08.04 TOM – A csönd mélysége 16.7. 06:00 – 00:30

Egyszer abba kell majd hagynod a bújkálást. Egyszer abba kell majd hagynod, hogy hazudj magadnak.

Viktor szavai még mindig ott csengnek a fejemben. Nem hallottam őket, nem akartam. De mégis hallom őket. Újra és újra. Mintha csak belevéste volna közvetlenül az agyamba.

Kezdem nem érteni saját magamat. Mindig tudtam, ki vagyok. Vagy legalábbis azt hittem. Most? Most semmit sem tudok.

Gyűlölöm őt. Annyira gyűlölöm, hogy az éget. Belül. Mindenhol. A gyűlölet olyan, mint egy tűz, ami szétárad az ereimben, és feléget mindent, ami valaha voltam. Mindent, amit valaha akartam. Mindent, amiről azt hittem, hogy én vagyok.

Vagy talán ez félelem? Félelem attól, amit látok, amikor a szemébe nézek. Félelem attól, amit látok, amikor a saját szemembe nézek a tükörben?

Felállok. A lábaim elzsibbadtak a hideg kövön való üléstől. Indulás előtt még egyszer ránézek a vízre. A saját tükörképemre. Nem ismerem fel magam. Nem ismerem fel azt a srácot, aki visszanéz rám. Olyannak tűnik, mint aki elveszett. Olyannak tűnik, mint aki üres. Olyannak tűnik, mint valaki, aki soha nem akartam lenni.

Felveszek egy követ, és beejtem a vízbe. Egyenesen a saját tükörképembe. A víz körökben hullámzik, amelyek addig tágulnak, amíg el nem tűnnek. Mintha sosem lettem volna.

Megfordulok, és elindulok. De tudom, hogy az árnyék a vizen ott van még mindig. És ott is lesz, amíg úgy nem döntök, hogy szembenézek vele. Amíg úgy nem döntök, hogy szembenézek önmagammal.

Haza nem mehetek. Anya azonnal észrevenné, hogy valami nincs rendben. Radarja van erre. Mindig tudja, ha valami történik. És én most nem vagyok felkészülve arra, hogy bármit is magyarázzak neki. Nem vagyok felkészülve arra, hogy saját magamnak bármit is megmagyarázzak.

Céltalanul csatangolok az utcákon. Nincs úti célom. Csak megyek. Körülöttem emberek sietnek a munkahelyükre, bárhová. Mindenki valahová tartozik. Mindenki valahová megy. Mindenki tudja, ki ő.

Megállok egy üzlet kirakata előtt. A tükörképemben látom az arcomat. Sápadt vagyok. Karikák vannak a szemem alatt. Úgy nézek ki, mint aki napok óta nem aludt. És talán így is van. Talán egész idő alatt nem aludtam, miközben most ébredezem.

Meg kell nyugodnom. Rendbe kell szednem a gondolataimat. Szükségem van… valamire. Valakire. De kire?

Veronika letiltott. Pácban hagytam. Felhasználtam. Mint valami szemétláda. Mint valaki, aki soha akartam sem lenni. Most látni sem akar, és ki csodálná?

Tony? Neki megvan a saját világa. A tökéletes világa, ahol minden működik. Ahol nincs helye valakinek, mint én. Valakinek, aki annyira be van tojva, hogy még azt sem képes beismerni, amit érez.

A Viktor… Nem. Rá sem sem se akarok gondolni. Nem akarok a szemére gondolni, amikor megütöttem. Nem akarok arra a kékfoltra gondolni, amit okoztam neki. Nem akarok arra gondolni, hogy ott hagytam az öltözőben, egyedül és sebesülten.

De gondolok rá. Folyamatosan. Szüntelenül.

Előhúzom a telefont, és átfutom a névjegyeket. Ott van. A neve. A száma. Egy érintés, és felhívhatnám. Egy érintés, és… mit? Mit mondanék neki? „Bocs, hogy összevertelek? Bocs, hogy perverznek neveztelek? Bocs, hogy olyan beszari gyáva alak voltam, hogy nem tudtam bevallani, mit érzel irántam? Mit érzek én irántad?”

