1. FEJEZET – Csillag a mezsgye felett

Az éjszaka figyelmeztetés nélkül érkezett, mint mindig.

Harjin lassan haladt a Rokytka mentén, cipője átnedvesedett a fűtől, amely túlterjedt az ösvényen, és a lábához simulni látszott, mintha meg akarná tartani. A patak csendesen csordogált mellette, alig hallhatóan, csak mint egy sötétebb sáv a partok között, ezüstösen ott, ahol elkapott egy darabkát az égboltból. A levegő nehéz volt az eső után, amely alighanem egy órája állt el, és utána a felszántott föld és a falevelek illata maradt, amelyekből még szállt a meleg.

Harjin nem ismerte fejből a Rokytka menti összes utat, de a lábával ismerte őket. Tudta, hol simul az ösvény a vízhez, és hol emelkedik a mezsgyék felé, hol vált a fű tarlóvá, a tarló pedig az erdő szélévé. Olyan estéken járt ide, amikor a lakásban a levegő alig élhetően sűrűvé vált – nem a hőségtől, hanem egy másik nehézségtől, amely névtelenül, valahol a bordái mögött ült meg, mint egy régi adósság.

Itt ritkult.

A mező széle, az erdő széle, a patak széle.

Mindennek a széle.

A viadukt alatti domb felett az ég kicsit világosabb volt. A prágai fény éjszaka leülepedett a felhőkbe, és szürkésnarancsra festette őket. Harjin nem nézte ezt a fényt. Előre nézett, a keskeny ösvényre, a fehér kövekre, amelyek szegélyezték, és a sötétben a saját csendes fényükkel világítottak.

A madarak hallgattak.

Csak egy idő után ébredt rá. Az ének hiányára. Minden csendes ágra. A levegő minden megnyugodott gerendájára. Napközben cinegék és rigók szoktak itt lenni, néha a mezsgye felett a mezőkre húzó galambok. Most semmi. Csak egy távoli vonat a viadukt felett, egy mély zúgás, amely átvonult a tájon, a bőre alá hatolt, majd eltűnt.

Megállt.

Nem volt szó semmi konkrétatól. A táj nem változott. A fű állt, a víz folyt, az erdőszéli fák a helyükön voltak. És mégis, a mező feletti térben valami megfeszült, mint egy hangjeggyel magasabbra húzott húr, mint ahogy az illene.

Harjin ezt inkább a mellkasában érezte, mint a fülében.

Aztán megérkezett.

Először a fény.

Egy vékony vonal, túl lassú egy villámhoz, túl meredek egy repülőhöz. Egyetlen mozdulattal osztotta ketté az eget északról délre, mintha valaki tollal húzott volna végig a papíron, és a papír átvilágosodott volna. Harjin összehúzta a szemét. A fény végigcsapott az arcán, a tetoválásán, a kopasz fején, és abban a pillanatban olyan érzése támadt, mintha valaki megszorította volna a kezét – erősen, egyetlen szorítással –, majd elengedte volna.

A aztán megjött a hang.

Nem robbanás. Nem dörrenés. Inkább egy mély ütés a levegőbe, mint amikor egy nagy retesz zárja be a kaput. Távoli, tompa, olyan visszhanggal, amely még sokáig hömpölygött a tájon. A talaj a láb alatt megremegett, nem hirtelen, hanem lassan, mint egy nagyon mélyen alvó lélegzete.

Rokytka még jobban elcsendesedett.

A szag a második ütésként érkezett. Ózon, éles és fémes, mint vihar után, de erősebb. Alatta égett agyag, nedves hamu és még valami, amire Harjinnak nem volt szava. Húzta a mező felé a határvonalon túlra, ahonnan a fényjött, és ahol most más sötétség állt — sűrűbb, alacsony, a földnél ködös.

Ment.

