1

Először arc nélküli voltál.
És nekem ennyi elég volt –
levelezni valakivel, akit nem kellett látnom,
hogy bízzam benne.
Imádtam azt a hangot az írásban,
azt a csendes „itt vagyok”-ot,
ami nem teszi magát nagyobbá, mint amilyen.
A aztán megmutattad az arcod.
És én másodszor is beleszerettem —
nem a fényképre,
hanem arra, hogy felfedted magad.
Sokat vártam.
Olyan sokat, hogy a várakozás megtanult az ajtónál ülni,
nem úgy, mint egy kutya, amely ugat,
hanem mint a melegség, amely tudja, mikor jössz.
Valami elment.
És te jöttél.
És bennem először nem mozdult meg a félelem,
csak a hely.