09.02 VERONIKA – Árnyak a kölcsönzőben 17.7. 10:30 – 23:00

VERONIKA

A napak őrjítően süt, párologtatja belőlem az energia utolsó morzsáit. A telefonom szerint még harminc perc szünetem van, de már most bánom, hogy kimozdultam. Maradhattam volna a büfében, ihattam volna egy kávét, és scrollozhattam volna. Ehelyett most a tűzforró városon vonszolom magam a nyakamban a fényképezőgéppel, mert azt találtam ki, hogy felveszek még egy hülye vlogot.

A „DVD-kölcsönző“ cégtábla szinte megsül a napon. Őszintén, ki kölcsönöz még DVD-t? Hát valószínűleg ugyanolyan elmebetegek, akik zsilettel vagdossák a bőrüket, hogy megértsük egymást.

Kinyitom az ajtót, és egy jéghideg gallér ül a tarkómra, ráadásul mindjárt belelövök egy kis tócsa kondenzvízbe, a francba. Az ajtó feletti csengő csörrenése jelzi az érkezésemet. Belül félig üres, csak Viktor van a pultnál. Érzem, hogy feszül a bőr a csuklómon, ahol a legújabb sebhelyem van. Automatikusan elfedem a másikkal.

– Szia – köszönök kényszeredett mosollyal. – Egy ritkaság kell a vloghoz, valami, amit az Instagram nem ismer – biccentek rá, és előhúzom a fényképezőgépet. – Valami, aminek története van.

Viktor egy pillanatig néz, mintha szkennelne. Végül megfordul, és eltűnik a polcok között. Visszatér valamivel, ami olyan, mint egy kopott műanyag doboz.

– VHS? – hördülök fel meglepetten. – Az olyan... őskori.

– Seoul ’88 diving trials – mondja, és átnyújtja. – Ha olyat akarsz, amit az Instagram nem ismer.

A borító megnyikordul, amikor kinyitom. Benne egy kazetta kézírásos címkével – ennek legalább egymillió évesnek kell lennie.

– Ki vette fel? – kérdezem.

„Duchková a a kanadai edzői stáb” – feleli Viktor. „Az emigrációja után, a nyolcvanas években az ő juniorjaikat edzette, és Szöul előtt minden egyes ugrást felvette, hogy elemezni tudják. Szöul volt az első olimpia, ahol a NOB központilag engedélyezte a vízi sportágak videoelemzését, de ők ezt már a táborban is csinálták. Nézd meg a neveket a szalagon.”

A fakó címkére fókuszálok. A nevek között a „Duchková” nevet is látom.

„Milena Duchková? Ő műugró volt, nem?” Alig mondom ki, ráébredek, hogy a hangom elfogultabb a kívántnál.

Viktor bólint. „Igen. A legfiatalabb csehszlovák olimpiai bajnok – tizenhat éves volt.”

Tizenhat. Csak öt évvel volt idősebb, mint most az öcsém. És már letett valamit az asztalra. Én huszonegy évesen csak bámulom a falat, és várom, hogy elfogyjon az erőm. Hát most? Pánikolok, hogy elvarázsol Viktor nyugalma, mint bárki mást.

Az ajtó kitárul, és Martina csúszik be. Az én Martinám – az az ember, aki már egy éve edz a medencében. Valamivel több mint negyvenéves, de úgy vág be ide egy huszonéves rugalmasságával; a törölköző a vállán, a testén egy rugalmas szett, amelyből még árad a reggeli edzés klórgőze.

– Szia, Viktor – biccent felé, és rögtön rám szegezi a tekintetét. – Vera – mosolyog azzal a jól ismert edzőmosollyal, ami általában további hat vízbeférést jelent nekem.

– Szia, edzőnő – felelem, és gyorsan elrejtem a kazettát a hátam mögött, mintha cukorkát titkolnék a dietetikus elől, csak éppen a kezemet rejtem el.

– Mit halászol ezúttal? – kérdezi, és rákacsint a kezemben lévő kazettára.

– Hát, tulajdonképpen… Vlogot forgatok olyan dolgokról, amiket már senki sem ismer. Vintage cuccok.

Martina egy rövid nevetést fúj ki. – Főleg azt forgasd, aminek van pulzusa. Anélkül ez csak zaj a pályán. – Úgy hadonászik a törölközőjével, mintha a részidőkből kergetné el a felesleges másodperceket.

– Ennek a szívnek a klór ritmusa adja az ütemét – válaszolom, és nekem is el kell mosolyodnom. Mit lehet tenni – az ember mellette mindig úgy érzi, hogy még leúszik pár hosszt, még ha le is szakad a keze.

És valahol a mosoly mögött feltámad bennem a régi bizonyosság: ha valaki képes kideríteni, miért éget annyira ez a VHS a tenyeremben, akkor az pont ő – az edző, aki nem a szenzációkat keresi, hanem az értelmet.

Viktor, aki végig szoborként állt a pult mögött, hirtelen olyan arcot vág, mintha megkönnyebbült volna. Mintha Martina jelenléte megváltoztatta volna a légkört. Turkálni kezd a számítógépben, én pedig kihasználom a pillanatot, hogy körülnézzek a boltban.

