025.03 VIKTOR – Šedé břehy 13.9. 13:00 – 16:00 között

A folyó megdermed a szürke égbolt alatt, amikor megérkezem a výtoňi betonblokkokhoz. Már messziről látom őket – három alak ül körben –, mintha valami ősi rituálé lenne. Veronika, Tom és Tony. Egy olyan banda, amelyik még egy hónapja sem alkotott egészet.

Leülök az utolsó szabad blokkra. A beton meglepően meleg, mintha magába szívta volna a nap minden energiáját az eső előtt. Érzem, ahogy a meleg szétárad a combomban felfelé.

Tony ujjai össze vannak kulcsolva az ölében, remegnek. Gondolkodás nélkül kinyújtom a kezem, és a tenyerembe veszem őket. A bőre hideg, szinte mintha megszűnt volna a véráramlás az ujjbegyeiben. Amikor megérintem a csuklóját, érzem a pulzusát – gyors, felületes, mintha utol akarná érni az időt.

Mondani akarok valamit, de a szavak eloszlanak, mielőttformát ölthetnének.

Tom szemben ül, a tekintete cikázik közöttünk. Az ujjai között forgat egy érmét, amelyet az utolsó versenyein nyert. Szabálytalan ritmusban koccintja a térdéhez, amely semmivel sem egyezik meg – sem a lélegzetemmel, sem a folyóval, sem azzal, ahogy múlik felettünk az idő.

Veronika a legnyugodtabb közülünk. Előveszi a telefonját, fektetve leteszi, és a hátizsákjának támasztja. Megnyomja a piros felvétel gombot. Nem kérdezi meg, hogy szabad-e. Talán tudja, hogy bizonyos képek jobbak, mint a hang. Talán megérti, hogy szükségünk van egy olyan tanúra, akinek nincs saját véleménye.

Tony ujjai még szorosabban fonódnak az enyémekbe. Nyel egyet, mintha megpróbálna lenyelni valamit, ami a torkán akadt.

– Iris kísért, de a szív ver – mondja végül. Nem tudom, mit jelent ez, de érzem, hogy fontos. Némelyik mondat csak bizonyos fényben, bizonyos szögben bír értelemmel. Talán egyszer megértem.

Veronika elmosolyodik. – Szavak nélkül adom ki, csak a lélegzet, csak a folyó, csak mi négyen.

Aztán leesik a tantusz.

Senki sem tiltakozik. Csak itt vagyunk – 15:35-kor, a szürke parton, négyen, akik a normális körülmények között soha az életben nem találkoztak volna. Akik soha nem ültek volna le így egymáshoz közel, körben, mint valami túlélők.

A levegő nehéz az eső után, de könnyebben veszem a levegőt, mint otthon. Könnyebben, mint bárhol máshol. Meg akarom jegyezni ezt a pillanatot – nem a szavak miatt, hanem amiatt, ahogy Tony szorítja a kezem, ahogy Tom végül felnézi a szemét, és hagyja, hogy meglágyuljon, amikor ránéz Tonyra. Ahogy minden egy pillanatra lelassul.

15:55-kor egy vonat robog át felettünk a vashídon. Érzem, ahogy remeg a levegő, ahogy rázkódik a beton alattunk. A hang, amely a folyó felett zúg, nem a kerekek csörgése vagy a sípolás – egy mély, dörrenő tónus, amely a vágányok szívveréseként árad szét.

Veronika befejezi a felvételt, az ujjával rákattint a stop gombra. A fájlt grey_river_breath névre kereszteli. Nem tudom, mit kezd vele, de tudom, hogy nem lesz benne semmi, ami árthatna nekünk.

Szürke partjaink új ritmust kaptak – kiabálás nélkül, de erősebbet, mint bármi, amit valaha láttam a telefonomon. Erősebbet, mint a trending feed. Erősebbet, mint azok a dolgok, amiket kinevetek, hogy elrejtsem, mennyire akarom őket.

Én kelek fel utoljára. Nem akarom elengedni Tony kezeit. Nem akarom megszakítani azt, ami köztünk négyünk között épp most történt. De muszáj.

A folyó folyik tovább, szürkén és csendesen, és tudom, hogy soha többé nem leszek ugyanaz.