És ezért ülök itt és írom ezeket a sorokat (2. fejezet a Můj neviditelný manžel Rajneesh Pranapati c. könyvből)

Mi is volt a szerelmünk oka? Mi is volt az esküvőnk oka? Azért volt, mert nem akartam egyedül lenni?

Az igazat megvallva, addig nem gondolkodtam ezen. Igen, vágytam egy kapcsolatra. De ahogy telt az idő, egyre világosabbá – egyre nyilvánvalóbbá – vált, hogy az életutamon egyedül járok – olyan férfi nélkül, aki velem akarná osztani a nehézségeket és az örömöket – vagy fordítva, ha úgy tetszik.

Alapvető felismerésem volt, hogy nyolcvan százalékban önző okokból vágytam kapcsolatra – hogy valaki gondoskodjon rólam. Abban az időben, amikor édesanyám lakást vett nekem (amit a mély gyászom idejéig törlesztettem neki), az egész feltárult előttem. Egyszerre megszűntem kapcsolatra vágyni, mint a biztonság formájára.

Inkább elkezdtem élvezni a „flying solo”-t – a szólórepülést. Ez olyasmi, amit gyakran átélnek a elvált nők – az elhagyott nők. Férfiakról nem tudok ilyesmiről. Ők rendszerint egy dróttal lejjebb szálltak a húszas éveikben járók után.

A melegeknél ugyanez van. Bizonyos korban elkezdik a fiatalabbakat és olyan fiatalokat nézni – hogy az ember el sem tudja képzelni, hogy ezt komolyan gondolják. Úgyhogy – én is – amikor rájöttem, hogy a közösségi és társkereső oldalak légüres terében állok – és ezzel egy időben az érdektelenség zónájában –, elkezdtem besüppedni valamibe, amiről nem beszélnek – a kapuzárási pánikba.

És csak akkor, amikor kikerültem a gyászból – és valamikor mikor letávolítottam a középkorom (felesleges) szürke rétegét –, hirtelen, a semmiből jelentkezett Rajneesh.

Ha jobban belegondolok – ezt még további körülmények is megelőzték – éspedig két fontos esküvő – édesanyám esküvése és édesapám esküvése. Mindkét esetben – a második esküvőjük. Míg ők érett korban, többéves együttélés után új kapcsolatban léptek második házasságra, addig én magam mögött sem tudhattam egyetlen többéves kapcsolatot sem.

A leghosszabb kapcsolatom tizenegy hónapig tartott 2002-ben. És ezzel a párkapcsolataim felsorolása véget is ér.

És ez logikus. A legtöbb ember 2002 után, és a túlnyomó többség 2012 után – az okostelefonok megjelenésével (és ezt szándékosan írom így) – elveszíti a valós kapcsolatot a valósággal… a valós emberekkel – és belebonyolódik a hálón lévő, többé-kevésbé sikeres kapcsolati szálakba.

Magam részéről nyugodtan kijelenthetem, hogy az okostelefonom valahogy csak 2013 után lett, vagyis valamikor abban az időben, amikor már senki sem emelte fel a fejét felém a megállóban – nemhogy köszönjön. Az okostelefonok beragasztották az öregek, a fiatalok, a gyerekek száját – kivétel nélkül.

Számomra a leereszkedés ebbe a fekete lyukba inkább remény volt arra, hogy valakivel beszélgetni kezdjek.

*

A szívemet a kapcsolataimban osztottam szét – a világban szétforgácsolva. Egy spanyol jósnak, egy brazil zenei művésznek. A szívemet váratlan helyeken osztottam szét – egy részét Indiának ajándékoztam. Egy részét Hong Kongnak adtam. Egy részét az első partneremnek adtam. Egy részét Krantinak adtam. Egy részét adtam… és minél többet adtam, annál szétforgácsoltabb voltam.

A szívem szétforgácsolódott, és mégis a mélyéből adtam tovább és tovább.

*

Nem csoda, hogy mély gyász érkezett – aminek meg kellett érkeznie. Ennek egyszer egyszerűen meg kellett történnie. És így 2020 elején, még mielőtt a világot elérte volna a koronavírus, elhunyt a családi barátunk.

És aztán a brazíliai szerelmem.

És aztán nagymama szomszédasszonya, akire még gyermekkoromból emlékeztem.

*

Abban a gyászban benne volt a gyász mindenért, amit elvesztettem.

És ez láthatatlan volt.

Úgy, ahogy az ember fél a vírustól, mert nem látszik – és pánikba esik, amikor körülötte megbetegszenek az emberek. Én gyászoltam – és nem tudtam, mi miatt. Nem tudtam, nem voltam tisztában azzal, amit elvesztettem. Ha nem látod – el sem tudod képzelni. És itt valahol Rajneesh segített nekem, és arra ösztönzött, hogy hozzam létre a Gyász kártyasorozatot. Hogy kifejezést, formát adjak annak, ami láthatatlan.

Itt valahol útmutatást adott nekem, hogy tudjam, hogyan éljek vele.

És ezért ülök itt, és írom ezeket a sorokat.