06.01 VIKTOR – Éjszakai szökés 12.7-én 20:00 – 23:30

12.7.

Az éjszaka nedves hősége úgy tapad a bőrre, mint egy második, levethetetlen ing. Az indigószínű eget nyugtalan fényvarratok szelik át, amelyek soha nem csapnak át villámba; csak sejtetik, hogy megtehetnék. A klubok nyitott ajtóiból tompa ritmus árad, egy távoli, idegen szív dobbanása. Az utca végtelennek tűnik, mégis szorosan zártnak, mintha visszatartott lélegzettel lélegezne.

♫ Teardrop (Massive Attack, 0:43 – 1:12) „Love, love is a verb…“ A dobok tompán pumpálnak a falakon keresztül; Viktor a hűvös falnak támaszkodik, és a szíve ugyanolyan ütemben ver.

VIKTOR

Ott álltam, mint egy idióta, a torkomban dobogott a szívem, az izmaim pedig remegtek. Tom szavai úgy szúrtak, mint a jégcsapok. Ha valaki látott volna, valószínűleg nevetett volna, ahogy ott álltam, teljesen elveszve és dühösen az egész világra. El kellett tűnnöm, le kellett lépnem valahová, ahol senki sem ítél el és nem is értékel. De hová vittek a lábaim maguktól? Egy pornómoziba.

Lassan mentem, minden egyes lépésemet éreztem. A lábaim fájtak a tegnapi videókabinokba tett kiruccanástól, és még inkább a medencétől való gyors meneküléstől. A fejemben hallottam Tom szavait, mintha beleharaptak volna és nem akartak volna elmenni. Elárulva éreztem magam, talán egy kicsit meg is ijedtem. Mi van, ha köztünk nemcsak a feszültségről szólt minden? Mi van, ha volt ott valami több is? Nem akartam bevallani magamnak.

Amikor a Palačákra értem, egy pillanatra megálltam, és a zsúfolt utcákat néztem. Az emberek körülöttem a saját dolgaik után rohangáltak, miközben én félreálltam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájó testem és lelkem.

Felszálltam a villamosra, és néztem a tükörképemet az ablakban. Egy fáradt srácot láttam, aki keményebb akar lenni, mint amilyen a valóságban. Meg akarta mutatni a világnak, hogy semmi sem fáj neki, hogy legyőzhetetlen. De most... most minden ütést megérzett.

Leszálltam a megállóban, és gyalog tettem meg a fél kilométeres utat a pornómozihoz. Az utca csendes és elhagyatott volt, és minden egyes lépéssel éreztem azt a nyomást a cipőmben, mintha megpróbálnám széttaposni azt a hitvány érzést a gyomromban.

A pornómozi bejárata diszkrét volt, de mégis feltűnő azoknak, akik tudják, mit keresnek. Beléptem az ajtón, és maga mögött hagytam a város zaját meg a kétségeimet.

El akartam felejteni Tomot is meg azt, ami köztünk zajlott – ki akartam tisztítani a fejemet a pornómozi sötétjében. Talán lelek ott valami vigaszt, vagy legalább elfelejtem a fájó izmokat meg a szívet.

És talán találok ott valaki újat…

Amikor beléptem a pornómoziba, rögtön rám szegeződtek a tekintetek. Milannak a bárpultnál, a szájzugában lógó cigarettával, nem tudtam kibújni a figyelme alól.

– Hát ne, nézzétek csak, Viktor visszatért, az üres vázácska megint megtelni jött! – kiáltotta elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

Úgy éreztem magam, mint egy srác, aki most tért vissza a háborúból – legyőzötten és sebekkel. De azért összeszedtem magam, és egy magabiztosnak szánt mosollyal odaléptem a pulthoz, hogy megrendeljem az este első italát.

Gumák meg Hostivák rögtön rámdobták a maguk megvető pillantásait, mintha valami egzotikus állat lennék, ami a figyelmükért jött. Hercule Poirot lassan kifújta a füstöt, és félig lehunyt szemhéja alól méregetett. Éreztem, hogy izzadtság csurog le a hátamon. Utáltam az ilyen pillanatokat, amikor én voltam a középpontban, még akkor is, ha ezt néha talán megérdemeltem.

