09.04 Tom – Árnyak a kölcsönzőben 07. 17-én 10:30 – 23:00

Olyan halkan nyitom ki az ajtót, amennyire csak lehet. 23:10 van. A kulcsot zsebre vágom, a cipőmet már az előszobában levettem. Minden lépést, minden zajt számolok. Nem akarom felébreszteni, ha alszik.

Apu ágyán – gyógyászati ágyon – fekszik anya, az arca az ablak felé fordul. Kisebbnek tűnik, mint reggel. Mintha napról napra kicsit összemenne, eltűnne a szemem előtt.

„Apu?“ súgom.

Nem beszél, de látom, hogy megrezzentek a szempillái. Érzékel odautalva. Odamegyek az ablakhoz és kinyitom. A levegő nehéz, ki kell szellőztetni. Az utcáról hallom a villamost, az alattam lévő indiai étteremből curry illata száll fel. Az utcalámpa fénye hosszú árnyékokat vet a padlóra.

„Ma találkoztam Viktorral” – mondom halkan, miközben átvánszorgok a konyhába. „Beszélgettünk, de…”

Nem válaszol. Hát persze hogy nem. Már alig beszél.

Kiveszek a hűtőből egy ráment, amit tegnap hoztam a Dlážděnkáról, és beteszem melegedni. A mikróban úgy néz ki, mint egy kis sárga lagúna. Körbe-körbe forog, én pedig nem tudom levenni róla a szemem. Úgy forog, mint a gondolataim.

Miért mondtam ezt neki? Mi köze van Viktornak hozzá? Tudja egyáltalán, ki az? Meséltem neki valaha róla? Nem emlékszem.

A mikró sípolása kiránt a gondolataimból. Kiveszem a tálat, veszek egy kanalat, és visszameyek anyához. Leülök az ágy szélére, és látom, hogy az ajka finoman megnyílt. Szomjas. Odanyújtom neki a szívószállal ellátott vizet, mire ő gyengén szippant belőle. Aztán veszek egy szalvétát, és finoman letörlöm a szája szélét.

– Vacsorát hoztam neked – mondom, és megmutatom neki a tálat. – Leves. A kedvenced.

Ez nem igaz. Nem tudom, hogy szereti-e a ráment. Igazából egyáltalán nem tudom, mit szeret. Most csak azt eszi, amit adok neki. Nincs választása. Mint nekem.

Merítek egy kanállal, és az ajkához közelítem. Nyele egyet. Merítek még egyet.

Ez a mi rituálénk. Minden este. Néha arra gondolok, emlékszik-e rá, milyen volt, amikor még ő főzött nekem. Amikor még tudott járni. Amikor még beszélt. Amikor még élt.

– Holnap edzésem van – folytatom a monológomat. – Az edző azt mondja, van esélyem. Csak meg kell tartanom a technikát.

Még egy kanál. Még egy nyelés. A szeme most nyitva van, de valahová mögém néz. Olyan, mintha ott látna valamit, amit én nem.

– Aztán diákmunkám van a Kövezeten. Kit azt mondta, hogy ha igyekszem, kaphatnék fizetésemelést. –

A telefonom a zsebemben rezeg, és olyan hangot ad ki, amit azonnal felismerek. Grindr. A szívem a torkomban dobog. Gyorsan előhúzom, hogy elnémítsam, de már túl késő. A kijelzőn egy értesítés villog:

Swimmer2004 – 1 km-re

A francba. Gyorsan törlöm. Anya felé fordulok, de ő továbbra is átnéz rajtam, mintha ott sem lennék.

Adok neki még néhány kanál levest, de egyszer csak abbahagyja a nyelést. Attól félek, hogy elalszik, mielőtt bevenné a gyógyszereit. Be kell vennie őket. Muszáj.

