08.03 TOM – A csönd mélysége 16.7. 06:00 – 00:30

Nem. Nem tudom. Egyszerűen nem tudom.

Felállok, becsapom a szekrényajtót, és elindulok kifelé. A bemelegítés már elkezdődött, Jakub dühös lesz. De nem érdekel. Jobban szeretem hallgatni az ordibálását, mint a saját gondolataimat.

Amikor kilépek a folyosóra, megpillantom Viktort, amint eltűnik a sarkon. A vállai lógnak, mintha valami láthatatlan terhet cipelne. És egy pillanatra, csak egyetlen pici pillanatra oda akarok futni hozzá. Meg akarom állítani. Azt akarom mondani neki… hogy mit is valójában? Hogy sajnálom? Hogy félek? Hogy nem tudom, mit kezdjek azzal, amit érzek?

Ehelyett megfordulok a másik irányba, és elindulok kifelé. Azt teszem, amihez a legjobban értek – futok. Előle. Magam elől. Az igazság elől.

De meddig futhatok még? Meddig, amíg az igazság utolér?

– Záhoš! – üvölti Jakub, amikor meglát.

„Hol a a faszba lófrálsz már? Már elkezdtük!”

– Bocs – mormolom, és beállok a többi srác közé.

Mára rám néz, és közelebb hajol.

– Te jó ég, mi történt veled? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

– Semmi – rázom meg a fejem. – Csak feltartóztak.

– Az a perverz, mi? – súgja Mára, és Viktor felé int a fejével, aki a másik oldalon áll. – Megint zaklatott?

– Nem – mondom a szokásosnál élesebben. – Hagyjad.

Mára felhúzza a szemöldökét, de nem szól semmit. Csak von egyet a vállán, és visszafordul az edzőhöz.

Jakub csoportokra oszt minket. Én Márival és Ádámmal vagyok. Viktor egyedül van. Mint mindig. És nem tudom megállni, de a szemem sarkából figyelem. Figyelem, ahogy nyújtózkodik, ahogy készül, ahogy a teste azzal a különleges eleganciával mozog, ami mindig is megvolt benne.

És akkor feltűnik valami, amit azelőtt nem láttam. Vagy talán csak nem akartam látni. Az oldalán, éppen a nadrág szeme felett, egy véraláfutás van. Nagy, sötét véraláfutás, ami ott sem volt egy hete.

Egy véraláfutás, aminek ököl alakja van. Az én öklöm alakja.

Elfordítom a tekintetem, de túl késő. A kép beleégett az agyamba. A bizonyíték arra, amit tettem. Azra, amivé váltam.

Ráfutok a pályára, és hagyom, hogy a levegő átjárja a csontjaimat. Remélem, hogy lefújja azt a bűntudatot, azt a szégyent, azt az öngyűlöletet. De semmi sem mossa le. Semmi sem változtat ezen.

Mert az igazság az, hogy jobban gyűlölöm magam, mint bárki mást. Gyűlölöm magam azért, amit tettem. Azért, amit érzek. Azért, mert még magamnak sem tudom beismerni, nemhogy bárki másnak.

És így futok. Futok, mintha az életem múlna rajta. Futok, mintha el tudnék menekülni a saját gondolataim elől. A saját érzéseim elől. A saját félelmem elől.

De tudom, hogy nem menekülhetek el. Nem igazán. Mert akárhogy futok, úszom, versenyzem, amilyen gyorsan csak akarok, akárhogy erőlködöm, az igazság továbbra is velem van. Ott fut mellettem. Arra vár, hogy elfáradjak. Hogy megálljak. Hogy abbahagyjam az védekezést.

És mi történik utána? Mi történik, amikor végre elfogadom azt az igazságot?

Nem tudom. És ez rémít meg a legjobban.

A Moldva partján ülök. A pólóm a hátamhoz tapad. Ázott az izzadságtól, a könnyektől, a hajnali ködtől – magam sem tudom. Valószínűleg mindentől. A hideg levegő belemar a bőrömbe, de nem érzem. Szinte semmit sem érzek a gyomromban lévő súlyon kívül.

A hajnal rózsaszínes árnyalata olyan színekre festi a vízfelszínt, amelyeket máskor szépnek tartanék. Most úgy tűnik nekem, hogy még a víz is dühös. Nyugtalan. Mint én. Pár hattyú kószál a parton, a csőrük csattog a köveken. Úgy tűnik, mintha figyelnének, mintha valami látványosság lennék.

– Mit bmultok? – mormolom.

A telefonom rezeg a zsebemben. Előhúzom, és a kijelzőn ezt látom: „Szeretett anyukám”. Romi. Anya. Most nem. Egyszerűen most nem. Nem akarom, hogy most hallja a hangomat. Elutasítom a hívást, és a telefont magam mellé dobom egy kőre. Úgyis tudja már, hogy nem vagyok otthon. Úgyis tudja már, hogy nem tértem vissza. Úgyis tudja már, hogy rohadtul bajban vagyok.

A farmerzsebemből előhúzok egy összegyűrt papírfecnit. Ez az a cédula, amit Jakub adott az edzés után. Az áll rajta: „Edzés 18:00 – jöjj időben”. Olyan egyszerűen. Olyan tisztán. Olyan normálisan. Mintha mi sem történt volna. Mintha minden rendben lenne. Mintha ez nem lenne a mindennek a vége.

Apró darabokra tépem. Érzem, miközben remeg a kezem. Ahogy a düh szétárad az ujjaimban. De megkönnyebbülés is. Mert ez a vég, nem? Egyszerűen a vég.

Papírdarabkákat dobok a vízbe, és figyelem, ahogy sodorja őket az áramlás. Olyanok, mint a kis fehér csontok. Mint valaminek a maradványai, ami meghalt. Valaminek, amit megöltem.

A fejem fölött vasúti híd borul. A tükröződése a vízben hullámzik, megtörik, szilánkokra hull. Pontosan így érzem magam. Megtörve. Darabokra hullva. És mindenegyes darab fáj.