Milan se hajolt a pult fölé, és egy olyan suttogással, amelyet még hátul a slingnél is lehetett hallani, így szólt: „Na mi van, kis kurva, ma szerelmet keresel, vagy csak felejtést?”

A szeme szórakozottan csillogott, miközben feleset öntött nekem. Tudtam, hogy amint hátat fordítok a pultnak, mindenki súgni-búgni kezd rólam, és Milan örömmel elárulja nekik, hol látott a múlt héten, meg kivel.

Gumimaci ekkor közelebb bújt, és suttogva ezt mondta nekem: „Borzasztó, ami történt veled. Ez tényleg szar ügy.”

Világos volt számomra, hogy a hírek szuperszonikus sebességgel terjednek. Itt a pornómoziban semmi sem marad titokban pár óránál tovább. Elismerőenbólintottam, és egy pillantással megköszöntem neki. Éreztem, hogy elszorul a torkom, de nem akartam mutatni. A vigyorgó arcok tömegében ő volt az, aki együttérzést mutatott felém. A többiek úgy tettek, mintha mi sem történt volna, de csak Gumimaci mert áttörni azon a láthatatlan korláton, és valami emberit mondani.

A pultnál Hercule Poirot elegánsan ujjai között tartott cigarettával és unott arckifejezéssel figyelt minden mozdulatomat. A szeme röntgenként követett, éreztem magamon a tekintetét akkor is, amikor nem a irányába néztem. Úgy égetett a pillantásával, mintha olvasna minden gondolatomban, és ki akarná húzni belőlem a titkot, amit csak magamnak tartogattam. Hostivák sápadt volt, mint a fal, és láthatóan kicsit megviselte az egész, idegesen játszott egy sörös alátéttel, és időnként zsebkendővel törölte a homlokát. Úgy nézett ki, mintha bárhol máshol lennék, csak nem itt. Szegény, otthon megint tele lehet a hócipője, ha visszatér a feleségéhez. Meg az Írisz? Ő mint mindig, saját magával volt elfoglalva, üres poharakkal teli asztalnál terpeszkedett azzal a tipikus gúnyos mosolyával, amit mindig felölt, ha kokainozik. Időnként felnevetett valamin, amit csak ő hallott, aztán megint a semmibe bámult. A pornómozi atmoszférája fülledt volt, mint vihar előtt. Mindenki várt valamit, de senki sem akart az lenni, aki megszólal.

Szavai úgy simogattak, mint egy papírsárkány a magasfeszültségű vezetékben, amikor Ripley – azzal a megállíthatatlan nevetéssel, amit mindig az ajkán hord – nem hagyta békén, és ugratni kezdte: „Te figyelj, Vityó, te sűrűbben tűnsz fel itt, mint a fernet a pultnál.”

Próbáltam elnevetni magam, de inkább éreztem magam olyan sárkánynak, amelyik nem akarja, hogy elkapják, mégis tudja, hogy folyamatosan figyelik.

Mindey kisasszony volt az egyetlen, aki némi szeretetet nyújtott nekem. Gondoskodással vett körül, mint anya a kölykét, és amikor látta, hogy a gondolataim súlya alatt tántorgok, odalépett hozzám, és egy olyan mosollyal, amely még a leghidegebb napot is képes felmelegíteni, ezt mondta: „Ne vedd a szívedre.”

Majd gyengéden felemelte a kezét, és beletúrt a hajamba, mintha ezzel akarná eloszlatni minden aggodalmamat és félelmemet.

Štěpánek megjegyezte: „Mi van, seggfejecském? Már megint hazaküldtek?”

Szórakozottnak tűnt, én meg nem tudtam mást tenni, mint felvonni a szemöldököm, és megpróbálni kicsikarni egy mosolyt. Ráncos arca széles vigyorra húzódott, amely feltárta megsárgult fogait. Tudtam, hogy csak ugrat, a szavai mégis mindazokra az éjszakákra emlékeztettek, amikor üres kézzel tértem vissza. Ujjaimmal idegesen játszottam a dzsekim szegélyével, és próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a jól ismert gyomorgörcsöt.