Nem tervezte. A lábai egyszerűen mentek tovább, át a mezsgyén, át a nedves árkon, át a tarlón, amely a bakancsok alatt úgy ropogott, mint a törékeny csontok. Úgy kelt át a mezőn, mint egy alvajáró, a szeme arra a helyre szegeződött, ahol a levegő még reszketett a fű felett. Inkább feszültségtől, mintsem a hőségtől, amely nem ezen a világból való volt.

Vagy nem teljesen.

A mélyedés nem volt nagy.

Napvilággal átsiklott volna rajta. Egy kissé mélyebb hely a fűben, a kiégett agyag köre szürke központtal, amelyből még felszállt egy cérnaszerű gőz. A szélek feketére voltak pörkölve, de sekélyen, mintha a tűz gyorsan égett volna át, és magától kialudt volna.

Harjin lehajolt.

A mélyedésben egy test volt.

Kicsi, fehér, nedves. Magába gubózva, zárójelként összepöndörödve, a mellkasához húzott mancsokkal. A szőrét összetapasztotta a nedvesség és egy vékony réteg ezüstös por, mintha sűrű ködön ment volna keresztül, amely lecsapódott rajta és rajta maradt. A mellkasa emelkedett és süllyedt.

Lélegzett.

Harjin bámult rá.

Egy csivava. Apró, törékeny, bézs foltokkal a gerince mentén és a fülein. Az egyik mellső mancsával a levegőt markolta, szétterpesztett karmokkal, mintha olyasmibe kapaszkodna, ami ott sincs.

Vagy ami ott volt, de Harjin nem látta.

Aztán az állat megmozdult.

Csak egy kicsit. A feje felé fordult, lassan, mint akármi álmában. Kinyitotta a szemét. Az egyik sötét és élénk volt, olyan barna, mint a nedves föld, és olyan pontossággal szegeződött Harjinra, amitől elakadt a lélegzete. A másik világos volt. Tejszerű. Olyan homályos, mint egy kistó, amelyen átvonult a fagy, és matt réteget hagyott a felszínén, amelyen keresztül nem lehetlátni a fenekéig.

Nem halott volt. Csak máshová nézett.

Mintha megmaradt volna benne a villanás arról a helyről, ahonnan jött.

Harjin kifújta a levegőt.

Letérdelt a fűbe, a nedvességbe és a megégett szagba, majd nyújtotta a kezét. Lassan. Olyan lassan, ahogyan az ember olyasmihez nyúl, ami akár álom is lehetne, és amiről nem tudja, hogy az érintéstől eloszlik-e.

Ujjai először a hátán lévő szőrt érték el, aztán óvatosabban ahasa alatt. Az állat megremegett, de nem húzódott el. Olyat hangot adott, ami sem ugatás, sem vonyítás nem volt. Inkább sóhaj. Alig hallható, mint a frissen felmelegedett fémből áradó gőz.

Harjin felvette.

A teste könnyű volt. Kevesebb, mint amire számított, mintha a súlyának egy része a mélyedésben vagy azon a helyen maradt volna, ahonnan érkezett. De meleg volt. Különösen meleg. Nem lázas. Inkább mintha a test csak hordozná a máshonnan kapott meleget, és most átadná azt Harjin tenyerének, a bőrének, a csontjainak.

A mellkasához húzta.

Az állat nem védekezett. Nem kunkorodott össze, mint egy kölyök, amelyik még nem ismeri a nyugalmat. Inkább elhelyezkedett, mintha tudná, hogy a megfelelő helyre érkezett. Feje Harjin könyökhajlatába hanyatlott. Tejszerű szeme lecsukódott. A másik nyitva maradt, és Harjin érezte magán, nyugodtan, éberen, mintha azt ellenőrizné, nem vész-e el.

Harjin felállt.

A keze tele volt csillagporral. Megült tenyere ráncaiban, ujjai vonalain, a körmei körüli bőrön. Nem törölte le. Ott állt a mezsgye közepén, és az ölében lévő állatot nézte. A levegő körülötte csendes volt, szél nélkül, madarak nélkül, vonat nélkül.

Aztán kigyulladtak a szentjánosbogarak.

