023.01 TOM – Csend a hajnalban szep. 12-én 05:00 – 08:00 között

12.9.

A hőmérő meglepően keveset mutat; a nyár egy éjszaka alatt elszivárgott, csak az eső vékony hártyáját hagyta maga után. Cseppek dobolnak az ablakpárkányon, és szigetek térképét rajzolják, amik nyomban el is tűnnek. A szobában kávé illatozik, de a levegő ritka és hűvös, arra kényszerít, hogy az ember beleburkolózzon a meleg csendbe. A rádió egy régi slágert susog, amelynek szavai még azelőtt széthullanak, hogy a padlóra esnének.

Hangüzenet (Viktor → Tom): „Nem tudtam, tudom-e még kiejteni a neved.”

Zsebre vágtam a telefont, de az a mondat csak járt a fejemben, mint a tempó egy sorozatban — egyszer belégzésre, egyszer kilégzésre.

TOM

Az ébresztőóra vörös számlapja szúrja a szemem. Öt nulla nulla.

Már azelőtt ébren vagyok, hogy megszólalna, mint mindig. Csendben kell lennem.

Óvatosan megemelem a tanyámat, az oldalára fordítom. A matrac megnyikordul a kezem alatt. Érzem, milyen könnyű, mint egy tollpihe. Egyre könnyebb. Megigazítom az ágyát, megemelem a fejtámlát, hogy könnyebben kapjon levegőt.

Bekapcsolom a hajszárítót a legalacsonyabb fokozaton. Az a rohadt radiátor megint nem fűt. A meleg levegő legalább egy kicsit eloszlatja azt a hideget, ami betegségként telepszik ide még most is.

A mágneses táblára felírom, hogy „tej”. Nézem azt a listát. Minden, amire szükségünk van. Vagyis inkább aminek lennie kell. Pénz meg… kevés, mint mindig. A fenébe is.

A telefonom a kijelzőjével lefelé van a komódon. Tegnap letöltöttem a Grindrt. Még nem nyitottam meg, de az értesítést így is látom: „Swimmer2004 – 1,5 km”. Azonnal törlöm. A francba, mi a fészkes fenének töltöttem le egyáltalán?

A mosogatónak támaszkodom, és anya törölközőjét mossa a jéghideg vízben. A kezem teljesen elzsibbadt, de muszáj. A cseppek a linóleumra hullanak, és furcsa térképeket rajzolnak, olyan szigeteket, amelyeket senki sem nevezett el.

A zsebemben az automata kávéjára való aprópénz zörög. Húszasok meg kétforintosok, semmi más.

Anya álmában kiejt valami értelmetlen dolgot. Valami szót az álmaiból. Felveszem a vékony dzsekimet, felhúzom a cipzárt, és az a hülye kocsi túl hangosan kattan. Megdermedek. Nem ébresztettem fel?

Hajolok hozzá, puszit nyomok a hajára. Úgy illatozik, mint mindig – mint anya.

„Fél négyre jövök” – súgom, pedig tudom, hogy nem hall.

Behajtózom az ajtót egy összehajtott törölközőn keresztül, hogy azok a kurva pántok ne csikorogjanak. A folyosón kihúzom magam. Egy emelet fel a tetőhöz, egy lefelé a kijjárathoz. Letornázom magam a lépcsőn, átfutok a belső udvaron, aztán a összefirkált átjárón.

És aztán csak repülök. Át a vasúti hídon, innen el, valahová máshová irányba.

Nem tudom, miért tér vissza ez állandóan. Újra és újra. Alámerülök, és pontosan abban a másodpercben, amikor a víz átölel, meglátom őt magam előtt. Mintha valami beragadt film lenne a fejemben.

Hét karcsapás, siklom. A víz alatt olyan csend van, ami ki kellene, hogy tisztítsa a fejemet, de ma nem. Ma az agyam tálcán kínálja az emlékeket.

Első merülés – ahogy verem öklömmel. Miért is csináltam? A francba, az már régen volt.

Második merülés – ő a fülkékben, mezítelen, nem lát, a sarok mögül figyelem.

Harmadik merülés – az arca villámfénytől megvilágítva azon a podolský kilátón. Ahogy nézett. Ahogy egymásra néztünk.

Felmerülök, ég a tüdőm, de nem az úszástól.

„Tibi,“ suttogom akaratom ellenére.

Bromlil ránk ordít a medence széléről: „A rajtkőhöz, harmadik sorozat!“

Az idő Bromlil metronómja. Mind csak a bábui vagyunk. Viktor mellé állok, és tudom, hogy ki akarom zökkenteni. Szándékosan felgyorsítom a tempót, kivetem a ritmusából.

Csak aztán történik valami, amit nem terveztem. Viktor hirtelen megmerevedik, görcs rángatja, látom, ahogy rángatózik. A kezem magától lendül, ösztönösen, mielőtt gondolkodhatnék. A hóna alatt elkapom.

