022.03 MARTINA – Papírové stěny 11. 9. 05:00 – 12:30 között

A fénycsövek zümmögése olyan, mint egy furcsa dallam. A filctollam az üres időrács fölött köröz, de a gondolataim valahol teljesen máshol járnak.

Figyelem Bromlilt, ahogy átveszi a mappát Tonytól. Fáradt mozdulatai, a rutinszerű pecsételés.

„A papírok utolérnak, ha nem bírod szusszal“ – mormolja azzal a rá jellemző edzői bölcsességgel. Ennek a pasinak mindig van a tarisznyájában valamilyen mélyenszántó marhaság.

Furcsa, mennyi időt töltök vele hirtelen. Pár hete alig ismertem, pont úgy, mint azt a Viktort, aki most úgy bámulja a hirdetőtáblát, mintha a megváltást keresné rajta.

Az üres rácsot nézem, és képek cikáznak át a fejemben. A meztelen fotóim. Azok, amelyek szétszóródtak az interneten. Érzem, ahogy megmerevednek az ujjaim a filctoll körül. Nem kellene erre gondolnom. Nem itt. Nem most.

Bromlil észreveszi, hogy lefagytam. Érzem a pillantását, de nem nézek a szemébe.

Az ajtóban ott áll a srác – Tom. Teljesen mozdulatlanul, mint egy szobor. Tonykat bámul, mintha valamilyen jelre várna. Egy szót sem szól, csak ott áll, a vállát az ajtófélfának támasztva. Az a fajta csendes feszültség szinte tapintható.

Růženka egy doboz szórólappal érkezik.

– Nyári fotópályázat – jelenti be, és leteszi azokat az asztalra egy toll mellé, amelynek a klipjére egy rágógumi van ragasztva. Ki hozta ezt ide? Olyan tipikus ebben a körben.

Végre rászánom magam, hogy feljegyezzem a holnapi edzés időpontját. Tony közelebb hajol, figyeli a számokat, amiket írok. Úgy néznek ki, mintha pulzálnának. Mint egy fékező villamos piros lámpái.

– A munka sosem ér véget – sóhajt fel Bromlil, és mélyebbre csúszik a székében. A levegőben a toner és az izzadság szaga terjed. Az irodai rutin és a sportos elszántság keveréke.

Tony egy újabb köteg papírt vesz fel. Olyan hangja van, mintha minden egyes lap egy tonnát nyomna.

És akkor megtörténik. Az a hang. Valamilyen applikáció értesítése.

Látom, hogy mindhárman – Viktor, Tom és Tony – a másodperc töredékére megmerevednek. Mindegyikük ismeri azt a hangot. Tony arckifejezése nem változik, de valami a szemében… olyan, mint a hirtelen a szobán átszaladó elektromosság.

Hirtelen biztos vagyok benne, hogy Tony is ismeri ezt a hangot. Tudja, mit jelent. És a feszültség, ami egyszerre ott lóg a levegőben hármójuk között, szinte tapintható.

Lehajtom a szemem vissza a papírra. Ez nem az én harcom. De nem tudok segíteni magamon, és magamban azt kérdezem, hány további titok rejtőzik e furcsa trió felszíne alatt.