027.01 VIKTOR – Hostivař, harmadik éjszaka, szept. 14., 23:00 – 01:30

14.9.

A víztározó melletti erdei sötétség olyan sűrű, hogy még a saját visszhangját is elnyeli. A távolból autók zihálása hallatszik, de inkább olyan fojtott ritmusnak tűnnek, amely egy szabályos szívverésre emlékeztet. A fák lombkoronája felett úszik a hold; fénye ezüstös pengékre törik, amelyek sosem érnek földet. A lehelet elveszik abban a pillanatban, amikor elhagyja az ajkakat.

♫

Spiegel im Spiegel (2:00 – 2:45) A zongora és a cselló higanymseppekként zuhantak a sötétbe: lassan, de megállíthatatlanul. Minden egyes csillanásban felismertem a saját körvonalaimat, hogy aztán nyomban elveszítsem őket.

VIKTOR

Megérek a hostivaři parkoló szélére, az aszfalt még mindig ontja magából a nappali hőséget. Csak két autó áll hátul, teljesen behúzódva, a motorháztetejük hűl a fák árnyékában. Rágót morzsolgatok a zsebemben – ez afféle kis alibi számomra. Világos, hogy cigizni jöttem. Azért jöttem, hogy levegőt vegyek. Azért jöttem, mert féltem otthon lenni.

Megmozgatom a vállam, mintha le akarnám rázni magamról a medence klórját meg azt a belső nyugtalanságot, ami egész nap emészt. A csend belesisszen a fülembe: „Hát megint itt vagy, mi?”

Látom, hogy az a pasas összecsukja a mobilját. Kapucni van rajta, úgyhogy nem látom rendesen az arcát. Az erdő felé int a fejével. Ez nem meghívás, ez engedély. Mintha szükségem lenne rá, a kurva életbe.

Minden egyes lépés ropog a faleveleken. Hátranézek. Egy pillanatra elbizonytalanodom – van kedvem visszamenni az aszfalthoz, aztán haza, de az a kedv gyenge. A felejtés vágya erősebb. Semmi kompromisszum, bármi is történt. Egyszerűen szükségem van rá. Mégpedig most azonnal.

Bezakalom az utolsó autósor mögé, ahol elveszik a nevem, ahol nem vagyok Viktor, ahol senki sem vagyok. Előhúzom a rágóm, letérdelek, és az arcomat a pasas sliccébe temetem.

A fák között a fakéreg és az izzadság illata keveredik, az árnyak névtelenül születnek és tűnnek el. Más testek közelségét éreztem, mielőtt megláttam volna őket. Két férfi lépett oda oldalról, én meg felváltva szívtam három csodásan nagy farkat. Az ingükben szétnyitott hasuk csillogott az izzadságtól, a sóhajok apró darabkákra vagdosták a csendet. Egy idegen tenyér csúszott végig a hátamon a sortomba, a fenekemhez. Forró volt, az ujjak az őrületbe kerítettek, megpördültem, hogy hagyjam őket még mélyebbre hatolni. A levelek megropogtak, egy újabb magas alak lépett közénk, és hátulról kapott el. Őrület volt – az éjszaka mozgó koordinátákká változtatta az embereket.

Néha megkérdezem magamtól, miért csinálom ezt. De amikor este leveszem a szemüvegem, és az ágy szélén ülök, tisztán látom – az ürességet. Tátongót, várakozót. Az éhséget, ami sosem múlik el.

Mindig valami másra vágytam. Amikor először mentem el egy klubba, azt hittem, ott majd szerelemre lelek. Tényleg annyira naiv voltam. Szexet találtam. Gyorsat, névtelent, néha jót, néha nem. Aztán megszoktam. Elfogadtam. Ez van. Nem vagyok annyi idióta, hogy fehér lovon érkező hercegre várjak, amikor magam sem vagyok biztos benne, ki vagyok.

Ez az én életem. A kar, ahol próbálok valahogy átcsúszni. A diákmunka, ahol próbálok nem annyira kétségbeesettnek látszani. És az éjszakák, amikor próbálok legalább egy pillanatra valami mást érezni, mint az ürességet.

Talán itt az ideje beismerni, hogy ez nem a véletlen műve.

Megálltam egy helyben, és a tücskök ciripelését hallgattam. Az a hang törte csak meg a körülnővő csendet. A város távoli moraja olyan volt, mintha egy másik világból jönne. Az éhség, amit éreztem, nem volt sem nevével, sem arcával. Csak egy üresség, amit be kellett tölteni.

Egy faágon egy elhagyott póló lógott, valószínűleg valakitől, aki mélyebbre süllyedt itt, mint én. Hagytam, hogy a tekintetem rajta pihenjen, és elképzeltem a mögötte lévő történetet. Ki hagyta itt? Menekült? Jó este volt, vagy rossz? Talán mindkettő, mint az enyém.

A csend körülöttem sűrűbbé vált. A vadászok és a zsákmány is szétszéledtek az éjszakába. Mindenki, aki itt volt, már eltűnt, de az a űrtartalom bennem megmaradt. Éreztem, ahogy árad belőlem – az a telhetetlen lyok, amit nem lehetett betömni. És mindenki körülöttem ezt érzékelhette.

Megfordultam a parkoló felé. Remegő tenyeremet mélyen a zsebembe süllyesztettem, mintha ott keresnék egy másik pulzust, egy másik ritmust, mint a saját felgyorsult szívverésem. Valamit, ami visszaterelne önmagamhoz.

A távolban felmordult egy motor. A szél benzin, gyanta és az elhajózás ígéretének illatát hozta felém. Valakiét, aki elutazik. Valakiét, akinek van hova mennie.

Olyan vagyok, amilyen. Ezen nem változtatok.

Mélyen belélegeztem a hűvös éjszakai levegőt. Egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy visszatérjek-e a fák közé, megpróbálva találni valakit, aki egy időre kitöltené azt az űrt. De már nem volt erőm. Néha az a hajsza felesleges.

Elindultam az út felé. Mára már elég volt. Holnap új nap jön, egy újabb keresés. És talán – még ha magam sem hiszek benne – találok valamit.