Nem. Ezt nem tehetem. Még kimondani sem tudom.

A telefon megint megrezdül a kezemben. Anya. Újra. Ezúttal felveszem.

– Szia – mondom, és igyekszem, hogy a hangom normálisnak hangozzék.

– Tomikám – a hangja fáradtnak, de aggódónak tűnik. – Hol vagy, drágaságom? Nem vagy otthon, és én… szükségem lenne rád.

A kurva életbe. A kurva életbe. A kurva életbe.

– Bocs, anya – mondom, és lezárom a szemem. – Kint… voltam. Hazamegyek, jó? Mindjárt ott vagyok.

„Jól van,” mondja halkan. „Várni fogok.”

Leteszem a telefont, és zsebre vágom. Olyan kedvem van, hogy szétzúzzak valamit. Olyan kedvem van, hogy üvöltsek. Olyan kedvem van, hogy sírjak. Ehelyett megfordulok, és hazainulok.

Anyának szüksége rám. Mint mindig. És ott leszek neki. Mint mindig. Mert ez az egyetlen dolog, amihez értek. Hogy ott legyek másoknak. Sosem magamnak.

Anya az ágyon fekszik, amikor belépek a lakásba. Törékenynek tűnik. Mint egy porcelánbaba, amelyik bármelyik pillanatban darabokra törhet. De amikor meglát, az arca felragyog.

„Tomikám,” mosolyog. „Végre.”

„Szia, anyu,” mondom, és az ágyhoz lépek. „Bocsánat. Hogy vagy?”

„Jobban,” mondja, és nyújtja felém a kezét. Megfogom a kezét, és megszorítom. Olyan sovány. Olyan gyenge. „Hol voltál? Aggódtam miatta.”

„Csak sétáltam egyet,” hazudom. „Ki kellett szellőztetnem a fejemet.”

– Edzés miatt? – kérdezi aggódva.

– Igen – bólintok. – Igen, szükségem van arra az ösztöndíjra.

Ez nem teljes hazugság. Az iskola a probléma része. Az uszoda a probléma része. Viktor a probléma része. Én vagyok a probléma része.

– Nem akarsz beszélni róla? – kérdezi gyengéden.

A fejem rázom. – Nem fontos, anyu. Csak a stressz.

Rám néz azzal a mindent átható tekintetével. Azzal, amellyel mindig megérezte, ha hazudtam. De ez alkalommal nem mond semmit. Talán túlságosan fáradt. Talán tudja, hogy úgysem mondanám el neki az igazat.

– Éhes vagy? – kérdezem, hogy témát váltsak. – Kérsz valamit?

– Nem, köszönöm – rázza meg a fejet. – Megnéznéd a hátamat? Lehet, hogy van egy fekélyem.

„Ja, persze,“ bólintok.

Segítek neki az oldalára fordulni, és feltűröm a hálóingét. A háta sovány, a bőre feszül a csontokon. Fekélyt nem látok, de azért finoman átmasszírozom egy kis krémmel. Tudom, hogy szereti. Tudom, hogy megnyugtatja.

„Jobb?“ kérdezem, amikor végzek.

„ Ó, köszönöm,“ bólint, és újra a hátára fordul. „Köszönöm, Tomi.“

Elmosolyodom rá, de legbelül darabokra szaggat. Ez az életem. Ez a valóságom. Anya, akinek szüksége van rám. Anya, aki számít rám. Anya, aki teljesen elveszett lenne, ha nem lennék itt.

És én? Én így is elvesztem.

„Csinálok magamnak teát,“ mondom, és felállok. „Kérsz te is?“

„Igen, kérek,“ bólint.

A konyhában felteszem a vizet melegedni, és a pultnak támaszkodom. Becsukom a szemem, és mélyen veszek levegőt. Érzem, hogy remeg a kezem. Hogy szorul a torkom. Hogy könnyek szöknek a szemembe.

