GYOM – Előszó

A szemem előbb tudta, mint én.
Könnyekbe borult,
mintha már olvasná azt a mondatot,
amely még nem lett megírva.
Mit pillantottak meg?
A félelmedet?
A világot, amelyet választasz?
Hogy soha többé nem mondod nekem, hogy Radúz?
Már előbb tudták, hogyan döntesz.
A test elfogadta a választásodat még azelőtt,
hogy kimondtad volna.
Ezért hullottak a könnyek
valaminek a megerősítéseként,
ami bennem már régóta csírázott.
Akkor miért nem fáj
amitől féltem?
A csend egyezés
a búcsúddal?
Hálás
másfajta fájdalommal?
És végződhet-e valami úgy,
hogy az nem szűnik meg valóságos lenni?
A szemem előbb tudta, mint én.
Most már csak a hajnalba bámulok,
amely eljövendő, s nem tudom,
hogy vesztettem-e valamit,
vagy csak végre megláttam azt,
ami végig ott volt a szemem előtt.