09.03 VIKTOR – Stíny v půjčovně 17.7. 10:30 – 23:00

Megfordítom a táblát az ajtón a „Zárva – ebédszünet” feliratra, és lekapcsolom a háromsoros fénycsöveket. A fény azonnal meglágyul, a tér összehúzódik. Imádom ezt a pillanatot – amikor egy percre megszűnök DVD-kölcsönző lenni, és csak önmagam lehetek. Akárki legyen is az a fene.

Bezárom az ajtót, és ellenőrzöm, hogy nálam van-e minden. Pénztárca, kulcsok, telefon. A nyomtatvány. Az a nyomtatvány, amit Radka adott át egy órája. Három hét fizetetlen szabadság. Szabadság mitől? Önmagamtól?

Kint olyan hőség van, mint a kemencében. A nap perzseli az aszfaltot, a levegő remeg a felforrósodott beton felett. Átmegyek a zebrán a Károly téren, a gondolataimban még mindig Tom jár. Miért bukkant fel ma? Miért épp most? Pont amikor úgy döntöttem, hogy eltűnik.

Egy macska ugrât át a villamossínen, egy narancssárga elmosódott folt a szürke betonon. Valamire emlékeztet, de nem tudom, mire. Talán a mozgás szabadságára. Senki sem kapja el, senki sem figyeli, hová megy.

A zsebemből előhúzom a szabadságos nyomtatványt, és megfordítom. A hátoldalára fel van írva, hogy 15:30, a visszatérés ideje. Radka szereti a rendet. Mindennek meg kell lennie a maga idejének, a kezdetének, a végének. Mintha az élet egy órarend lenne.

15:30. Ez az iskolacsengőre emlékeztet, amely abban az órában vetett véget az utolsó leckének régen. Az utolsó óra Denisszel, mielőtt elveszítettük egymást.

A telefonban villanni kezd egy értesítés. Iris: kép a KarlakVideo hashtaggel – 120 like. Hát persze. A munkahelyem mint turisztikai látványosság. A létezésem mint háttér a szépelgéséhez.

Megnyitom a fotót, de rögtön lejelölöm magam. Nem akarom, hogy a világ tudja, hová tűnök. Eleve mindenki túlságosan figyel. Tom a medencében, Iris a sarkon túl, Oli otthon. Olyan vagyok, mint egy állat az állatkertben.

A 22-es villamos hangja mintha átszakítaná a levegőt, a fémpálcák úgy karcolják a sínt, mint az óra ketyegése. Van időm. Három hét időm. És utána mi?

Megállok egy virágbolt kirakata előtt. Látom a tükörképemet – borzas haj, szemüveg, egy arc, amit már alig ismerek fel. Ki a fene vagyok én? Egy srác, aki elmenekül önmaga elől? Egy srác, aki farkasszemet néz a sötét klubokban, csak hogy elfelejtse, senki sem szereti?

Először ismerem be magamnak, hogy a szabadság csak a menekülés más szava. Menekülés Tom elől, a zavarodott pillantásai elől, a zaklatottsága elől a medencében, amivel aztán beköszönt a kölcsönzőbe kérdésekkel teli szemekkel. Menekülés az anyám elől, a örökös szemrehányásai elől, a csalódott pillantásai elől. Menekülés Oli elől, a rohamai elől, a törékenysége elől, ami annyira hasonlít a sajátomhoz.

Behunyom a szemem, magamba szívom a virágok illatát, és kifújom a levegőt: „Három hét múlva már nem olyan leszek.”

És lehet, hogy ez az igazság. Lehet, hogy Tony és a családja, a maga Vietnámja, a maga világa valami mást mutat meg nekem. Valamit, ami hiányzik. Valamit, amit nem találok a Husitská utcai sötét fülkékben vagy a podolíi uszoda gőzében.

Kinyitom a szemem, és megyek tovább. A nap éget a hátamon, az árnyék rövidebbül. Dél van, az ebéd ideje. Normális esetben ennék egy kebabet vagy kínai dobozos tésztát, az utcán ennék állva, és sietnék vissza. Ma azonban nincs étvágyam. Olyan űr van bennem, amit semmilyen étel nem tölthet be.