Nem egyszerre. Nem mint neki szánt jel. Csak egy, alacsonyan a fűnél, egy mélyedés közelében. Egy aranyszínű villanás, amely felgyulladt, elaludt, majd újra felgyulladt. Aztán egy másik kicsit odébb. Egy harmadik. Lassan, sietség nélkül, irány nélkül keringtek, mintha mindenkit hagynának azt tenni, amit tennie kell.

Harjin csak egy pillanatig nézte őket.

Aztán újra az állatra szegezte a tekintetét.

A fejében nem indult el semmilyen gondolatáram. Nem gondolkodott rajta, honnan került elő, hogyan fogja megmagyarázni, vagy mi lesz ezután. Az elméje csendes volt, szinte üres, mint egy nagy fáradtság után, amikor a test tudja, hogy nincs értelme sietni.

Csak egy dolgot tudott.

Nem teszi vissza.

A szó magától jött.

Olyan szó volt ez, amely úgy ült benne, mintha csendben, sietség nélkül egész idő alatt arra a pillanatra várt volna, hogy testet kapjon, amelyhez tartozni fog.

Amaril.

Nem mondta ki hangosan. Csak megérezte legbelül, mint egy mély hang rezgését, amely a bordákban visszhangzik.

Amaril.

A karjában lévő állat mélyen kifújta a levegőt, és megmozgatta a mancsait, mintha egy épp most véget ért álomból nyújtózkodna ki. A tejszerű szem zárva maradt. Az élő szem őt figyelte.

Harjin megfordult.

Mögötte egy bemélyedés, felperzselt föld és gőzfonatok maradtak. Ott hagyta az ózon szagát, amely lassan felhígult az éjszakai levegőben. Lépett egyet a tarlón, aztán az árkon túlra, majd vissza a mezsgyére.

A Rokytka felé tartott, a fű mentén, a víz mellett. A visszafelé vezető út nem volt más, mint az idefelé vezető – ugyanolyan mészköves kavicsok, ugyanolyan sötét kis folyócska, ugyanolyan fák az erdő szélén. De Harjin másképp tette meg. Lassabban. Óvatosabban. Mintha a súlyában valami megváltozott volna, és újra ki kellett volna találnia az egyensúlyát.

Amaril egyenletesen lélegzett a karjában, apró szünetekkel. Olyan ütem volt ez, amelyet Harjin nem ismert, de elkezdte figyelni.

A viadukt mögötti domb felett Prága narancssárga fénysorában ragyogott, távolian és közömbösen. A Rokytka csörgedezett. A madarak nyilván még aludtak, és nem énekeltek.

Harjin pedig ment haza.

Amaril az út felénél abbahagyta a nézelődést, és mindkét szemét lehunyta.

Harjin lelassított. Lejebb fektette az alkarján, lazított a szorításán, hogy szabadabban lélegezhessen, de nem engedte el. Bal kezével a hátsó lábai alatt tógatta, amelyek úgy lógtak le, mint apró súlyok. Ujjait körbefonta a szőr, amely még nedves volt, kívül hűvös, alatta pedig ott rejtőzött a melegség, kitartóan és nyugodtan.

Felemlítette tekintetét az útra.

A viadukt mögötte maradt. A vonat hangja rég eltűnt.

A lakásra gondolt. Az alacsony mennyezetre, a kertre nyíló ablakra, a lenti fenyőfára az üveg mögött, amelynek ágai minden évszakban másképp vetettek árnyékot a falra. A padlóra, amely egy helyen nyikorgott – a harmadik deszka az ajtótól, balra. A szürke szőnyegre az ágy mellett, amely középen kissé megkopott.

Mindezre gondolt, és tudta, hogy most olyan valamit visz oda, aminek ott nincs előkészített helye.

De helyet kell majd csinálni.

Tálka.

Takaró.

Meleg.

Amaril.

