Epilógus

Minden, amit az égbolton látok, már megtörtént.
Minden csillag a saját múltjából érkezik hozzám.
Minden galaxis olyan arcot mutat,
amellyel talán régóta nem rendelkezik.
Bárhová is indulnék a fény után,
visszafelé repülnék.
A jövőnek nincsenek csillagképei.
Még egyetlen fénysugarat sem bocsátott ki,
amely alapján felismerhetném az irányát.
Mégis megnyílik előttem a tér.
Nem úgy, mint egy ajtó.
Inkább mint a sötétség, amely megszűnt véget jelenteni.
A háznak ugyanaz a címe.
A szoba a helyén marad.
A testem a közepén fekszik,
de a koordinátái már nem ugyanazok.
Apa egykor behajtott egy rajzlapot,
és a két távoli szél összeért.
A sima papír közepén létrejött egy hely,
amely azelőtt nem létezett.
Most én illesztem egymáshoz a két szélet,
amelyek között eddig az egész életem feküdt.
Az egyiken mindent,
ami már kibocsátotta a fényét.
A másikon semmit,
aminek nevet tudnék adni.
Összeérnek.
Nem visszatérés keletkezik.
Irány keletkezik.
Talán egyszer felkelek az ég alatt,
amely nem fogja ismerni a múltamat.
Talán elalszom egy szobában,
ahol az éjszaka más órában hull le.
Talán megtanulok egy nyelvet,
amelyben még egyetlen szót sem ismerek,
és meglátom a tengert,
amely sosem tükrözte az ismerős csillagokat.
Talán ott az idő nem fut se gyorsabban, se lassabban.
Csak nem fogja mérni a várakozást.
Talán egy másik gravitáció megtanít rá,
hogy a súlynak nem kell tehernek lennie,
hanem egy módnak,
hogyan maradhatsz egy új világ felszínén.
Nem tudom, mit találok ott.
Csak azt tudom, hogy ez alkalommal nem a fény után mész.
Oda megyek,
ahonnan még senki sem jött.
A sötétbe, mely nem üres,
csak eddig még semmit sem árult el.
Szemem már nem tudja előbb, mint én.
Előre néz
és nem lát semmit,
ami már megtörtént volna.
Először nincs amibe kapaszkodniuk.
És mégsem fél.
Este a fejem
egy csillagos párnára hajtom.
Az egyetlen,
amelyik nem a múltból jön hozzám.
Itt van.
Az arcom alatt.
Pontosan most.
Bezárom a szemem.
A ruha redőjében,
csillag és éj között,
egy apró gyomnövény virága hever.