A telefonom ismét rezegni kezd a zsebemben. Előveszem. Üzenet Tonytól:

„Vettem neked egy repülőjegyet. Indulás holnap 21:45-kor. Elpakoltad a fürdőgatyádat? :)”

Fürdőgatya. Hát persze. Tony mindig a úszásra gondol. Arra, ami összeköt minket. Ami összekötött minket, mielőtt Tom feltűnt és mindent elbonyolított.

Visszaírok: „Köszi. Világos, a fürdőgatya megvan.”

Mit mást mondhatnék neki? Hogy félek? Hogy nem tudom, Vietnám-e a válasz? Hogy tegnap óta nem tudom kiverni a fejemből, ahogy Tom nézett rám a medencénél, ahogy a tekinteteig hatolt a csontom velejéig?

Elértem a villamosmegállót, de nincs erőm felszállni. Ehelyett leülök egy padra, és nézem a körülinn lévő embereket. Mindenki siet valahova, mindenki intéz valamit. Ott vagyok köztük, de nem vagyok egy közülük. Soha nem is voltam.

Ezembe jut a fénykép, amit Veronika talált ma. Én meg Denis a gimi zuhanyzójában. Elfelejtettem, hogy ott van. Elfelejtettem, hogy egyáltalán megvolt. Egy pillanat, amit valaki elkapott – én meg ő, olyan közel, és mégis olyan távol. A keze a vállamon, a tekintetem az arcára szegeződve. Hány évesek voltunk? Még kicsi fiúk. Égő szerelemben égtem iránta. Ő ezt sosem tudta. Vagy talán tudta, és azért lógott meg.

Úgy, ahogy én lógok meg most.

„A fene,“ mormolom magamban. Ennek így nincs értelme. Három hét Vietnámban sem segít, ha nem tudok elmenekülni önmagam elől.

A telefon újra rezeg. Ez alkalommal egy üzenet anyámtól:

„Hol vagy? Oli megint bezárkózott a szobájába.“

Jellemző. Valahányszor megpróbálok egy pillanatra kikapcsolni, valami balul sül el. Ignorálom az üzenetet, és inkább megnyitom a Grindrt. Profilok között görgetek, mintha keresnék valamit, amit sosem találok meg ott. Az a sok arctelen test, mind lélektelen. Ez volt az életem az elmúlt öt évben. Véletlenszerű szex idegenekkel, hogy ne legyek annyira egyedül.

Bezárom az appot, és a fekete képernyőt bámulom. Meglátom benne a tükörképemet – a szemeket, amelyek idősebbnek tűnnek a koruknál. Szemeket, amelyek túl sokat láttak, és ugyanakkor semmit sem.

A villamos megérkezik, megáll előttem. Az ajtók kinyílnak, az emberek leszállnak és felszállnak. Csak egy másodpercem van a döntésre. Hazamenni? Vagy valahová máshová?

Felszállok. Nem törődöm azzal, hová megy a villamos. Csak utazom. El a kölcsönzőtől, el az emlékektől, el magamtól.

Leülök az ablakhoz, és az üvegnek támasztom a homlokom. Forró a naptól, szinte éget, de az érzés valódi. Legalább valami valódi.

A villamos elindul, én meg lezárom a szemem. A szemhéjam mögött Tom képe táncol, ahogy a tékában áll egy DVD-vel a kezében. „Call Me By Your Name” – mondtam neki. Miért pont ezt a filmet? Miért éppen ezt adtam neki?

Mert azt akartam, hogy megértse. Hogy lássa, néha jobb megkockázni a fájdalmat, mint soha meg nem ismerni a szerelmet. Hogy néha ugranod kell, még akkor is, ha nem tudod, mi vár rád odalent.

A villamos megáll, valaki leül mellém. Nem érzem szükségét, hogy kinyissam a szemem. Bárki legyen is az, mindjárt úgyis leszáll. Mindenki mindig leszáll.

„Tudtam, hogy megtalállak.”

Az a hang. Kinyitom a szemem, és elfordítom a fejem. Tom ül mellette – ööö, mellettem, a kezében tartja azt a DVD-t, amit neki adtam. Idegesnek tűnik, de határozottnak.

„Mit csinálsz itt?” – kérdezem, pedig ez egy hülye kérdés.