A fenyő alatti ház még két utcával arrébb volt, a kanyar után, ahol az öreg hársfa korábban hullajtotta a levelét, mint az utca többi fája. Harjin mindennap erre járt – reggel kifelé, este visszafelé –, és az út öt vagy húsz percig tartott neki, attól függően, hogyan bírták a lábai.

Most hosszabb ideig tartott.

Lassan ment, cipőjét alig tudta elemelni a járdától, fejét a karjában lévő állat felé, lefelé hajtva.

Amaril nem nyitotta ki a szemét. De lélegzett. Harjin ezt a tenyere alatt érezte, a mellkas szabályos emelkedését, olyan könnyedén, mint a fű mozgása a szélben. Minden egyes belélegzés kicsi volt. Minden egyes kilégzés kicsit melegebb az előzőnél, mintha a test ébredne a hideglelésből, a zuhanás sokkjából, az útból, amelynek hosszúnak kellett lennie.

Harjin nem gondolkodott azon, hogy hazaviszi-e. Ez a kérdés meg sem fordult a fejében. A test döntött az elme helyett már a mezsgyén, abban a pillanatban, amikor a karjaiba vette és megérezte a meleget. Az elme később csatlakozott ehhez, csendben, tiltakozás nélkül.

Az utca sarkán egy sárga fényű, régi lámpa állt, amely nem megvilágításként hatott, hanem figyelmeztetésként. Harjin elhaladt alatta. A fényben egy pillanatra feltűnt az arcán lévő tetoválás — vonalak és pontok, egy térkép, amely nem vezetett a térkép egyetlen pontjára sem. Aztán megint elmerült a sötétben.

Amaril halkan, susogva lélegzett ki.

Szinte semmi.

De Harjin hallotta, mert olyan közel tartotta magához.

A kertkapu halkan csukódott be. Harjin kívülről ismerte: hol akad el, és hol kell egy kicsit megemelni, hogy átmenjen a küszöbön. Amarillal a karján lépett be, és a kapu visszakattant mögötte. A lucfenyő ott állt, ahol mindig. Az ágak közel nyúltak az ablakhoz, és éjszaka olyan árnyékokat vetettek, amelyek szél nélkül is mozogtak, mintha a fa lélegezne.

Harjin egy ideig rá sem nézett.

Az ajtó felé ment.

A kulcsokat a zsebében találta, hidegen és nehezen csillagporral borított ujjai között.

Az ajtó megadtam magát.

Belül csend volt. Ugyanaz a levegő, mint mindig, kissé száraz, öreg fa és cement szagával. Ma azonban Harjin másként érzékelte. Olyan levegőként, mint ami egy esemény előtt jár. Egy új jövevény előtt. Egy olyan pillanat előtt, amikor a hely elkezd kapcsolattá alakulni.

Letette Amarilt az ágy melletti szőnyegre.

Még jobban összegömbölyödött, mancsait maga alá húzta, farkát a teste köré fonta. Nem nyitotta ki a szemét. Lélegzett.

Harjin mellé térdelt. Kezét a térdére támasztotta, és nézte. Kevés fény volt a lakásban – csak egy csík az utcáról a kerti ablakon át. Abban a fénycsíkban Amaril fehérnek, szinte áttetszőnek tűnt, mintha a fény áthatolt volna rajta ahelyett, hogy visszaverődik róla.

Kinyújtotta a kezét, és egyetlen ujjával megérintette a füle mögött. A szőrméje ott finomabb volt, szinte selymes és meleg. Amaril nem rezzent össze. Csak kifújta a levegőt.

Olyan sokáig ült ott, am<bos>1<->míg meg nem értette, hogy vizet kell hoznia.

A konyhában fogott egy sekély fazekat, öntött bele egy kevés vizet, és visszahozta. Letette a földre Amaril mellé. Aztán a szekrényhez ment, előhúzott egy régi gyapjúpulóver, és összehajtogatta a fazék mellett olyanformára, ami nem úgy nézett ki, mint egy fészek. Csak egy összehajtogatott pulóver volt.

De abban a pillanatban ez így volt logikus.

