ENDRALON.SPACE · ČLÁNEK
5. 7. 2026
Az Öreg ölét sajnáltam a legjobban
És ismét visszaugrom a gyerekkoromba. Azt hiszem, 1993-ban történt, amikor a mozikban játszották a Cseh Köztársaságban A szerető című filmet – és erről akkoriban a Cinema magazin számolt be –, a címlapjára pedig egy ölelkező férfit és nőt tett – az oldalon pedig egy női mell is látszódott. Ez még csak nem is egy filmből vett kép volt, egyszerűen csak egy szerelmi aktust ábrázoló illusztráció. Én […]
És ismét visszaugrom a gyerekkoromba. Azt hiszem, 1993-ban történt, amikor a mozikban játszották a Cseh Köztársaságban A szerető című filmet – és erről akkoriban a Cinema magazin számolt be –, a címlapjára pedig egy ölelkező férfit és nőt tett – az oldalon pedig egy női mell is látszódott. Ez még csak nem is egy filmből vett kép volt, egyszerűen csak egy szerelmi aktust ábrázoló illusztráció. Én akkor tizenkét éves voltam, és a Cinema magazint alkalmanként vásároltam, mert már akkor kezdett megmutatkozni az érdeklődésem maga a film iránt, amelyet 2000-ben Písekben indultam tanulni a SVOŠF-en (Magán Felsőfokú Filmművészeti Szakiskola).
És itt vette kezdetét a csatám köztem és a tatobicei pap között, aki a nagyszüleimet oktatta erkölcsből. Pontosan A szerető című film és a Cinema magazin miatt több hétig nem mehettem el a nagymamámhoz és a nagypapámhoz. Ha akkor nem teszem rá a hűtőszekrényre – még ma is elég élénken látom magam előtt!
A szerető című filmet Jean-Jacques Annaud rendezte Marguerite Duras félig önéletrajzi könyve alapján. Ez a kedvenc filmem, valószínűleg azért, mert nagyon tetszik a szeretőt alakító színész, Tony Leung.
Pranapati – A szerető. Ez így elég egyértelműen hangzik. De amikor átfutottam a nevek végtelenbe nyúló listáját, a neves oldalt böngésztem, nem pedig a jelentéseiket. A nevek fordítására nem fordítottam nagy figyelmet. De abban a pillanatban, amikor taxival áthajtottam a budapesti Erzsébet hídon, a szemhéjam szélén kicsordultak a könnyeim, amint hangosan kimondtam: PRA-NA-PA-TI. És csak utána nézem meg – A szerető?
*
És a Rajneesh már a kezdetektől fogva tiszta sor volt. R betűs nevet akartam. Akkoriban már csak Call.tv-műsorvezetőként dolgoztam, és tetszett a külföldi adások szerkesztője, akit Razvannak hívtak. A nevét számtalanszor megismételtem hangosan, mert tetszett. Razvan N. román származású volt, és csak egyetlen tévés adást csináltam vele. Ugyanekkor Antonio Pasalic irányítása alatt is álltam, aki horvát volt, Razvannal nagy cimborák voltak, és az élő adás alatt folyamatosan cinkeltek a fülhallgatón keresztül – odacaltak a kamerához, majd azt mondták: „Kilóg a szőtted a ingedből!” – és teli torokból nevettek. Na hát, nekem mindig is volt szőröm.
Szóval Razvan volt a előfutára Rajneeshnek. Furcsa módon sosem akartam, hogy Š legyen a nevem. Ezért nem szerettem az Alešt sem. Még a tévéképernyőn is Aleš Fajx néven szerepeltem, a leánykori nevemen, mivel a cég szabályzata szerint a jós nem szerepelhetett a valós nevén a képernyőn, ami az én esetemben Antonín Deliš volt. És akkoriban még nem voltam Rajneesh Pranapati. Úgyhogy örömet szereztem a családomnak, felvittem a nevem a képernyőre, de mondjuk úgy, hogy a család nem volt annyira elragadtatva tőle. Az Aleš Fajx nem is annyira ritka név – jóllehet, nemrégiben a smržovkai elesett katonák temetőjében jártam –, és három vagy négy síremléken is a Feix név szerepelt. Ki tudja, volt-e bármi közöm hozzájuk. De nem a véletlen műve volt, hogy a lábaim odavezettek. Így hát fejet hajtottam az emlékük előtt, és megköszöntem, hogy ma itt állhatok és élhetek.