„Utánad mentem” – ismeri be kertelés nélkül. „El akartalak kapni, hogy megmondjam neked...”

Érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Mit akar nekem mondani? Hogy utál? Hogy tartsam távol magam?

„Mondd meg, mit,“ mondom halkan.

Tom mély levegőt vesz, mintha bátorságot gyűjtene. „Ne utazz el.“

Két szó. Két szó, amitől eláll a lélegzetem. Két szó, amiről sosem hittem volna, hogy hallani fogom.

„Miért?“ kérdezem, mert tudnom kell. Hallanom kell.

Tom félrenéz, kinéz az ablakon a suhanó városra.

„Mert…“ kezdi, de elhallgat. Aztán megint rám néz, egyenesen a szemembe. „Mert félek, hogy ha elutazol, nem jössz vissza többé. És én… én szeretnélek megismerni. Igazán megismerni.“

Érzem, hogy elszorul a torkom. Ilyen egyszerű lenne? Lehet ez ilyen egyszerű?

„Nem mondhatom le a repülőjegyet,“ mondom végül. „Tony már mindent elintézett.“

Tom bólint, a szemében szomorúság van, de megértés is. – Hát legalább gyere vissza – mondja. – És én elmagyarázom neked. Mindent.

– Mit mindent?

– Hogy miért vagyok ilyen idióta – mosolyog el magát kicsit. – Hogy miért vertelek meg. Hogy miért tettem úgy, mintha nem ismernélek. Hogy miért menekültem folyton.

A villamos megáll a következő megállóban. Kint látom a „Kublov“ táblát. Ironikus. Az egész kör bezárul.

– Ez az én megállóm – mondom, és felállok.

Tom is feláll. – Veled tarthatok?

Ránézek – arra a fiúra, aki összetöri a szívemet anélkül, hogy tudná. Arra a fiúra, aki elől a világ másik felére menekülök. Arra a fiúra, aki talán végre megtalálta a bátorságot, hogy őszinte legyen.

– Nem – mondom végül.

Tom hallgat. „Értem.“

Kilépek a nyári nap forróságába. A nap elvakít, de hosszú idő után először érzem, hogy tisztán látok. Hogy látok egy jövőt, ami talán nem is olyan sötét, mint hittem.

Három hét múlva már nem ugyanaz leszek. De talán ez nem is olyan rossz dolog.

A napsugarak átszűrődnek a fák között, aranyló foltokat rajzolnak a földre, mintha valaki aprópénzt szórt volna szét. Egy levél alakú fa Pannon-laminált padon ülök, az ölemben Oli vizes sporttáskájával és a kezemben az elsősegélydobozból való ollóval. Előttem egy kötélpiramis magasodik, amely körül a testvérem battyog az automata kávéjával az egyik kezében és az én vizes törölközőmmel a másikban.

– Maradj egy pillanatig nyugton – mormolom, amikor Oli megint fészkelődni kezd. – Különben úgy fogsz kinézni, mint egy robbanás után.

– Úgyse látja senki – feleli, de engedelmesen megáll. – A víz alatt úgyis kisimul a haj.

Nyírom a túlmeredt frufruját, ami a szemébe lóg. Ki gondolta volna – pár napja még a konyha padlóján verekedtünk, most meg a haját vágom a parkban. Ez mindig így ment köztünk. Erőszak, aztán csönd. Kiabálás, aztán béke. Sosem tudtuk megtalálni a középutat.

– A hajnak lélegeznie kell, különben nem fogod ízlelni a medencét – mondom, és lefújom az orráról a levágott tincseket.

Oli elneveti magát: „Nekem még a kávé sem ízlik, amit én főzök.” Beleiszik a poharába, és grimaszol. „Olyan ez, mint a Vltava vize.”

A frissen megmosott hajáról cseppek hullnak az aszfaltozott útra, sötét, pályára emlékeztető pöttyöket formálva. Visszagondolok az uszodára, Tomra, mindenre, ami ott történt. A gyűlölködő tekintetére, a szavaira. Aztán arra is, hogy megtalált a villamoson. Ahogy könyörgött, hogy ne utazzak el.

