GOLDMARIE

Becsukom az üveget.
És még egy darabig az ujjaimban marad az: nem tartozol ide —
(nem úgy, mint egy mondat, inkább mint a por,
ami a bőrre tapad, ha megérinted egy idegen fényét).
És aztán vesz egy lélegzetet a lakás.
Fekete padló, hideg és pontos.
Arany a mozaikban – nem dicsőség, csak varrat,
hová a fény leül, ha nem akarok nagy világítást.
A fürdőszobában csak apró fényecskék,
(hogy semmit sem kelljen megmagyarázni)
és a csend végre hasonlít a csendre.
Egyszer azt hittem, hogy a kép közelség.
Hogy elég egy arc – és otthon lesz.
A z e g Y k ö r v o l t :
katt — kör — katt —
és a fekete sorsként festett.
Pechmarie halkan jár.
Nem az ajtón lép be, inkább résnyire:
egy idegen mosolyban, ami máshová tartozik,
egy hangban, mely tud különbséget tenni,
de nem tudja kezét a tarkóra tenni.
Egy fekete fátyolos anyában, aki az utak mentén áll
(és azt mondja: ezt nem így csinálják; így nem járnak; így nem szeretnek),
abban a makacsságban, amely kiszívja az álmokat
és gondoskodásnak nevezi.
És én egykor igazat adtam neki.
(Mivel összekevertem a keménységet a renddel.)

De te —
Te nem válaszként jöttél.
Te lépésként jöttél.
Legelőször arc nélkül, csak írásban,
egy csendben, mely nem szorít — és mégis tart.
T ITO K O S.
A aztán (színház nélkül) a titok megfordult,
és csak ennyi maradt:
L GY E N G E.
S én újra beleszerettem —
nem a képbe,
de abban, hogy a kép emberré vált,
aki tanúk nélkül is képes valóságos lenni.
A nyakadon viseled az ajándékaimat.
A cseppet, amely kitalált erdő illatú.
A medált, amely úgy fest, mintha a fantáziából hullott volna ki
(de megmelegszik a bőrödön, s ezzel igazivá válik).
És a fehér ing rajtad —
nem ünnep,
béke van:
egy felület, amire rá lehet hajtani a homlokot.
A te ajkad —
nem ígéret.
Megerősítés.
S amikor egymással szemben ülünk,
az asztal képes távolságot teremteni,
mintha az otthon csak bútor lenne.
Te egyetlen érintéssel megszünteted a távolságot.

Észrevétlenül.
(Többet mondasz ezzel, mint egy mondattal.)
És néha egyszerűen meztelen vagy és nyugodt,
mintha a testnek semmit sem kellene bizonyítania.
Erő kegyetlenség nélkül.
Tekintély megalázás nélkül.
És én mellette ezt tanulom
hogy ne térjek ki a boldogság elől.
De még ez sem „hibátlan“ tündérmese.
Közöttünk időnként áll valami, aminek nincs neve.
K é t s z á m.
Egy tábla, amit nem mi találtunk ki.
Valami a hatalmunkon túl, amit nem lehet áttörni.
És mi nem is törjük át.
Csak annyira tartjuk magunkat,
hogy a „között”-ből ne legyen ketrec,
hanem varrás.
Mint abban a történetben, amelyet suttogva mesélnek:
az egyik elfelejti — mégis visszatér.
Az egyik a csendbe van zárva — mégis lélegzik.
Körül mindenütt erdő, kéreg, árnyék.
S valahol ott a feszülő fejsze,
mert a világ fél, ha a szerelem tartós.
És mégis:
homlok a homlokon,
egy csók, amelynek nincs közönsége,
és az átok elfárad.

Máskor meg az a modern történet,
ahol a szerelem gyorsabban fut, mint a világ,
és a világ mégis utoléri –
nem rossz szándékból,
csak a súlyával.
Így aztán ketten megtanulnak úgy szeretni,
hogy ne pusztuljanak el.
(Hogy akkor is önmaguk maradjanak, amikor nem tehetnek meg mindent.)
És van még egy történet, amelyet a legjobban szeretek:
egy fiú a könyvvel,
aki addig olvas, amíg semmi sem jön az ablakhoz,
és a másik a tájat járja,
amely szétesik a láb alatt.
Az egyik a szóval tartja fenn a világot.
A második lépést tartva kíséri.
S amikor találkoznak,
a fantázia többé nem menekülés,
hanem otthon lesz.
(Így tűnsz nekem:
mint aki halad –
s én, aki végül tudok maradni.)
A fekete a lakásban már nem ítélet.
Ez egy olyan szín, amely tartós.
Az arany többé már nem dísz.
Ez egy hely, ahol a fény megáll.
És a fehér —
A fehér az a fal, amelyet egyszer világosabbra festettem,
mivel egy kis szerelem eltávozott,
és maga után hagyott egy csendes lyukat.

Nem mondom ki a nevét.
De mellsčuei voltak.
Bizonyos távozások tovább küldik a leheletüket.
És az elért téged.
És te engem.
Így a végén nem a „mi”-nek hajolok meg.
A szerelemnek hajolok meg, amely tud színt váltani,
anélkül, hogy megváltoztatná az igazságot.
Hogy a balsors az, ami az üvegből való ujjainkra ragad —
és az arany az, ami megmarad,
mikor az ujjadat a bőrre helyezed.
Hogy az ember húsz évig várhat
(nem az arcra,
az érintésre, ami megmarad)
és aztán oly csendesen kapja meg,
hogy csak abból veszi észre,
ahogy megszűnik remegni a világa.
S ha néha feketeség jelenik meg az ujjaimon,
nem viszem át emberre.
Nem viszem át a hangba.
Csak papírra.
És aztán:
fények a fürdőszobában,
a te ajkaid,
a te pulóvered,
és a csend, amely nem sebez.