07.02 VERONIKA – Szürke reggel 14.7. 06:30 – 08:30 között

A konyha közepén állok, és gondolatban peregnek le előttem az elmúlt hetek. A fejemben vadlovakként cikáznak a gondolatok, és én próbálom legalább az egyiket elkapni, hogy megértsem, mi történik velem. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek Tommal, már túl régóta húzom. Olyan érzésem van, mintha kicsúszna az életem a kezem közül, és nem tudom megállítani.

Becsukom a szemem, és a konyhapultnak támaszkodom. Érzem, hogy összerándul a gyomrom. Nem ilyen életről álmodtam. Ugyanaz a körhinta megy körbe-körbe: kötelességek, gondok és csalódások. Tomnak a horgonynak kellene lennie, ehelyett úgy érzem, hogy lefelé húz. Nem tudok attól a benyomástól szabadulni, hogy észre sem vesz – mintha átlátszó lennék. Pedig én vagyok az, aki a legjobban ismeri, aki tudja, milyen az arca, amikor hazudik, amikor szomorú, vagy amikor valamit titkol. És pont most érzem azt, hogy valami nagy dolgot titkol el előlem.

Tommal ez egyszerűen nem működik. Valahányszor megjelenik a neve a telefonomon, csak frusztrációt és ürességet érzek, ami szétárad az egész testemben. Minden üzenete felszínes és céltalan, mintha nem is tudnék vele semmilyen értelmes beszélgetést folytatni. Csak klisék és üres szavak. Semmi mélység, semmi valódi érdeklődés. Miért ismételgetem ezt folyamatosan magamnak? Miért nem tudom egyszerűen elfogadni, hogy vége, és itt az ideje továbblépni? Néha olyan érzésem van, mintha valami olyan emlékekben fulladoznék, ami talán soha nem is létezett. Zuzajda a szomorú szemével néz rám, mintha pontosan tudná, mit élek át. Legalább ő megért engem.

De éppen most, amikor ebédfőzésre készülök, és a fejemben egy magyar gulyás jár, megszólal a csengő az ajtónál.

– Ez nem lehet igaz – suttogom magamban, amikor kinyitom az ajtót, és meglátom Tomot. A jelenléte meglep, de nemérek rá semmit sem mondani.

Szó nélkül elkap, és az ágyra nyom. Mellém fekszik, és a fejét az ölembe hajtja. Csókolgatni kezd – először gyengéden, aztán szenvedélyesebben –, és hirtelen minden másképp van. Abban a pillanatban elfelejtem az összes szakítással kapcsolatos gondolatot. A testem hamarabb reagál, mint az agyam, a kezem magától is elmerül a hajában. Érzem az illatát, a medence klórijának és annak a parfümnek a keverékét, amit a születésnapjára adtam. Átfut a fejemen, hányszor képzeltem el, hogy ez már soha többé nem jön el. Hányszor mondogattam magamnak, hogy köztünk mindennek vége. De most, az ő ajkával az enyémen, képtelen vagyok másra gondolni, mint arra, hogy ez megtörténik. Zuzajda halkan nyüszít az ajtónál, de most még őt is elfelejtem, mert Tom közelsége mindent kiszorított az agyamból.

Nem ellenzem. Nem akarok semmit sem megoldani; csak egy kis csendet akarok, nyugalmat a gondolataimnak, amelyek úgy cikáznak a fejemben, mint a vad lovak. Tom azonban mit sem törődik a kívánságaimmal, és egyszerűen csak használ. Nem látja a sebet a bőrömön, amit tegnap szereztem; nem lát magán a szükségletein kívül semmit. Az érintései gépiesek, mintha csak valamilyen feladatot teljesítene.

Amikor vége, félig paplan alatt rejtőzve fekszik mellettem, én meg a kifuladt, az összes edzés által tökéletesen kidolgozott meztelen fenekét bámulom. Ürességet érzek. A tesóm feltűnik az ajtóban, egy pillanatra megáll: „Lesz valami kajálni?” Aztán megforgatja a szemét, és ugyanolyan gyorsan el is tűnik. Hallom a folyosón távolodó lépteit. Újabb kínos helyzet a gyűjteménybe. Zuzajda halkan nyüszít az ajtónál, nekem meg nincs erőm felkelni és gondoskodni róla.

Tom kuncog egyet, felhúzza a nadrágját, és szó nélkül eltűnik. Sokkol, milyen gyorsan zajlott le minden – se köszönés érkezéskor, se búcsúzás. Csak az az üresség, amely minden egyes ajtó felé vezető lépésével elnyel.

Amint elmegy, a kezembe veszem a telefonomat, és habozás nélkül letiltom a számát. Vége – vége mindennek köztem és Tom között. Érzem, hogy könny csordul végig az arcomon, de gyorsan letörlöm. Már épp elég könnyet hullajtottam valaki miatt, aki magasról tesz rám. Zuzajda hozzám szalad, és a térdemre hajtja a fejét, mintha tudná, hogy éppen most van szükségem valaki közelségére. Simogatom a szőrét, és rájövök, hogy ennek a döntésnek már régen meg kellett volna születnie.

Amikor rezeg a telefonom, először azt hiszem, hogy Tom az. De aztán Martina jelenik meg a kijelzőn.

– Szia, Marti – szólalok meg, és igyekszem minden erőmmel elfojtani a hangomban maradt szomorúságot.

– Lesz ma edzés?

– Persze, ne aggódj – mosolyog Martina a túloldalon. – Hogy vagy? Mi volt az a jelenet a medencénél? Jakub azt mondta, hogy durva volt.

Úgy érzem, mintha valaki megnyomta volna az epehólyagomat, aztán megint elengedte. „Semmi komoly” – válaszolom, jóllehet még mindig bennem van a gyomromban. „Tom csak… mindegy már.”

„Te meg Tom? Ez úgy hangzik, mint a Végtelen történet” – mondja Martina, és érzem, hogy a szám széle magától mosolyra húzódik.

„Nem, már nem” – vágom rá gyorsan. „Közöttünk vége.”

„Jézusom” – sóhajt fel Martina, majd témát vált. „Készülsz az edzésre?”

„Nagyon” – ismerem be habozás nélkül. A Martinával töltött pillanatok olyanok számomra, mint egy part, amelyhez hozzábújhatok a saját érzelmeim hullámai között. Ő azon kevés emberek egyike, akik biztonságérzetet és értelmet adnak nekem.

„Király” – mondja Martina vidám hangon. „Találkozunk a medencénél.”

„Aha” – hagyom rá, és leteszem.

Leteszem a telefont magam mellé az ágyra, és bámulok magam elé. A Martinával való edzés menekülés lesz számomra mindentől – Tomtól, az otthoni problémáktól, a szívemet nyomó nehézségtől.

Martina nemcsak kiváló edző, hanem barát is. Vele bármiről tudok beszélgetni, és tudom, hogy meghallgat. Képes motiválni még olyan pillanatokban is, amikor úgy érzem, hogy már nem bírom tovább.

Felkelek az ágyamból, és elkezdek készülni az edzésre. El kell felejtenem a rosszat, és a jóra kell összpontosítanom – arra a kis nyugalmat és megértést nyújtó oázisra, amelyet a Martinával a vízben töltött idő biztosít számomra.