Beállítok egy ébresztőt a telefonomon 15:30-ra. Némára kapcsolom a csengést, és a zsebembe csúsztatom a telefont. Fogalmam sincs, miért nyugtat meg ennyire ez a szám. Talán azért, mert ez az az időpont, amikor az emberek hazatérnek. Amikor véget ér a műszak. Amikor valami lezárul, és valami más kezdődik.

A másik zsebemből kiesik egy sárga hajgumi. Oli felveszi. „Hét ki, három be, ugye?” – és egy kézmozdulattal imitálja azt a légzőgyakorlatot, még apám tanított nekem régen, amikor pánikrohamom volt.

Bólintok. Már arra sem emlékszem, mikor cseréltünk szerepet – mikor kezdett ő gondoskodni rólam. Talán akkor, amikor késsel a kezében találtam meg a fürdőszobában. Vagy amikor Anya elvette az összes gyógyszerét, mert azt hitte, túladagolja magát velük.

A távolban felbőg a 17-es villamos, kerekeinek csikorgása a fülkék csendjét juttatja eszembe, amelyek ma még rám várnak. Husitská utca. Kedvenc megállóm, a Pamlény (U Památníku), úton a feledés felé. Gondolatban végiglapozom a Grindr-profilokat, amelyek oda csábítottak. Egyiknek sincs neve, egyiknek sincs arca. Csak testek, amelyek egy pillanatra felmelegítenek, aztán megint eltűnnek.

A hintán egy kisgyermek visítani kezd, én pedig ösztönösen körülnézek, hogy nincs-e itt a leskelődő Iris. Nem tudok megszabadulni a érzéstől, hogy valaki figyel. Talán Tom. Talán senki. Talán én magam.

Oli hajol egyet: „Nem úgy nézel ki, mint aki alszik. Ledobod a fejed legalább tíz percre?”

Bólintok, de csak az arcomhoz szorítom a törölközőt. Nedves és klórszagú, mint minden az életemben. Becsukom a szemem, és próbálok nem arra gondolni, hogy mi lesz holnap. A repülőjegyre, amit Tony vett nekem. Vietnámra, ahová elvitt, hogy eljussak mindentől. A anyámtól, Olitól, Tomtól. Legfőképpen Tomtól.

A folyó felől jövő szél a medence klórjának enyhe illatát hozza. Derekam meghajlik, mintha a félelem akasztott volna egy faágra a fejem felett. Az a medence mindenhol ott van. Kísértetként üldöz.

– Hát nem azt mondtad, hogy az a srác megvert a medencénél? – kérdezi Oli hirtelen, mintha a gondolataimban olvasna. – Akkor miért mész oda vissza?

Mert szeretem – akarom mondani. Mert még ha gyűlöl is, még ha fájdalmat is okoz, nem tudok magamon segíteni. Mert lenyűgöz, hogy mennyire meghasonlott önmagával – az egyik pillanatban összever, a másikban meg egész Prágát befutja, hogy megtaláljon a villamoson.

– Ez bonyolult – válaszolom helyette.

Oli a papírpoharával koccint a korláthoz: – Gyere, veszek neked egy zsömlét, hogy ne csak vízen élj.

Elnevetem magam, mintha ez valami újdonság lenne, és együtt elindulunk a fák alatti pékség standja felé. A friss pékáru illata egy pillanatra visszavisz a gyerekkoromba, amikor még minden egyszerűbb volt. Amikor még Radek voltam, nem Viktor. Amikor még nem tudtam, mi az a vágy és a fájdalom.

– Szóval holnap repülsz? – kérdezi Oli, miközben átnyújtja a sajtos zsömlét.

„Ja,“ bólintok. „Tonyval.“

„Az a szexi úszó, aki az üzeneteket küldözgeti?“

„Ja.“

„Meg a másik, aki összepofozott?“

Egyet sóhajtok. „Tom.“

„És bele vagy zúgva.“

Nem kérdés. Oli jobban ismer, mint szeretném. Úgy lát át rajtam, mint az üvegen.

