Nem vagyok hivatásos művész. De kaptam egy megbízást egy festményre, amikor amúgy is sok minden történik az életemben.
Éjjel megnyitottam néhány inspirációm blogját (Diana Kassim, Martin – még évek múltán sem tudom összerakni a nevét, talán bosszú amiért az emberek az enyémet sem jegyezték meg), és olvasom a gondolataikat, amik a fejükben járnak.
A gyűrű története (Diana Kassim) meg a búcsúzás története (Martin), egyszerűen csak mélyreható blogbejegyzések.
Az én mélységem azonban a felszínen van – a munkába járástól kezdve (olyan dolgot élek át, amit mások már átéltek és a jövőben is rutinszerűen fognak – a felesleges munka miatti egyfajta kiégettséget).
Mit tanultam ezen a héten? Parafrázis.
Buddha: Az élet szenvedés.
Én: Ne vesd meg a munkát, mely megalázza a szívet.
Buddha: Szenvedés nem létezik.
Én: Kövesd alázatosan a szíved, hová téged vezet.
Valószínűleg nincs meg benne az a mélység, mert leírni, hogyan jutottam el idáig, sok sorba telne, nagyjából annyiba, mint ahány lépést letúrtam a Vasúti Igazgatóság épületében.
Kettős visszajelzést kaptam a munkámról, amit sok évvel ezelőtt végeztem. Az egyiket a beavatásról, a másikat a magyarázatról; mindkettő akkor érkezett, amikor valamilyen darabját lelkileg, szellemileg már elhagytam. Talán azért, hogy ne hatalmasodjon el a lelkemben a pusztulás.
Gyógyszerül Diana Kassim a számára – Martin jutott eszembe a sötétben rejlő fény gondolata – hogy nem minden fény fény, és nem minden sötétség sötétség. És a sors is – amely néha apróságokban rejlik, ahogy egykor Gandalf mondta valmit Gollamról, hogy eljön az ideje – és talán én magam (vagy kiterjesztve mindenki) is egy ilyen pillanatért élünk – amikor eldől, milyen szerepet is játszunk.
Röviden, Martin mintha elhitte volna (nem mondom, hogy el is hitte), hogy minden munkája hiábavaló volt (de ő valószínűbb, hogy a művét az egész világhoz viszonyította, és talán csak azért, mert az emberek azt hiszik, mekkora hatásuk van – miközben, ahogy mondja, nincs is) – mennyire tudok ehhez kapcsolódni…
És Diana Kassim, akárcsak Martin egy nagyon személyes vallomásban – hogy az embernek az az érzése, mintha hallaná őt, mintha éppen most, hajnali háromnegyed háromkor mondaná ezt éppen nekem –, megosztja az édesanyja és az ő gyűrűjének történetét, valamint a szabadságról szóló üzenetet.
És az életemben rengeteg minden történik – járok dolgozni, úgy érzem, itt az ideje továbblépni, sorselemzéseket készítek, próbálgatom az AI-t (nerve wracking, taking my energy), szemrehányást teszek magamnak, amiért nem írok, gondolatban rakosgatom össze a Kémkedő lovacska második évadát – mikor jön el az ideje? – férfiakat ismerek meg, kártyákat vetek, látszom a lényeget – feladom a memóriatechnikákat (Ó, Jakub Pok, még egy év után sem érzem magam okosabbnak – hiányzik a akaraterőm, hogy tanuljak valamit – vagy az idő?) és egyre kevésbé értem a világot.
Mindenki kiabál (a munkahelyén, mert muszáj), én meg felteszem az első vezeték nélküli fülhallgatómat – inkább olyan füldugó-félét – és máris megint kiabálnak, hogy nem hallom őket – és talán nem is akarom.
A hloubětíni fekete egérlyukamban rejtőzöm, ahol erőt gyűjtök – hogy megértsem magamat, kiterjesztve a bennem lévő világot is – mert ha nem értem magamat – nem értek – semmit.
És e mögött – e mögött a sok minden mögött – a fényt keresem (olyan fényt, milyet Tami Stronach kínál gyermeki császárnőként Bastiánnak – egyébként Tami Stronach most jelentette be új filmjét, Man and Witch) meg azon is gondolkodom, milyen fontos számomra, hogy megtanuljak bánni a fegyverrel (a világ pokollá változik, és az volt az álmom, hogy meg kell tanulnom), közben meg azt tapasztalom, hogy Átrej, a harcos – illetve Noah Hathaway lincenceltlövészetoktató, és az egyik lövészeti iskola mellett szoktam eljárni a Sabinovka irányába…
Bárcsak jobban érzékelném a saját fényemet, vagy a szívemet. Egyelőre meg kell elégedni azzal, hogy kimegyek Amálkával (amikor halottként térek haza a munkából), és befejezem (vagy talán tovább festem) a Mesék meséjét. Meg főzni is. És takarítani.
Rájújtok egy cigarettára.