Amaril se nemzdult meg.

Harjin leült a földre az ágy szélének támasztva a hátát. Felemelte a kezét, és rájuk nézett. A csillagpor még mindig ott volt az ujjain, egy finom, csillogó réteg, amely mozgás közben sóként vagy porcukorként morzsolódott. Nem esett le azonban a földre. Inkább apránként eltűnt a bőrben, mintha az vette volna vissza, aki ott hagyta.

Eljön a nap – gondolta Harjin.

De még ez sem volt egy teljes gondolat. Inkább csak egy érzés, egy távoli vonat dübörgése, amely egyszer megérkezik. Most itt volt az éjszaka, az állat meg a csend. A fűben lévő bemélyedés valahol mögötte maradt, üresen és füstölögve, és benne egy név ült, mint a kulcs a zárban.

Amaril kinyitotta a szemét.

Először a sötét, amely azonnal Harjinra fókuszált, mintha sosem lett volna bezárva. Aztán a másik, a tejszínű, lassabban, mint egy ablak, amely csak lassan nyílik meg. Mindkét tekintet rá irányult, de mindkettő máshonnan.

Harjin nem mozdult.

Amaril kissé félrehajtotta a fejét. Apró mozdulat, amellyel az állat jelzi, hogy szemlél, hogy mérlegel, hogy dönt.

Harjin várt.

Amaril felállt.

Lassan, félénken. Először az elülső mellső lábai, aztán a hátsók, majd az egész teste, instabilan, de jelenvalóan. Megtett egy lépést. Aztán a másikat. Odament Harjin kezéhez, amely a combja mellett a szőnyegen feküdt, és a fejét ráhajtotta.

Úgy maradt.

Harjinnak nem volt ideje gondolkodni. A keze magától tenyérrel felfelé fordult, hogy megtámassza azt a kis fejet. A bőre alatt meleg szőrt, egyenletes légzést, apró csontokat érzett a fül mögött.

Nem engedlek el.

Nem a szavakról szólt. Mélyebb volt, alacsonyabb, a bordák alatti redőből, ahol azok a dolgok telepednek meg, amelyeket nem tudunk megnevezni. Harjin sehogy sem fogalmazta meg azt a mondatot. Csak a tenyerében, az ujjaiban, a csillagpor maradványaiba burkolt bőrében érezte.

Ígéret tanúk nélkül.

Hangtalan ígéret.

Az ablak alatti fenyő megremegett. Egy szellő futott végig az ágain, és árnyaik átfutottak az üvegen, a padlón, Harjinon és Amarilon is. Aztán eltűntek.

A csend még mélyebben tért vissza.

Harjin ülve maradt, keze a padlón, Amaril a tenyerén.

Az éjszakából még hátra volt néhány óra.

A reggel csendesen érkezett.

Harjin a padlón tért magához, hátával még mindig az ágy szélének támaszkodva, elmerevedett derékkal. A takaró, amit éjszaka lehúzott az ágyról, a földre csúszott. Amaril mellette feküdt — nem a kezén, hanem közel, mintegy tíz centiméterre a térdétől, összegömbölyödve, pofácskáját a hátsó lábai alá rejtve.

Mellkasa finoman emelkedett és süllyedt.

Harjin nem mozdult.

Az ablak mögött kezdett hajnalodni. Szürke, ködös hloubětíni reggel volt, a fenyőfán és a kerítésen ébredő madarakkal. Harjin hallotta őket, a finom csiripelést, egyiket a másik után, mintha csak a sorrenden vitatkoznának. A hangok vékony rétegben sodródtak be a lakásba, az üvegen, a falon, a csenden keresztül.

Amaril megmozdította a fülét.

Kicsi, háromszög alakú, a szélén bézs színű. Álmában kicsit hátrébb, majd megint előre gurult, válaszul a madarakra.

Aztán felébredt.

Feleemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Félelem nélkül, feszültség nélkül nézett rá, anélkül a görcsösség nélkül, ami a kisállatok sajátja, amikor még nem tudják, hogy a világ árt-e nekik.

