X

A távozásod után rendet raktam.
Átrendeztem
a szoba csillagképét.
Az ágyból kanapét csináltam,
mintha áthelyeztem volna a téridőt
ott, ahol együtt feküdtünk,
és az egyik éjszakát
a falhoz.
A dolgokat
más pályára tereltem.
Letörölte a port.
Kinyitotta az ablakokat.
Mindent visszafordított,
ami az ajtó felé nézett,
önmaga felé.
A lakás már nem kering
a hiányod körül.
Ismét az én terek.
Ott ülök,
ahol együtt szoktunk feküdni,
és semmi sem húz
az üres oldal felé.
Csak valahol távol
még mindig tágul
az, ami utánunk felrobbant.
A fény elhagyta a pusztulás helyét
és a por a sötétben halad tovább
olyan területekre,
melyek azelőtt nem léteztek.
Egyszer talán más csillagok
születnek belőle.
Más világok.
Más kezek.
Más nevek.
De még az univerzum sem
rak össze új életet
a robbanás pillanatában.
Hagyja az anyagot vándorolni.
Nem kéri tőle,
hogy mindjárt új középpontot találjon.
Így senkit sem keresek.
Nem vagyok hűséges hozzád
mint egy halotthoz.
Te élsz.
És én is.
Csak nem akarom az első fénytől,
mely elsuhan,
gyorsan új csillagképet rakni ki.
Nem minden közelségnek
kell nevet kapnia.
Nem minden testnek,
amely keresztezi az utamat,
kell velem maradnia.
Az, amiről álmodtam,
egyszer valóban megtörtént.
Nem kell az alakját
azonnal keresnem
valaki másban.
Az egyik szerelem olyan erős volt,
hogy nem maradt utána üresség.
Tér maradt.
És én most benne lehetek,
anélkül hogy
valamivel kitölteni.
Nem örökre.
Csak amíg a robbanás
köddé nem oszlik,
a köd porrá,
és a por maga választja ki,
milyen világba
hullik majd le.
A kanapé mögötti sarokban
közben egy pók
két fal között
saját univerzumot szőtt.
Megfordulok feléd,
hogy azt mondjam neked:
Nézd,
már megint lakik itt valaki.
Csak azután jut eszembe,
hogy nem vagy itt.
A háló megremeg a huzatban.
Az élet nem kérdezett meg,
hogy itt van-e már az idő.