08.02 TOM – Hloubka ticha 16.7. v 06:00 – 00:30

– Tudom, hogy többet tudsz, mint gondolod – mondja, és a hangja hirtelen lágyabb lesz. Majdnem olyan, mintha… mintha együttérezne velem. És ettől még jobban felbaszom magam.

– Ne bassz fel – morranom fel, és teszek egy lépést hátra. – Egyszerűen ne bassz fel.

– Tom – mondja, és nyújtja a kezét. Nem. Nem. Nem. Nem érinthet meg. Ha megérint, akkor…

– Minden rendben? – szólal meg mögöttünk Jakub. A hangja éles, mint a borotva.

– Van valami problémátok?

– Nincs – vágom rá gyorsan. Túl gyorsan. – Semmi probléma.

„Úg menjetek a zuhanyzókba,” mondja Jakuba, és a pillantása kettőnk között cikázik. „Ti ketten meg – legközelebb a úszásra koncentráljatok, ne egymásra. Világos?”

„Világos,” mondom, és érzem, hogy ég az arcom. A francba. Jakub tudja? Látja? Mindenki látja?

Viktor csak bólint, aztán hozzám fordul. „Nem menekülhetsz előle örökké,” mondja halkan, csak nekem. „Magad elől úgyse futhatsz el.”

Aztán elmegy. Csak úgy. Ott hagy azzal az érzéssel, mintha valaki gyomron vágott volna. Azzal az érzéssel, mintha fulladnék, pedig a szárazföldön állok.

Bemelegedem a zuhanyzókba, és magamra engedem a hideg vizet. Remélem, lemosja azt, amit érzek. Remélem, lemosja a bűntudatot amiatt, amit Veronicával tettem. Remélem, lemosja azt a zűrzavart, ami Viktor miatt van bennem.

De a víz semmit sem mos le. Semmit sem tisztít meg. Semmit sem változtat meg.

Mert Viktornak igaza van. Magad elől nem futhatsz el. Akárhilyen gyorsan úszom is.

A homlokomat a hideg csempének támasztom, és lehunyom a szemem. A víz végigcsorog a hátamon, és azt kívánom,bár egyszerűen eltűnhetnék. Feloldódnék abban a vízben. Valami nagyobb részévé válnék. Valami egyszerűbbévé.

De az élet nem egyszerű. És én tudom. Már attól a pillanattól kezdve tudom, hogy először megláttam Viktort. Attól a pillanattól, hogy először éreztem őt a a közelemben. Attól a pillanattól, hogy először éreztem azt a… azt a valamit, amit nem tudok nevén nevezni. Amit nem akarok nevén nevezni.

Mert ha nevén nevezem, az valósággá válik. És én nem vagyok készen a valóságra. Nem vagyok készen az igazságra.

Úgyhogy a helyett tovább úszom. Tovább futok. Tovább tettetem, hogy az, amit érzek, az gyűlölet. Hogy az, ami szorítja a mellkasomat, amikor meglátom, az düh.

De mélyen legbelül tudom, hogy hazudok magamnak. És ez a hazugság jobban tönkretesz, mint bármilyen igazság tenné.

Elzárom a vizet, és a falnak dőlök. Lélegzem. Csak lélegzem. És próbálok nem a szemére gondolni. A hangjára. A szavaira.

„Elől el nem futsz.”

És abban a pillanatban tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy bármit is teszek, bárhová is bújok, az az igazság megtalál engem. Az az igazság, amely a felszín alatt várakozik. Az az igazság, amely a csend mélyén várakozik.

A fa pad megreccsen, amikor Viktor ledobja a táskáját.

Összerezzenek. Nem fordulok meg, de mögöttem érzem, mint egy elektromos kisülést. Pontosan tudom, hol áll, hogy lélegzik, hány lépés választ el minket. Ez nem véletlen. Nem is lehet az. A zuhanyzók üresek voltak, az egész öltöző üres volt, amíg én be nem léptem ide.

– Még egyszer az utamba kerülsz… – kezdi, de nem fejezi be.

A mondat ott lóg közöttünk, mint egy csupasz vezeték. Mindketten tudjuk, mi történt legutóbb.

Látom magam előtt újra – a hátát a falnak feszítve, az öklömet a gyomrában, a meglepett sóhaját. Aztán azt a tekintetet. Azt a tekintetét, amelyik nem ijedt volt, hanem… csalódott.

Olyan erővel csapom be a szekrény ajtaját, hogy az egész sor megremeg.

– Ne beszélj hozzám, perverz.

A perverz szó úgyrepül ki belőlem, mint egy mérges nyílvessző. Tudom, hogy talál. Tudom, hogy fáj neki. És akarom, hogy fájjon. Mert ha neki fáj, akkor nekem nem fog. Ha ő utál, akkor nekem nem kell éreznem.

A fém megcsörren, és felettünk cseppek hullanak a csővezetékből. Csepp-csepp. Csepp-csepp. Mintha valaki mérné az időt, amely megdermedt közöttünk.

Nem fordulok meg. Nem tudom. Nem akarom látni az arcát. Nem akarom látni, mit tettem. Mit rontottam el.

– Nem akartam… – kezdi újra, de a hangja halk, bizonytalan.

– Fogd be – szakítom félbe. – Egyszerűen fogd be.