Az érintés – mintha valaki árammal csapott volna meg. Mint azok a villámok akkor éjjel. Viktor kapkodja a levegőt, én meg érzem, ahogy a saját görcsöm növekszik a mellkasomban. Csak az enyém nem izomgörcs. Szégyellem magam.

Bromlil hangosan tapsol, és a sáv lassan elcsendesedik. Ott maradunk Viktorral, a víz fenntart minket, lebegünk, mint két bója. Látom a szemében – azt a kérdést, amit egyikünk sem mondhat ki hangosan.

A nyakamban lüktet az ér, mintha ki akarnék ugrani a saját bőrőmből. Bárcsak bárhol máshol lennék, de ezzel együtt pontosan itt.

Viktor bólint, a szemével megköszöni, és elúszik a széléhez.

S ekkor jövök rá, hogy félek. Nem tőle – hanem attól, hogy szükségem van rá.

Újra lemerülök. Mélyre. El kell rejtenem ezt a Žár pod hladinou-t, mielőtt bárki észrevenné.

A szekrének fémes szaga keveredik a bőrömre tapadó klórszaggal. A fejünk feletti neoncsövek villognak, mint a törött neonok, visszatükröződnek a fémajtókon, és az öltözőt olyan hellyé teszik, ahol az ember nem akar tovább maradni, mint feltétlenül szükséges. Átdobom a törölközőt a vállamon, és benyúlok a szekrénybe azért a valamiért, amire nem akarok gondolni. Krumpliérem. Micsoda hülyeség. Harmadik hely, de én emlékszem rá. Markomba szorítom, és zsebre vágom. Nem tudom, miért hordom még mindig magamnál.

Tony ott sertepertél egy karomnyi törölközővel. Tipikus Tony – mindig mindenkiről gondoskodik, még akkor is, ha senki sem kéri.

„Na, ki jön sörözni?“ – dobja be Jirka, mire elkezdődik a klasszikus öltözői vita.

„Én nem érek rá, randim van azzal az elsőéves szőke csajjal,“ – vagánykodik Mára, mire észreveszem, hogy megforgatom a szemem. Ismerem a műsorát. Mindig ugyanez van. Nem tudom, hogy csak találja-e ki ezeket a csajokat, vagy tényleg van valakije, de sosem tart tovább egy hétnél.

„Úgy érted, azzal, amelyiknek olyan cickói vannak?“ – kérdezi Adam, és a kezével olyat mutat, amilyet életemben nem láttam még egy pornószínésznél sem.

„Világos, öregem. Már megígértem neki, hogy megmutatom neki a kígyómat,“ – nevet Mára, és összecsap Adam tenyerével.

Egész idő alatt figyelem őket, és nem értem, miért megy ennyire az agyamra. Régebben nem érdekelt. Most meg irritál, mint a homok a fürdőruhában.

A szemem sarkából látom, ahogy Viktor és Tony összenézéssel váltanak. Valami bizalmas dolog, ami nekem kimarad. Viktor odahaunyil Tonynak, és odasúgja: „Tanítok neked valamit…”

A többi nem hallatszik, de a gyomrom így is úgy vibrál tőle, mint egy rosszul emésztett vacsora. Mit taníthatna bárkit is Viktor? És miért a rákfenébe Tonyt?

A zsebemben rezegni kezd a mobil. Előhúzom, és két értesítést látok a kijelzőn – az egyik a Grindrről szól. Valami csávó, akit múlt héten kísértettem meg (ghostoltam). A másik meg – anyu. A faszba. Biztosan sürgősen kell neki valami. Biztos gyógyszer. Vagy kaja. Vagy rosszul van. A hüvelykujjam önkéntelenül a gombra repül, és a kijelző elalszik. Most nem. Egyszerűen most nem.

Viktor közben felveszi a baseballsapkáját, pont ahogy szokta, amikor úgy néz ki, mintha valami filmben szerepelne. Egyetlen szó nélkül megfordul, és elmegy. Csak úgy. Mintha itt sem lett volna.

Tony felrakja a táskáját a padra, és motyog valamit.

Aztán hirtelen kiböki: „Hát, akkor nem fogok dohányozni”, mintha egy olyan kérdésre válaszolna, amit senki sem tett fel. Mintha magában beszélne. Vagy valakihez, aki már nincs itt.

Elegyengetem a vizes hajamat, és belepillantok a tükörbe. Olyan férfit látok ott, akit nem ismerek. Valakit, akinek nagyobb súly van a vállán, mint amennyit bír. Valakit, akinek a zsebében egy krumplis érme lapul, a telefonjában meg egy megválaszolatlan hívás anyutól.

Beácsapom a szekrénykét, és a lakat bepattan. Mintha valaki ítéletet hirdetett volna felettem.