A „Š“ a végén megmaradt.
Ahogy Rajneeshben, úgy Delišben is, ez sikerült.
*
Az első szeretőmmel mindenhol szeretkeztem, ahol csak lehetett. Autóban, réten, erdőben, a földön, a tükör előtt, az ágyban, a Jarníkon (ez egy kilátó) – még ma is magam előtt látom a táj látványát, amikor hátulról tartott a szeretkezés alatt. És ha az érzelmi fejlődésre hatással van a gyerekkor, a kapcsolataimra ez a szeretői kapcsolatom volt hatással – nem találhattam volna senkit, aki jobban bevezetett volna a férfi szerelem világába.
VÉTKEZEM A SZEMEDÉRT
Vétkezem a szemeidért,
Melyek mélyebbek?
Amelyekbe nem látni be.
Vétkezem a szemeidért,
Amelyek sötétek
És nem lehet érteni őket.
Vétkezem a szemeidért,
Melyek a szája
Vágyamnak és sóvárgásomnak.
Vétkezem, mert nem az enyémek.
6.12.2000, 18:30 Písek – Na Ostrově
*
Sok nőnek van ma az a benyomása, hogy szerethetném őket, a szeretőjük lehetek, hogy megbocsátanák a férfiakkal folytatott kalandjaimat, de nagyon fiatalon rájöttem, mit jelent ez egy lánynak – amikor belém szeret, és – hogy ez milyen kínnal jár számára.
Serdülőkorom utolsó éveit a Patak-menti Házban (a Holdas és Napos versekben szereplő bizonyos Moulin Mortban) laktam.
Felnéve számtalan alkalommal (és alkalmatlanul) szerelmesedtem bele férfiakba – annak a panziónak a vendégeibe, amelyet édesanyám szigorú keze, valamint édesapám irányított, aki nélkül soha nem lennének friss, ropogós zsemlék az asztalon reggelire, azt hiszem, Mašektől. Egyikük a David nevű buddhista volt, aki az I-king segítségével jósolt nekem (és ez minden volt). De számtalanan voltak – és amikor váltották egymást a turnusok – mindig felbukkant valaki új, akibe újra beleszerethettem.
Ugyanígy a hétvégi házban felbukkantak a szüleim barátai és a barátok barátai, és így esett, hogy beleszerettem Vašekbe, míg belém az ő húga szeretett bele, majd pedig a közös barátnőnk is. Vašek meg a csaját szerette. Így születtek meg valahogy a Felvonók, a Hídverők és a Katonák a Luciánban, illetve az ArtForkban – a meg nem válaszolt szerelem soha véget nem érő láncolata.
SAMIDVA
Lehet, hogy már az első szóval tévedek.
Soha nem időztünk együtt egy helyben.
Mindketten előre rohantunk, és mindegy volt, hová.
Szilveszterkor a fagyott vízesésekhez gyorsan – gyorsan.
Az autópályán a halálig százízen biztosan.
Mindketten előre rohantunk, de csalódás volt csupán.
Mi vagyunk Samidva – én Egywuk, ő Urgula.
Ám ma az elmém meg sem mozdult.
Mindketten ugyanolyan csendben ülünk az öreg
térdén – egy levél alatt összegömbölyödve
– tapasztalt vándor nem találna meg minket, de öszvér sem
– mint bebugyolált lepke – éhesen!
2001. július 6., 0:15, Desná – Souš
Az öreg térde egy öreg, kopott fülesfotel volt, amelyben verseim közül sokat írtam. Ez Desná-i barátaim, Alex és Silvia Tomb öröksége volt, akik évekig üzemeltették itt a mozit – és akiknek a fiaiba beleestem (bár csak barátok maradtunk).
Ó hányszor maradt Rajneesh az életben csupán barát – milyen végtelen volt a beleszeretések és kiszeretések sora. Hányszor szerette az általa szeretett férfiak testvéreit, hányszor szerette a lányokat, akikkel jártak…
Az Öreg öle – a fülesfotelt elégettem – és ezt tartom az egyik hibámnak – mert ha tanultam valamit a leckékből, amelyeket nők iktattak belém valaha – azok a tanácsaik voltak, a beleavatkozásaik az ügyeimbe – amelyekhez többé-kevésbé semmi közük sem volt.
Pontosan az Öreg öle volt az, amelynek az elégetését megbántam.