A falakat DVD-kkel és VHS-ekkel teli polcok borítják. Kategóriák szerint – akció, dráma, vígjáték, dokumentumfilm. A sarokban van a „Raritások” szekció, ahol Viktor talatta azt a kazettát. Mellette egy polc „Tiltott gyümölcs” felirattal. Valószínűleg erotika vagy ilyesmi.

Ahogy elhaladok mellette, észreveszem, hogy valami leesett az oldalsó polcról. Automatikusan lehajolok, hogy felvegyem. Egy régi fotó. Két fiú a zuhanyzóban, az egyik átkarolja a másik vállát. Úgy néz ki, mint valami iskolai pillanatkép.

Mielőtt rendesen fókuszálhatnék, megjelenik előttem Viktor keze, és ösztöneösen tenyérrel eltakarja a fotót. Megrezzenek és felnézek. Az arckifejezése a pánik és valami olyan keveréke, ami… szégyennek tűnik?

– Ne haragudj – mondja halkan, és elkapja tőlem.

Martina, aki nem messze áll tőlünk, elkapja a kép árnyékát, mielőtt Viktor elrejtené. Tekintetük egy pillanatra találkozik, és szavak nélkül mondnak valamit egymásnak.

– A kíváncsiság motor, nem fék – súgja Martina, és annyiban hagyja. Aztán felém fordul. – Na hát, Veronika, csinálsz te valami mást is a vlogok forgatásán kívül?

„Úszom,“ válaszolom automatikusan. „Hát… úsztam.“

„Tudod, Jakab,“ mondja. „Kemény csávó, de fair.“

„Ja, az,“ bólintok. „Nhányszor Túl fair is.“

Martina elneveti magát. „Jajaja, ki akarja hozni belőletek a legjobbat.“

„Na, engem a maga kísérletében már nem öl meg,“ viccelődöm, és Martina újra elneveti magát.

A mennyezeti ventilátor zúg és keveri a levegőt. A sarkon lévő virágboltból odaszűrődik a föld és a frissen vágott virágok illata. Egyszerre beugrik egy nyári vihar, amikor még kicsi voltam apukámmal ültem a verandán, és néztük, hogyan cikáznak a villámok az égen. Apa arról mesélt, hogyan tisztítják meg a viharok a levegőt, hogy milyen fontosak. Hogy néha mindennek el kell pusztulnia ahhoz, hogy valami új születhessen.

Mióta nem gondoltam már apára? A mamára? Mióta nem gondoltam másra, mint arra, hogyan éljem túl a következő napot?

„Kölcsön akarod kérni?“ kérdezi Viktor, és a kazetta felé bólint, amit még mindig a kezemben tartok.

– Ja, – válaszolom, jóllehet eddig nem gondolkodtam ezen. – Lehet?

– Hát persze. Szükséged lesz videolejátszóra?

– Nem, a pincében van egy. Apám régi kütyüje.

Martina rámosolyog rám, mintha többet értene annál, mint amit kimondtam. – Néha a régi dolgok jobban működnek, mint az újak – mondja.

– Ja – bólintok. – Néha igen.

Viktor kitölt nekem valamilyen nyomtatványt, és átnyújtja a kazettát. – Add vissza, amikor akarod. Úgysem keresi senki.

– Köszi – mondom, és a kazettát a mellemhez szorítom. – Vintage igazság.

Megcsörrentem az ajtót, miközben távozom. Kint még mindig hőség van, de ez valahogy nem zavar. A kezemben tartom a történelem egy darabját, valamit, ami túlélett harminc évet, és még mindig van mit mondania. És talán, talán pont erre van szükségem.

Visszafelé a fotón jár az eszem, amit Viktor olyan gyorsan elrejtett. Kik voltak azok a fiúk? Miért volt ez fontos neki? S mi köze ehhez Tomnak?

Tom. Egy hete nem ír. Miután ami nálam történt, letiltottam, de akkor is. Legalább igyekezhetne. Megpróbálhatná…

Nem. Hagyd abba. Ez már nem a te gondod. Soha többé.

Amikor visszaérek a házhoz, még egy darabig a bejárat előtti padon ülök. A zsebembe nyúlok a telefonomért, és megnyitom a névjegyeket. Egy pillanatig habozom, aztán megkeresem Tom számát, és feloldom a tiltást. Nem azért, hogy írni akarjak neki. Csak azért, mert itt az ideje továbblépni.

Felállok, és elindulok befelé. Van még tíz perc szünetem. Tíz perc, mielőtt visszatérek haza, a tesómhoz, mielőtt újra belemerülnék az ételkészítésbe. Tíz perc, mielőtt úgy kellene tennem, mintha minden rendben lenne.

De ezúttus más. Ezúttal úgy érzem, mintha valami felébredt volna bennem. Mintha a régi kazetta, a fotó, a beszélgetések – mintha mindez felébresztett volna valamit.

Vintage igazság. Talán ideje megtalálni a sajátodat.