Harjin közelebb húzódott.

Lassan, hogy ne iessze meg.

Amaril figyelte őt. Aztán felállt, nyújtózkodott – mellső lábakkal előre, hátsókkal oldalra, egész teste egyetlen hosszú híddá feszült –, és egyszer, röviden megmoccantotta a farkincáját. Nem hirtelen. Csak mint egy jelet, amit Harjin ugyan nem tudott volna lefordítani, de a testével hamarabb megértett, mint az eszével.

Odasétált a lapos vizesedényhez, és ivott.

Harjin ülve maradt.

Reggelre a keze tiszta volt. A csillagpor eltűnt. Csak az az érzés maradt meg, hogy ott volt. Lenézett az ujjaira — hétköznapi kezek, kissé durvák, munkától megkopott ízületekkel —, majd az ölébe ejtette őket.

Amaril elfordult a víztől.

Végigment a szőnyegen, és leült a térde mellé. Nem rá, nem is teljesen hozzája. Mellé. Egy centiméternyi levegőt hagyva magam meg a nadrágja között. Az ablakot nézte. A mögötte lévő lucfenyőt. A szürke fényt, amely kezdett kevésbé szürkévé válni.

Harjin ugyanebbe az irányba nézett.

Ültek egy darabig mindketten, mozdulatlanul, szó nélkül, az üveg mögötti madarakkal és a nappal, amely kezdetét vette.

Nem tudta, mi jön. Nem tudta, mi az az állat, honnan jött, miért éppen neki adta ki a mélyedés, és miért jött a név gondolkodás nélkül, mint valami régóta eldöntött dolog. Nem tudta, mi marad meg abból az éjszakából a Rokytka melletti fűben, és mi marad meg belőle benne.

Csak azt tudta, mit érzett a kezében, amikor felemelte.

Meleg.

És most, amikor ott ült a térde mellett, és a reggeli fény megcsillant a fenyőn, még valamit érzett. Annak a súlyát, amit a gondjaira bíztak.

Harjin óvatosan felállt, hogy ne zavarja meg azt a csendes, reggeli semmit.

Bement a konyhába.

Vennie kell majd egy tálat. Ma. Mindjárt, amint kinyit a bolt a sarkon. Meg ennivalót, azt a igazit, nem akármilyet. Meg valami puha fekhelyet a régi pulóver helyett, ami nem is nézett ki fészeknek, de éjszaka annak kellett lennie.

Amíg a mosogatónál állt és a meleg vizet várta, apró lépteket hallott a háta mögött. Karmok lágy koccanását a padlón.

Amaril bejött a konyhába.

Megállt a lábánál, és alulról felfelé nézett rá, az egyik sötét, a másik világos szemével.

Harjin lehajolt.

Vizet mert a tenyerébe, és elé tartotta. Amaril óvatosan kortyolt, apró szüneteket tartva, mintha előbb csak megkóstolná a folyadékot, és csak azután fogadná el. A víz a ujjairól a járólapra csöpögött.

Semmi sem volt ebből grandiózus.

De pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett.

Harjin egy konyharuhába törölte a kezét, és az ablakhoz ment. A fenti fenyő állt. Az ágak nem érték el az üveget, de közel voltak – egyetlen jó erős szélroham távolságára. Tenyerét az üveghez szorította, és egy darabig úgy maradt, a hűvös a keze alatt, a fa pedig a túloldalon.

Az ablak túloldalán kezdődött a nap.

Amaril csendben odajött, és a lábához feküdt. Nem az ablak felé fordulva, hanem háttal neki. A szobát nézte, mint egy őrszem, aki azelőtt elfoglalta a helyét, hogy felkérték volna rá.

Harjin nem emelte fel.

Csak lehajtotta a kezét a fejéhez.

Amaril belesimult.

A fenyő alatti ház egyelőre még csak egy irány volt.

És Harjin először érezte úgy, hogy abban az irányban el lehet indulni.