1. fejezet: A legenda visszatér, de sajnos haza

Ha már el kell mesélnem ezt a történetet, rögtön az elején szeretném megjegyezni, hogy az én időmben a hősök kissé másképp tértek vissza.

Nem mondom, hogy jobban. Az ember nem idealizálhatja a múltat, azt csak azok teszik, akik elfelejtették a furnérlemezt, a húsért kígyózó sorokat és a harisnyáknak azt a különleges színét, amelyben minden nő úgy festett, mintha valaki beáztatta volna a lábát teába. De amikor valaki visszatért, azt legalább meg lehetett érteni. A fiú katonából. A férj a kocsmából. A szomszéd a kórházból. Csomag a postáról, ha a posta úgy döntött, hogy ez alkalommal létezni fog.

A fiam La-Tex-Homme-ként tért vissza.

Igen. Pontosan úgy.

La-Tex-Homme.

Az ember halála után sok mindenhez hozzászokik. Ahhoz, hogy nincs teste. Ahhoz, hogy többé nem kell kinyitnia az ajtót, mert az ajtó hirt inkább társadalmi megállapodás, mint akadály. Ahhoz, hogy ha valaki a lakásban hagy egy teáscsészét három napig a pulton, azt nem lehet felvenni és beletenni a mosogatóba, még akkor sem, ha ez olyan szinten sérti az embert, amiről a teológiában nyilván nem beszélnek.

De a La-Tex-Homme szóhoz nem lehet hozzászokni.

Nem azonnal.

És talán soha.

Különösen, ha ezt a saját gyermekünkre kell vonatkoztatnunk. Arra az emberre, akit egykor kis kádban fürdettünk, akinek körmét vágtuk, akinek a homlokát tapintottuk, hogy van-e láza, és akinek azt mondtuk, vegye fel a sapkáját, mert fúj a szél. Az ember azt hiszi, hogy az anyaságnak van valamilyen természetes íve. Gyerek. Iskola. Pubertás. Munka. Talán még valami siker is, ha egyszer már annyi hústlevest, tízóraikat meg ellenőrzőkönyvi bejegyzést fektetett bele.

Az ember nem számít arra, hogy egy napon egy régi prágai lakásban áll majd egy doboz előtt, amelyre filctollal az van írva, hogy LA-TEX-HOMME, és úgy tesz, mintha éppen most tért volna vissza a sorsa.

A sors.

Egy kartondobozban.

Egy ágytakaró alatt.

Ez kérem, nagyon modern.

Ma különben is minden modern. 2026 Prágája tele volt olyan dolgokkal, amelyek beszéltek, villogtak, maguktól frissültek, és úgy tettek, mintha segítenének. A járdákon kis robotok hordták az ételt azoknak az embereknek, akik megengedhették maguknak, hogy ne főzzenek. Az irodákban állítólag olyan programok ültek, amelyek leveleket írtak azok helyett, akiknek már arra sem volt idejük, hogy saját bocsánatkérésüket megírják. A tehetősebbek otthonában gépek mosogattak, gömbölyű dögök porszívóztak, a hűtők meg valószínűleg képesek voltak jelenteni, ha elfogyott a joghurt.

A fiamnak volt egy Google Mini-je.

Beszélt vele.

Asszisztensnek hívta.

Az én időmben az asszisztens ember volt. Volt keze, lába, fizetése, néha még rosszkedve is, de legalább észre lehetett venni rajta, hogy hallgatja-e az embert, vagy csak arra vár, hogy végre elhallgasson. Ez egy kis henger volt, amely valahol a lakásban állt, és olyan készséges hangon válaszolt, ami már gyanús volt. Az ember megkérdezte tőle, milyen az idő, és ő válaszolt. Az ember megkérdezte a pontos időt, és ő válaszolt. Az ember talán még az élet értelmét is megkérdezhette volna tőle, de én ezt nem javasolnám. A test nélküli dolgoknak ugyanis megvan a manírjuk, hogy túlságosan magabiztosan beszélnek.

Holott robotmosogatógépre, robotporszívóra, robot-hűtőszekrényre, akármilyen robotra, minderre a fiamnak persze nem futotta. A jövő úgy járkált körülötte, mint egy jól öltözött vendég, aki egy pillanatra megáll a küszöbön, körülnéz a lakásban, és úgy dönt, hogy inkább nem ül le.

Régi lakása volt. Régi bögréi. Régi számlái. Egy régi doboza.

És egy új problémája, amely a valóságban olyan régi volt, hogy akár már saját személyi igazolványa is lehetett volna.

Látni akart.

Ez egy olyan mondat, amit könnyű kimondani, ha az ember nem tudja, mit jelent. Nem úgy akarta, hogy lássák, mint tisztességes fiú, mint értelmes felnőtt, mint valaki, aki kifizette a villanyszámla-előleget, és tud úgy öltözködni, hogy ne beszéljenek róla a folyosón. Úgy akarta, hogy lássák, mint La-Tex-Homme.

Latexben.

Piros cipőben.

Korbáccsal.

És nekem, az anyjának, ott kellett volna lennem.

Holtan, természetesen.

Ez a családi felállásunkban fontos részlet. Én már nem jöhettem volna el, nem csöngethettem volna be, nem mondhattam volna neki, hogy mutassa csak meg, na jó, hát mutasd, ha már muszáj, és aztán fél órán keresztül úgy hallgatni, hogy abból mindent megértsen. Nem segíthettem volna neki a cipzárral. Nem vihettem volna neki levest. Nem mondhattam volna neki, hogy bolond, de az én bolondom – ez a mondat, amit az anyák használnak, ha gyengédnek akarnak tűnni, de közben fenntartanák maguknak az ítélkezés jogát.

Csak mesélni tudtam.

És a mesélés veszélyes dolog.

Különösen egy családban.

Mert aki mesél, az rendet rak. A dolgokat a megfelelő helyre mozgatja. Az egyiknek kabátot ad, a másiknak piszkot, a harmadiknak szégyent, a negyediknek pecsétet. És ha a mesélő az anya, annál rosszabb. Az anya hamarabb ismeri a gyermeket, mint ahogy a gyermek megtanul hazudni. Ez rettenetes előny. És még rettenetesebb tévedés.

Én sokáig azt hittem, tudom, ki a fiam.

Ezt gondolják az anyák.

És néha igazuk is van.

Csakhogy az igazság, amit az anya túl sokáig tart a kezében, idővel megpenészedik, pontosan úgy, mint a dobozra terített ágytakaró a hátsó szobában.

A fiam egy estén a prágai 3. kerületben állt a ház előtt a kezében a kulcsokkal.

Ennyi az egész.

Semmi robbanás. Semmi villám. Nincs égbolt, amely megnyílna és hírül adná, hogy kezdődik a visszatérés. Csak egy férfi a kulcsokkal egy olyan ház előtt, amelyben már túl régóta tudtak túl sok mindenről.

A legenda visszatért.

Csakhogy sajnos haza.