IX

Valahol messze mögöttünk
még reszket a tér
attól, hogy találkoztunk.
Az a hullám már nem tudja,
ki érkezett előbb
és ki tért le végül.
Csak üzenetet hoz,
hogy egykor volt itt
két test.
A távozásod után
visszatérni kezdtek a
régi jelek.
Mindegyik visszatért
a maga vonzásával.
Mindenki azt akarta,
hogy irányt váltsak.
De senki sem tudott
egyetlen fokot mozdulni sem,
amikor elhallgattam.
Te igen.
Amikor a pályám
észrevétlenül kitérőt tett,
elmozdultál
egy parányi szöggel,
hogy ne vétsszük el egymást újra.
Amikor te távolodtál,
én is megmozdultam.
Nem azért, hogy visszahúzzalak.
Csak hogy megtudjam,
nézel-e még
ugyanabba az irányba.
A pályánk nem volt kör.
Néha elkerültük egymást
egy egész éjszakával.
Néha kettőnk között
repedezett a csend
mint a jég egy idegen bolygón.
De minden alkalommal létrejött közöttünk
láthatatlan központ.
Nem az enyém volt.
Nem a tiéd volt.
Ott született,
ahol te a csendemben
nem ijedtél meg a ürességtől
s én a távolságodban
még nem láttam a véget.
Nem változtattad meg a fényemet.
Csak te voltál az első csillag,
amely válaszolt neki
ugyanazon a nyelven.
Ezért tudom ma,
hogy nem minden kiáltás
egy csillagkép.
Nem minden gravitáció
az otthon.
Amikor az a hullám egyszer majd megérkezik
egy idegen égbolt alá,
talán senki sem ismeri fel rajta,
hányszor igazítottuk meg a pályát.
Csak azt, hogy
néhány hónapig
megmaradtunk a fényben
egymást.