh lépésben haladt, majd megállt.

Lépésben haladt és megállt.

A dobozkába két pihe szállt bele, és az egyik mindjárt ki is repült.

„Ez nem működik.”

„Egy kicsit működik.”

„Két pihe egy óra alatt, hát itt leszünk a szünet végéig!”

Gyözö Cserdi vette a dobozt, és megpróbálta másképp. Megállt egy fa ágai alatt, ahol a legdúsabb volt a pihe, és várt. Nem csinált semmit. Csak állt, és tartotta a nyitott dobozt.

Lassan, egy-két perc múlva öt darab szállt a dobozba. Aztán hét. Aztán néhány kirepült, de összesen több maradt benne, mint amennyi elszökött.

– Hát így megy ez – mondta.

Márty Németh odajött, és bepillantott.

– Van benne egy kevés.

– Több van benne, mint egy kevés.

– De a megtöltéséhez nem elég.

– Nem kell megtöltenünk a dobozt.

„Miért nem?“

Gyözö Cserdi ránézett.

– Mert mint mintát akarjuk. Nincs szükségünk tartalékra.

– Mire való tartalékra?

Erre Cserdi Győző nem válaszolt, mert ő sem tudta, mire való tartalékra. A legfontosabb az volt, hogy a pihe ott van a dobozban.

Elindultunk a bejárat lépcsői felé, és becuktuk a dobozt.

– Bent marad? – kérdeztem.

Cserdi Győző gondolkodott.

– A doboz légmentesen záródik, szóval nem lesz benne elég levegő ahhoz, hogy repüljön. De a magok benne vannak, úgyhogy igen.

– Nyisd ki – mondta Németh Márty.

Gyözö Cserdi óvatosan felnyitotta a fedelet.

Belül pehely volt. Az alján feküdt, összegömbölyödve és egészen sűrűn. Mozdulatlanul. Másképp festett, mint kint. Kint élénk volt, mozgékony és kiszámíthatatlan. A dobozkában csak fehér és csendes.

– Ez szomorú – mondta Márty Németh.

– Mi szomorú?

„Na igen. Kint volt, és most egy dobozban van.”

Gyözö Cserdi lecsukta a fedelet.

„A magokat azért gyűjtik, hogy elültessék őket. Az nem szomorú. Az a rendeltetése.”

„De mi nem fogjuk elültetni.”

„Nem.”

„Tehát bezártuk, és nem lesz belőle semmi.”

Gyözö Cserdi nem szólt semmit. Átadta a dobozkát Márty Némethnek. Márty Németh egy darabig fogta, aztán visszaadta Gyözö Cserdinek. Az meg bedugta a zsebébe.

– Ott hagyjuk – mondta. – Mint mintát.

Kimentünk.

A délután folyamán megérkezett Edit nagyi.

Edit nagyi máshol lakott, de elég sokat járt hozzánk. Jött egy táskával, letette az előszobában, aztán bement a konyhába mamához. Hallottam, ahogy beszélgetnek, de nem értettem mindent, mert magyarul beszéltek, és Edit nagyi másképp beszélt magyarul, mint mama. Másképp, mint papa. Kicsit olyan volt, mintha huhogna, mint egy bagoly. De olyan furcsán. Mindig elképzeltem, ahogy a szájában meghajlít a nyelvével egy kiskanalat.

Elmentem a konyha mellett, és belesestem.

Mama a tűzhelynél állt, Edit nagyi pedig az asztalnál ült egy csészével. Edit nagyi szeme lila volt. Ezt mindenki tudta, aki látta. Azok a szemek a csészét nézték, valószínűleg egy újabb kiskanalat keresett, amit majd behajlít a szájában. De a kiskanalaink nem tűnnek el, szóval ez valószínűleg másképp van.

– Bencike – mondta anélkül, hogy felemelte volna a fejét.

Elhallgattam.

„Ja.“

„Egész nap kint voltál?“

„Ja.“

„Pihe,“ mondta, mintha ez magyarázat lenne, és a vállára intett, ahol egy pihe ült.

Letörölte.

„Ma sok van belőle,“ mondtam.

„Minden évben sok van belőle.“

Felejthette a fejét, és rámnézett azzal a lila szemével.

„Nyárfa.“

„Cserdi Győző mondta, hogy nyárfa.“

„Igaza van.”

Elfordította a fejét vissza a csészéhez.

– Menj el mosakodni.

Elmentem mosakodni.

Este az ágyban feküdtem, és nem tudtam azonnal elaludni. Nem azért, mert nem voltam fáradt, hanem mert viszketett a fülem mögött. Odanyúltam, és az ujjamon valami aprót és könnyet éreztem. Közelebb hoztam az ujjam az éjjeli szekrény lámpájához.

Pihe.

Apró, kicsit összegyűrődve attól, hogy feküdtem, de egészben. Egy mag benne, szőrszálak körben. Hazajött velem. Egész nap kint volt, egész délután az udvaron, aztán bejött velem, és elrejtőzött a fülkagyló mögött.

Ráfújtam az ujjhegyemre, és néztem, amint a plafon felé repül, majd lassan, nagyon lassan süllyed. Valahol a takaróra esett, és elveszett a szálak között.

Lekapcsoltam a villanyt.

Az udvaron még ott volt a pihe. Tudtam, mert a pihe lassan tűnik el, és nem egyszerre. Holnap is ott lesz, bár egy kicsit kevesebb. Holnapután meg még kevesebb. Aztán abbahagyja, vagy valami olyasmit. Hogy pontosan mikor, azt senki sem tudja.

A fa megint olyan lesz, mint mindig. Ott fog állni az udvar közepén, mintha mi sem történt volna. Mintha az a pihe nem is az övé lett volna.

De ma mindenhol pihe volt.

És az egyik velem jött haza.

Ez fontosnak tűnt nekem, még akkor is, ha nem tudtam, miért.

Aztán elaludtam.