– Anya, kérlek, még egy pillanatig – súgom, és érzem, hogy elcsuklik a hangom. – Be kell venned a gyógyszereidet. –

Lassan rám néz. A szemében látok egy felvillanást – az anyukám ott van, valahol mélyen. Kinyitja a száját, és én belehelyezem a tablettát. Aztán odanyújtom neki a szívószálas vizet. Nyel. Még egyet. Nyel. Kész.

– Jó kislány – mondom, mintha csak egy gyerekkel beszélnék. Utálom magam érte.

Beviszem a tálat a mosogatóhoz, és megnyitom a csapot. Hagyom folyni a vizet, csak hogy halljak valami hangot anya légzésén kívül. Az utcai lámpa fénye ráesik a konyhapultra, ezüstös csíkokat rajzolva rá. Érzem, hogy könnyek csorognak le az arcomon, és azt sem tudom, mikor kezdtem el sírni.

Visszamegyek a szobába, és látom, hogy anya már alszik. Beletakarom, és megsimogatom a haját. Ritka és száraz. Mintha az élet utolsó morzsája is távozna belőle.

Irány a fürdőszoba, belenézek a tükörbe. Úgy nézek ki, mint egy szörnyeteg. Karikák a szemem alatt, beesett arc. A hajam vizes az esőtől, ami elkapott az uszodából hazajövet. Elkapom a hajszárítót, és szárítani kezdem.

A forró levegő az arcomba fúj, én meg bámulom a saját tükörképemet. Az utcai fény ezüstös csíkokat varázsol a hajamból. Idősebbnek tűnök. Fáradtabbnak.

Swimmer2004 – 1 km-re.

Viktor. Neki kell lennie. Ki másnak lenne ilyen profilja? Ki más lenn e ilyen közel? És mégis ebben az órában?

Utálom. Utálom azért, amit kihoz belőlem. A zűrzavarért. A vágyért. Azért, hogy miatta nem tudok aludni. Hogy miatta nem kapok levegőt.

De mi van, ha azért utálom, mert beleszerettem?

A gondolat úgy vág gyomorszájon, mint egy ökölcsapás. Beleszerettem? Nem, ez nem lehet igaz. Nem vagyok buzi. Nem olyan vagyok, mint ő. Nem lehetek.

De akkor miért töltöttem le a Grindrt? Miért jelöltem meg kedvencként? Miért áll meg a szívem minden alkalommal, amikor meglátom?

Kikapcsolom a hajszárítót, és a mosdókagylóra teszem. Remeg a kezem. Káosz van a fejemben.

Mit szólna ehhez anyu, ha tudná? Mit szólnának a srácok az uszodából? Mit szólna az edző?

És mit szólna Viktor, ha tudná, hogy figyelem? Hogy többet tudok róla, mint amennyit bárkinek tudnia kellene?

Újra beletetelek a tükörbe. A hajam most már száraz, de még mindig elveszettnek tűnök. Olyan, mint valaki, aki nem tudja, ki is valójában.

Visszamegyek a szobámba, és leülök anyu ágyára. Nyugodtan alszik, a légzése egyenletes. Legalább valami.

„Anya,“ suttogom, pedig tudom, hogy nem hall. „Félek.“

Félek, hogy elveszítem. Félek, hogy egyedül maradok. Félek, hogy nem bírom el, amit elvárnak tőlem. Félek, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam.

És mindennél jobban félek attól, hogy amit Viktor iránt érzek, az igazi.

A fejemet a keze mellé hajtom, és behunyom a szemem. Az ablak előtt elrobog egy újabb villamos. Az alattam lévő indiai étteremben eloltják a fényeket. Az éjszaka folytatódik, még akkor is, když összeomlik a világom.

És valahol, egy kilométerre innen, ott van Viktor. Talán a telefonját nézi, és arra vár, hogy valaki válaszoljon neki. Talán rám gondol, ugyanúgy, ahogy én rá.

Talán nem vagyunk olyan különbözőek, mint hittem.