022.06 TONY – Papírové stěny 11.9. 05:00 – 12:30 között

Így ülök Veronikával szemben, és minden rendben van. Szünet. Tényleg örülök, hogy itt vagyunk együtt. Neki ott a kávéja, a kameráját ma a táskájában hagyta. Biztosan neki is szüksége van egy kis pihenésre, mint nekem. „A csend lehet tér” – ismétli meg Martina edző szavait, csak úgy, hogy mondjon valamit. A szövetségtől kapott papírokat három részbe hajtogattam. Az ujjaim emlékeznek rá, hogyan […]

Így üljök szemben Veronkával, és minden rendben van. Szünet. Tényleg örülök, hogy itt vagyunk együtt. Neki ott van a presszója, a kameráját ma a táskájában hagyta. Valószínűleg ugyanúgy szüksége van a pihenésre, mint nekem.

– A csend lehet tér – ismétli meg Martina edzőnő szavait, csak úgy, hogy mondjon valamit.

A szövetségtől kapott papírokat háromfelé hajtottam. Az ujjaim emlékeznek, hogyan gyűrtem őket a tenyeremben egész reggel. Valójában már nem fontos. Elmosolyodom egy kicsit, bár érzem, milyen fáradt ez a mosoly.

Aztán kinyíljanak az ajtók, és itt vannak. Viktor és Tom. Odajönnek a pulthoz, és én érzem, hogy a pulzusom egy kicsit megugrik. Viktor duplaeszpresszója úgy szól, mint egy jel – itt vagyok, itt vagyunk, mindannyian. Tom megnézi a papírjaimat, aztán a tekintetével végigpásztázza a mellkasomat.

Veronika ezt megérzi. Nincsínyére Tommal lenni. Bocsánatkérően elmosolyodik, és feláll.

– Futnom kell, majd találkozunk – mondja halkan.

Elköszön, és hárman maradunk ott.

A pult mögötti rádióból megszólal a Roxette. Az It Must Have Been Love. Olyan érzésem van, mintha valaki filmzenét indított volna el ahhoz, ami köztünk történik.

Viktor egy hajgumit tesz az asztalra, de látom, hogy Tom ránéz.

„Hét ki, három be, ne felejtsd,” mondja Viktor, és abban a mozdulatban van valami intim. Érzem, hogy az asztal körüli levegő besűrűsödik. Az a hajgumidarab több mint egy darab latex – az egy kód, amit Viktorral váltunk egymással. Valami, amit Tom nem ért, de sejt.

A falióra tizenrmat kattan. Lassan kifújom a levegőt – hét, ahogy Viktor emlékeztetett. Érzem, hogy valami összeszorul a mellkasomban. Mintha a papírfalak, amiket a szerelem és a félelem közé húztam, repedezni kezdenének. Még tartanak, কিন্তু már nem sokáig.

Az asztal alatt feszül a nadrágom. Érzem, hogy a lábaink időnként összeérnek – Tomé, Viktoré, az enyém. Senki sem húzódik el. Ez a barátság és valami több különös keveréke. Valamié, amit nem lehet nevén nevezni, de amit mindhárman érzünk.

Csendben vagyunk, de ez a csend hangosabb minden szónál.