Mit nem adnék azért, hogy mindent visszacsinálhassak. Hogy újrakezdhessem. Hogy valaki más lehetnék. Valaki, aki tudja, mit akar. Valaki, aki nem fél.

De nem tehetem. Csapdába estem a saját életemben. A saját fejemben. A saját félelmemben.

A víz forrni kezd, én meg leöntök két bögre teát. Egyet anyának, egyet magamnak. Mint minden nap. Mintha semmi sem változott volna.

De minden megváltozott. És én nem tudom, hogyan hozzam helyre.

Anya már alszik. A saját ágyamban fekszem, és a plafont bámulom. Nem tudok elaludni. Nem tudom abbahagyni a gondolkodást. Nem tudom abbahagyni az érzést.

Kint esik az eső. A cseppek úgy kopognak az ablakon, mint egy türelmetlen látogató ujjai. Mintha mondani akarnának valamit. Mintha figyelmeztetni akarnának.

A telefonom világít az éjjeliszekrényen. A kezembe veszem, és átfutom az üzeneteket. Semmi Veronikától. Semmi senkitől, akinek fontos lennék.

Megnyitom az Instagramot, és scrollozni kezdek. Gondolatlanul. Mechanikusan. Csak hogy valahogy elszórakoztassam magam. Hogy ne kelljen arra gondolnom, ami történt. Arra, amit tettem.

És aztán meglátom őt. Viktor profilját. A legutóbbi posztját. Egy fotó a medencéről. Csak víz van rajta, semmi ember. Csak a kék felszín és a fény, ami megcsillan rajta. Alá van írva: „Néha belefulladunk abba, amit nem akarunk érezni.”

Nagyot nyelek. A szívem őrülten ver. Remegnek az ujjai, amikor rákattintok a profiljára. Végignézem a képeit. A legtöbuk absztrakt. Művészi fotók. Semmi szelfi. Semmi arc. Csak fények, árnyékok, színek. Mintha elrejtőzne. Mintha nem akarná, hogy lássák.

De én látom őt. Látom őt mindenegyes fotón. Minden egyes árnyékban. Minden egyes színben.

Bezárom az appot, és az ágyra dobom a telefont. Mégis mit csinálok? Miért követem? Miért érdekel ez?

Tudom, hogy miért. Hogyne tudnám, hogy miért. De ezt nem vallhatom be. Ezt nem mondhatom ki. Erre még gondolni sem bírok.

Mert ha ez igaz lenne… ha az, amit érzek, az lenne, amiről azt hiszem, hogy érzem… mit csinálna ez belőlem? Ki lennék?

Az, akit egész életemben gyűlöltem? Az, akin egész életemben gúnyolódtam? Az, akit egész életemben elutasítottam?

Nem. Az nem lehetek én. Azt nem akarom.

De mi van, ha már az vagyok?

Vesztek egy mély levegőt, és újra a kezembe veszem a telefonomat. Megnyitom az üzeneteket, és megkeresem a nevét. Viktor. Az ujjaim a billentyűzet fölött lebegnek. Mit írjak neki? Mit is írhatnék neki?

– Bocs – írom végül. Egyetlen szó. Olyan kevés. Olyan elégtelen.

Elküldöm, mielőtt meggondolhatnám magam. Aztán várok. A szívem a torkomban dobog. A tenyerem izzad. Várok.

De a válasz nem jön. Persze hogy nem. Mit vártam? Hogy megbocsát? Hogy elfelejti? Hogy ad még egy esélyt?

Nem. Azt nem tenné. És a helyében én sem tenném.

Leteszem a telefont, és újra a plafont bámulom. Kint még mindig esik. A cseppek most gúnynak hangzanak. Mintha azt mondanák, hogy mindent elcsesztem. Hogy mindent tönkretettem.

Igen, igazuk van. Elrontottam. Mindent elrontottam.