XV

Eddig olyan tér voltam, amelyen minden átáramlott.
A holt bolygók hideget hagytak bennem.
Az öreg csillagok még sokáig a pusztulásuk után is megvilágítottak.
Minden fekete lyuk meghajlította az irányomat
és minden féreglyuk kiskatut kínált azokba világokba, amelyeket elhagytam.
Éreztem azt is, ami nem érintett engem.
Idegen gravitáció hatolt be a testembe
és sorsnak adta ki magát.
Most semmi sem zárult be.
Még mindig látom a holt csillagok fényét.
Még mindig felismerem a bolygók vonzását,
amelyek egykor a nevemen szólítottak.
Csak már nem haladnak át rajtam.
Valami bennem frekvenciát váltott.
Nem rezonálok a testekkel,
amelyek középpontban akarnak lenni.
Azzal rezonálok, ami köztük tágítja a sötétet,
a láthatatlan erővel,
amely miatt a galaxisok távolodnak,
és az univerzum mégsem lesz egyetlen csillaggal sem kisebb.
Ez a napom határain túl van,
oda, ahová a pillantás még nem ért el.
Nem tudom, hogy ez egy hely-e,
egy ember
vagy a saját névtelen jövőm.
A fénye még nem ért el hozzám.
Mégis kitágul előttem a tér.
A régi bolygók keringhetnek tovább.
A holt csillagok kibocsáthatják utolsó fényüket.
A fekete lyukak meghajlíthatják a horizontot.
Már egyik sem írja át a pályámat.
Nem vagyok keményebb.
Nem vagyok kevésbé érzékeny.
Csak már nem vagyok üresség,
amibe minden beleesik.
Viszem a saját időmet.
Az események bennem maradnak,
de egyik sem tart a saját koordinátáin.
Ami véget ért,
az nem szűnt meg valóságos lenni.
Csak már nem előttem hever.
A szemem előbb tudta, mint én.
Most arra a helyre néz,
ahonnan még nem jött fény.
Nem tudják, mi van ott.
És először
ez nem sötétség.