VIII

Amikor hazatérek
és kinyitom az utcafronti ajtót,
megpillantom magam az üvegében
és a vállam felett hátranézek.
Egy pillanatra azt hiszem,
hogy ott állsz.
Hogy útra keltél hozzám
és végig hallgattál,
hogy meglephess.
Aztán lefelé menet a lépcsőn
a lakásom felé
minden egyes lépcsőfoknál azt mondom magamnak:
Mi van, ha előbb jöttél, mint én?
Mi van, ha bent vársz,
fotelben ülsz,
az ágyban fekszel,
mintha el sem mentél volna?
Valahol nagyon messze
lehet, hogy éppen most érkezik meg
a Föld fénye
egy olyan időből, amely már nem létezik.
Valaki talán néz bennünket
és még látni a házakat,
amelyeket letomboltunk.
Emberek, akik meghaltak.
Ajtók,
melyeken már senki sem lép be.
S talán ugyanígy nézem
a saját lakásomat.
Elfogadom annak régi fényét
az időből,
amikor még benne voltál.
Ezért nézek vissza
az ajtó üvegében.
Téged kereslek.
Ezért lassítok le a zár előtt
és egy pillanatra
képtelen vagyok befordítani a kulcsot.
Mennyi ideig jöhet még az ember,
ha egyszer s mindenkorra elment?
Hányszor kell még hátranéznem,
mielőtt megértem,
hogy csak a múlt áll mögöttem?
És hányszor kell hazatérnem,
mielőtt utolsó fényed
elér hozzám?
Kinyitom.
Senki sincs bent.
Csak a szoba engedi ki lassan
azt, amit magában tartott.
A nevetésed.
Az érintéseid.
A hely, ahol ülni szoktál.
Az ágy, amelyen feküdni szoktunk.
A kádat, amelyikben törölgettelek.
Egy darabig nyitva hagyom az ajtaját,
ha esetleg még átjönnél hozzám
valami nagyon távoli múltból.
Aztán behúzom a reteszt.
És tudom,
hogy nem jössz.