1. FEJEZET: Robbanás visszhangja

A gép földet ért, és Petr azonnal elővette a telefonját. Még azelőtt megcsinálta, hogy a körülöttük lévők felállni kezdtek volna, és rögtön rájött, hogy Zsanettnek ezt észre kellett vennie.

Semmi.

Ez a szó hosszabb ideig maradt benne, mint kellett volna.

Mellette Zsanett összehajtotta a sálját. Nyugodtan, gondosan csinálta, mintha a Máltára való megérkezés csak egy újabb apróság lenne, amelyet a helyére kell tenni. Markéta mögöttük ásított. Petr hallotta, de nem fordult meg.

A főnöknő csütörtök óta nem jelentkezett.

Semmi ok arra, hogy azt higgye, történt valami. Pontosan ezért gondolt erre.

– Hát megérkeztünk – mondta.

Senki sem válaszolt neki azonnal. Rövid, hétköznapi csend volt. Mégis észrevette.

Az útlevél-ellenőrzés sorában újra elővette a telefont. A zsebében nem bírta elviselni. A kezében sem bírta elviselni.

– Apa, fejezd be – mondta Markéta.

– Mit?

– Ezt a telefont.

Žaneta nem mosolygott, de Petrnek az volt a érzése, hogy akár meg is tehetné. És az szinte még rosszabb volt.

A taxiban üzenet érkezett Radúztól.

Már leszálltatok?

Petr csak egy pillantást vetett rá. Aztán a kijelző elaludt.

Nem válaszolt.

Az ablakon túl elsuhant a sziget, amelyre másként emlékezett. Vagy talán valaki más emlékei alapján emlékezett rá. Alacsony házak, száraz fű, a tenger a láthatáron. Minden ugyanaz volt, mégis az első pillanattól kezdve az a érzése támadt, hogy túl későn érkeztek.

– Itt nagyobb a hőség, mint tavaly – mondta Žaneta.

Petr bólintott.

Nem emlékezett, mondta-e neki, hogy tavaly milyen szép volt itt.

Nem emlékezett, mit is mondott neki tulajdonképpen.

---

A szálloda előcsarnoka tele volt emberekkel. A bőröndök a falak mellett sorakoztak, a légkondicionáló a kellemesnél jobban hűtött, és a recepció előtt sor alakult ki. Előttük még jónéhány pár várakozott.

Petr átrakta a táskáját a másik vállára, és Žaneta mögött állva maradt egy kicsit hátrább.

Két férfi beszélt franciául mellette. Az egyik úgy tartotta a telefonját, hogy mindketten lássák a kijelzőt. Péter nem törődött velük.

Aztán meghallotta a hangot.

Egy rövid dörrenést.

Csend.

Majd egy olyan zajt, ami valami nagy dolog zuhanására emlékeztetett.

A férfi megállította a videót, és újra elindította.

Péter akaratlanul is a képernyőre siklatta a pillantását.

A felvétel elmosódott volt. Valamilyen ipari épület. Első pillantásra átlagos. Aztán egy villanás. A kép megremegett. A tető felett füst- és porfelhő csapott fel.

A férfi visszapörgette a videót az elejére.

Petr elfordította a tekintetét.

Néhány méterrel arrébb egy idősebb nő ült egy tablettel. A cikk felső részén ugyanez a kép szerepelt. Füst. Egy lerombolt épület. Robbanás.

– Hallottál arról a gyárról? – szólalt meg mögötte Markéta.

„Ja.“

– Azt mondták, hogy lemezdarabokat találtak majdnem háromszáz méterre innen.

– Markéta.

„Mit?”

Žaneta megfordult a pulttól.

– Szabadságon vagyunk.

Markéta megvonta a vállát. Nem mondott semmi mást. Csak előhúzta a telefonját.

A sor előrébb ment.

Petrnek eszébe jutott az a rövid riport, amelyet néhány nappal ezelőtt látott a hírekben. Aztán egy videó a céges chaten. És utána egy másik link. Meg még egy.

Mintha az a robbanás folyamatosan valahol várakozott volna.

A tévében.

A telefonon.

Most meg itt is.

„A következő, kérem.“

A recepciós intett Zsanettnek.

Petr a teraszra vezető üvegajtó felé pillantott.

Mögötte ott volt a tenger.

Kék.

Nyugodt.

Annyira nyugodt, hogy úgy tűnt neki, semmi köze az egészhez.

---

A szálloda erkélye rögtön az első estén menedékké vált számára. Egy széken ült, összehúzta a szemét, és hagyta, hogy a forró levegő áramoljon körülötte. A távolban csillogott a tenger. A hullámokon jachtok ringatóztak, túl fehérek és túl nyugodtek ahhoz képest, ami a fejében járt.

Petr végigsimított az ujjával a telefon képernyőjén. Munkával kapcsolatos e-mailek, néhány jelentés otthonról, egyetlen üzenet sem a főnöknőjétől. Minden sürgősnek tűnt, jóllehet tudta, hogy a legtörük ráér.

A telefon röviden rezgett.

Radúz.

Petr ránézett a névre, és hagyta, hogy a kijelző elaludjék. Nem nyitotta meg az üzenetet. Nem most azonnal.

Tavaly egyedül volt itt. Nem kellett magyaráznia, hová megy, mennyi ideig lesz ott, sem azt, hogy miért tér vissza későn. Most ugyanazon a szigetén ült, ugyanolyan hőségben, és mindaz, amire szabadságként emlékezett, hirtelen éleket kapott.

Emlékezett a sétányra, a pálmafákra, a szállodai bár zenéjére. Radúzra, amint a korlátnak támaszkodik. Nem emlékezett pontosan, miről beszéltek. Inkább arra emlékezett, hogy nem kellett végigbeszélgetnie vele az időt.

A telefon újra rezgett.

Petr ott hagyta az asztalkán.

Talán elég lenne válaszolni. Valami rövidet. Valami hétköznapit. Csak pár szót, ami biztonságos távolságban tartja a tavalyi évet, miközben nem veszíti el őt teljesen.

A Radúzzal folytatott beszélgetések többségére nem emlékezett.

Inkább arra emlékezett, hogy sosem keltette olyan ember benyomását, akinek hétfő reggelre pontosan valahol kell lennie.

Lent az erkély alatt valaki napágyakat tologatott. Az étteremből nevetés hallatszott. A tenger ugyanolyan nyugodt maradt.

Petr a kezébe vette a telefonját.

Megnyitotta az üzenetet.

Tehát te megint itt vagy.

Elolvasta egyszer.

Aztán másodszor is.

Nem volt benne kérdés. Nem volt benne szemrehányás. Csak egy mondat, amelyet többféleképpen lehetett olvasni, és egyik sem volt elég biztonságos.

Petr letette a telefonját az asztalra a kijelzőjével lefelé.

A szobában felgyulladt a fény.

Žaneta valamit keresett a táskájában. Markéta az ablak melletti ágyon feküdt, és valamilyen üzenetet írt valakinek. Úgy nézett ki, mint egy szokásos első este a nyaraláson. Más szoba, más város, ugyanaz a felállás.

Petr még egy darabig az erkélyen maradt.

Nem válaszolt Radúznak.

Nem nyitotta meg a munkahelyi e-mailjét.

Csak nézte a tengert, amely onnan nézve szép és békés volt, és arra gondolt, hogy bizonyos helyek nem olyanokként térnek vissza az emberhez, amilyennek odahagyta őket.

Talán azért, mert ők maguk változtak meg.

Talán azért, mert ő változott meg.