„Lehet,“ ismerem be végül. „De mindegy. Ő… bonyolult.“

Oli azzal a fúró tekintetével néz rám. „Az a bonyolult, amikor nem emlékszel, hogy tíz szemet nyeltél-e le vagy huszat. Ez egyszerű – vagy bírod, vagy nem.“

„Ez nem olyan egyszerű” – vágom rá. „Ő… azt hiszem, össze van zavarodva. Egyik pillanatban meg akar ölni, a másikban meg arra kér, hogy ne menjek hová.”

„És te?”

„Én mi?”

„Mit akarsz te?”

A kérdés úgy gyomorszájon vág, mint egy ütés. Mit akarok? Ezt a kérdést sosem tettem fel magamnak. Mindig csak arra reagáltam, amit mások akartak. Anya azt akarta, hogy normális legyek. Oli azt akarta, hogy segítsek neki. Tony azt akarja, hogy menjek vele Vietnámba. Tom meg… mit is akar eigentlich Tom?

„Nem tudom” – vallom be végül. „Azt hiszem, azt akarom, hogy megszűnjön a fájdalom.”

Oli bólint, mintha pontosan tudná, miről beszélek. És talán tudja is. Talán hasonlóbbak vagyunk, mint hittem.

„Tudod, mi segít, amikor fáj?” – kérdezi, és a csuklójára mutat, ahol a legutóbbi kísérletéből maradtak hegek. „Emlékeztetni magam arra, hogy ez nem tart örökké. Hogy egyszer minden véget ér. Még a fájdalom is.”

– Ez ijesztően hangzik – jegyzem meg.

– Ja, de ez az igazság. Semmi sem tart örökké. Még azok az érzések sem, amiket a srác iránt táplálsz. Sem az ő zavarodottsága. Vagy átalakul valami mássá, vagy elhal. Akárhogy is, nem fog örökké fájni.

A testvéremre nézek, és hirtelen olyan bölcsességet látok benne, amit soha korábban. Talán azért, mert soha nem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem. Annyira magamra meg a saját fájdalmamra koncentráltam, hogy az övét észre sem vettem.

– Örülsz, hogy akkor megtaláltalak? – kérdezem halkan, utalva arra az estére, amikor felvágott erekkel találtam meg a fürdőszobában.

Oli elgondolkodik. – Van, amikor igen, van, amikor nem. Napfüggő. – Aztán elmosolyodik, kissé szomorúan. – De a mai napon igen. Ma örülök, hogy itt vagyok.

Ott ülünk együtt, zsemlét eszünk, és nézzük a gyerekeket, amint a kötélpiramison másznak. Olyan gondtalanok, olyan szabadok. Mit sem tudnak a fájdalomról, a szerelemről, a zűrzavarról. Legalábbis egyelőre még nem.

– Tudod, mire gondolok? – szólal meg Oli egy kis idő múlva. – Szerintem el kellene menned abba a Vietnámba. Látni valami mást. Fellélegezni. Aztán visszajönni, és elrendezni a dolgot Tommal.

– És mi van, ha nem jövök vissza?

„Hát, nem térsz vissza,” vonja meg a vállát. „De legalább tudni fogod, hogy megpróbáltad. Hogy nem maradtál ragadva egy olyan helyen, ami fojtogat.”

Gondolkodom a szavain. Igaza van. Változásra van szükségem. Látnom kell valami mást is az uszodán, a tékán és a Husitská utcai próbafülkéken kívül. Levegöznem kell.

„Eljössz ma úszni?” – kérdezi Oli, amikor befejezzük az evést.

„Igen, valószínűleg. Búcsút kell vennem az uszodától.”

„És tőle is?”

Tudom, kire gondol. „Talán. Nem tudom.”

Oli rám néz, aztán nyújtja a kezét. „Gyere, tesó. Nagy nap vár rád.”

Megfogom a kezét, éshagyom, hogy talpra húzzon. Különös, ahogy a szerepeink változnak – egyszer én vagyok az, aki megmenti, másszor meg ő engem. Olyanok lennénk, mint egy érme két oldala.

A mobil rezeg a zsebemben. Ébresztő. 15:30. Ideje visszatérni. Ideje dönteni.

Örülök, hogy Olimnak jobban van. Már sokszor átélte ezt – aztán megint megváltozik. Majdnem, mint a fák árnyéka. De ma, éppen most, ebben a pillanatban minden rendben van. És talán ennyi is elég.