Nem bírom hallgatni. Nem bírok gondolkodni. Minden görcsbe rándul bennem, mint egy ököl. Gyűlölet? Félelem? Bűntudat? Nem tudom, mi az, de fojtogat.

– Nyújtás, öt perc! – ordítja Jakab a folyosóról, és a hangja visszaveri a csempéket.

Egyikünk sem mozdul. Mintha megfagytunk volna az időben. Mintha mindketten arra várnánk, hogy ki adja fel először. Ki szakítja el először azt a láthatatlan láncot, ami a helyhez köt minket.

Megfordulok. Nem tudok segíteni magamon. Látnom kell őt. Tudnom kell, mit gondol, mit érez.

Viktor a szemközti szekrénynél áll, a törölközőt olyan erősen szorítja a kezében, hogy elfehérednek az ujjpercei. Az arca olyan, mint egy maszk – sápadt, feszült, olyan szemekkel, amik úgy néznek ki, mintha ólmot öntöttek volna beléjük. Nehezek, sötétek, tele valamivel, amit nem tudok kiolvasni. Soha nem láttam még senkit ennyire magába zárkózva. Mintha az egész összezsugorodott volna belül, mintha védekezne egy olyan ütés elől, amiről tud, hogy eljön.

Valami eltörik bennem. Valami kicsi, törékeny, amiről nem is tudtam, hogy ott van.

– Én... – kezdem, de a szavak a torkomon akadnak. Mit is akarok mondani? Mit mondhatnék? Sajnálom, hogy megvertelek? Sajnálom, hogy perverznek neveztelek? Sajnálom, hogy cserbenhagytalak?

Sajnálom, hogy képtelen vagyok megbirkózni azzal, amit kihozol belőlem?

Ehelyett csak ott állok, és alig kapok levegőt. A mellkasom szorul, mintha egy tonna tégla nehezedne rá. Nem hátrálok, de nem is lépek közelebb. Megfagytunk ebben a pillanatban, ebben az öltözőben, a gyűlölet zúgásával, amely a mellkasunkban dübörög.

A fejünk felett lévő neoncső zümmögése gúnynak hat. Mintha még azok a rohadt fények is tudnák, milyen gyáva vagyok. Milyen képmutató.

– Elkésel – mondja végül Viktor, és a hangja furcsán lapos. Érzelmek nélkül. Mintha kikapcsolt volna mindent, amit érez. Mintha egy olyan erődbe zárkózna be, ahová én nem léphetek be.

– Te is – válaszolom automatikusan.

– Nekem mindegy – vonja meg a vállát. – Nem én vagyok az, aki az ösztöndíjért harcol.

Ezek a szavak belém marnak. Igaza van. Szükségem van arra az ösztöndíjra. Szükségem van a jó teljesítményre. Szükségem van rá, hogy az edző dicsérjen, hogy beválogasson, hogy én legyek a legjobb.

Szükségem van mindezekre, mert nélkülük senki sem vagyok. Nélkülük csak egy srác vagyok, aki a beteg anyukájáról gondoskodik, és ételt lop, hogy legyen mit enniük.

– Hagyd ezt a dumát – hördülök fel, de nincs benne erő. Nincs benne meggyőződés.

Viktor egy lépést tesz közelebb, mire én önkéntelenül hátralépek. Nem félelemből. Nem gyűlöletből. Hanem azért, mert ha közel van, nem tudok gondolkodni. Nem tudok lélegezni. Semmit sem tudok, csak azt érezni, hogy a jelenléte olyan, mint egy elektromos kisülés a testem minden egyes sejtjében.

– Miért csinálod ezt? – kérdezi halkan. – Miért beszélszk velem így? Miért gyűlölsz?

Mert egyszerűbb gyűlölni téged, mint beismerni, amit valójában érzek – akarom mondani. Mert ha gyűlöllek, nem kell félnem. Nem kell kételkednem. Nem kell megkérdeznem, hogy mit jelent ez az egész.

Ehelyett hallgatok. A szemébe nézek, és olyasmit látok benne, amitől megijedek. Megértést látok benne. Mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben. Mintha olvasna a gondolataimban, a félelmeimben, a titkaimban.

– Menj a fenébe – mondom végül, mert nem tudom, mást mit mondhatnék. Nem tudom, hogyan másképp védekezhetnék.

Viktor elmosolyodik, de ez nem egy vidám mosoly. Ez annak a mosolya, aki épp megkapta a választ, amire számított, de amiben nem reménykedett.

– Rendben – bólint. – Lépek. De tudod mit, Tom? Egyszer abba kell majd hagynod a bújkálást. Egyszer abba kell majd hagynod, hogy hazudj magadnak.

Megfordul, felkapja a táskáját, és elmegy. Csak úgy. Ott hagy azzal az érzéssel, mintha valaki kést döfött volna a bordáim közé, aztán lassan megfordította volna.

Roskadok a padra, és a tenyerembe temetem a fejem. Mi a fasz van velem? Miért csinálom ezt? Miért utálom? Miért akarom utálni?

Tudom, hogy miért. Mélyen legbelül tudom. De nem vallhatom be. Nem mondhatom ki. Még csak nem is gondolhatom.

Mert ha igaz lenne… ha az, amit érzek, az lenne, amire gondolok, hogy érzek… mit csinálna ez belőlem? Ki lennék?