ENDRALON.SPACE · ČLÁNEK
5. 7. 2026
021.02 TOM – Viharos-gerinc 9.9. – 10.9. 18:00 – 02:45 között
Ott álltam a sziklán, és az eső úgy vert, mint akinek elment az esze. Vissza kellett volna mennem hazámba, csak hát ott még rosszabb lett volna – anyu megint hallucinál, és nem tudom, mit kezdjek vele. Csak arra volt szükségem, hogy végre ne fájjon a fejem. Biztosan régstől ott álltam már, mert bőrig áztam. Kezem a zsebemben, a jobb kezem azt a hülye […] gyűrögeti.
Ott álltam a sziklán, és az eső úgy vert, mint akinek elment az esze. Vissza kellett volna mennem hazámba, csak hát ott még rosszabb lett volna – anyu megint hallucinál, és nem tudom, mit kezdjek vele. Csak arra volt szükségem, hogy végre ne fájjon a fejem. Biztosan régstől ott álltam már, mert bőrig áztam. Kezem a zsebemben, a jobb kezem azt a hülye krumplimedált gyűrögeti. Teljesen hülyeségnek tűnt, amikor kaptam, de most már állandóan azt hordom. Az embernek szüksége van valamibe kapaszkodni, amikor minden körötte megváltozik.
Egy villámhasított az égbe, és a villanásban megláttam egy sziluettet. Valaki állt a kilátón felettem. Nem értettem, ki mászna fel ide ilyen időben. Hülye ötlet, de hát én is itt voltam, szó se róla.
Feltápászkodtam és közelebb mentem. Felismertem. Viktor. Nem számítottam rá itt.
Megkapaszkodtam a korlátban, és valami szétáradt a hátamban. Mint az áram. Vagy nem tudom. Furcsa érzés. Mennydörgés dörrent, és éreztem, ahogy megremegteti az ereimet. Egyikünk sem mozdult. Ott álltunk, mint két idióta az esőben, rólam patakzott a víz, és ő sem állt sokkal jobban.
Újabb villám, az előbbinél is élesebb. Megvilágította az arcát, és hirtelen valaki mást láttam. Egyáltalán nem terveztem, csak úgy kiesett belőlem:
„Tibor.”
Hangosan kimondtam azt a nevet, holott már évek óta ki não mondtam. Nem tudom, miért mondtam. Olyan volt, mintha valami átkapcsolt volna a fejemben. Mintha a tesóm visszatért volna az agyamba, mintha ott állt volna előttem. Abban a szemüveges srácban, abban a srácban, aki állandóan engem bámul a medencénél, hirtelen a testvéremet láttam.
Viktor úgy nézett ki, mint aki nem érti. Hát persze, hogy nem érti. Hogy is érthetné? Senki sem érti. Tibor már rég nincs. De abban az esőben, abban a pillanatban annyira egyértelműnek tűnt. Mintha az idő összezsugorodott volna. Mintha valami kinyílt volna bennem.
Aztán csend lett. Csak az eső. Cseppek égették a bőrt, de belül fáztam. Olyan sűrű csend, hogy a kés is beletörne. A múltam és a jelenem hirtelen egy ponton. És az a srác ott állt, én meg a halott testvéremet láttam benne. Hát persze, hogy képtelenség volt. Hát persze, hogy még mindig csak Viktor volt. De valami megváltozott.
Ott álltunk egymással szemben, mint két idegen, akik ősidők óta ismerik egymást.
