16. fejezet: Az igazság

Holnap utaznak haza.

Ez jutott eszébe először, amikor reggel felébredt.

Holnap reggel összepakolni. Taxit hívni. Repülőtér.

A főnöknő, aki tíz nap után végül egy szűkszavú bocsánatkéréssel és a jövő heti találkozó időpontjával jelentkezett. Minden, amit azért jött ide, hogy maga mögött hagyjon.

Óvatosan felkelt.

Elvette a telefonját az éjjeliszekrényről, és kiment az erkélyre. Az ajtót behúzta maga mögött.

A levegő hűvösebb volt, mint nappal. Könnyebb. Az éttermek és a felhevült utcakövek illata nélkül. A tenger szürke színű volt, és a horizonton egyetlen fény villogott.

Petr feltámaszkodott a korlátra.

Radúz üzenetén gondolkodott.

Anyunak most már jobb. Köszi, hogy írtál.

Valami rövidet válaszolt neki. Radúz már nem válaszolt, és Petr nem is várta, hogy válaszoljon.

Rendben volt.

Az egész tartózkodása alatt két élet között ült, és úgy tett, mintha ez fenntartható lenne. Hogy elég figyelni. Hogy elég tudni, mit kell mondani, és mit nem. Hogy elég óvatosnak lenni.

Most ez furcsának tűnt neki.

Hogy ez valójában csak fárasztó.

Mint egy munka, amely túl régóta tart.

Előhúzta a telefonját.

Radúz száma ott volt, mint mindig.

Nem hívott.

A telefont megint elrakta.

Egy madár repült át a kikötő felett. Péter figyelte, amíg el nem tűnt a háztetők között.

Zsanett tudta.

Nem minden.

Nem a részleteket.

De tudta a távolságot. Azokat a pillanatokat, amikor mellette volt, de egyben valahol máshol is. Ő maga mondta el neki.

És ő ezt napokig szemrehányásként hallotta.

Lehet, hogy nem volt szemrehányás.

Az ajtó mögötte halkan kinyílt.

Zsanett köntösben lépett ki az erkélyre, és mellé állt.

A tengert nézte.

Egy darabig némán álltak.

– Nem tudsz aludni? –

„Nem.”

„Én sem.“

Bólintott.

A alatta lévő tenger szürke és sima volt. A horizonton egyetlen fény villogott.

Péter rájött, hogy huszonnégy óra sem telik bele, és a repülőn fognak ülni.

Prága.

A lakás.

Munka.

Mindaz, ami Máltán elmosódott maradt, ismét éles körvonalakat ölt.

Mellette állt Žaneta.

Elég volt elfordítani a fejet.

Elég volt elkezdeni.

Nem tette meg.

Nem azért, mert nem akarta volna.

Egész évben most először akarta.

Csak még nem tudta, hogyan.

Žaneta szorosabban magára húzta a köntösét.

„Meleg lesz.”

„Ja.“

Egy ideig hallgatták a tengert.

Aztán megfordult, és visszatért a szobába.

Petr az erkélyen maradt.

A lent elterülő szürke vizet nézte.

Az egész tartózkodása alatt először nem az volt az érzése, hogy hiányzik a válasz.

A bátorság hiányzott neki.

＊ ＊ ＊

A sétány délelőtt szinte üres volt.

Petr lassan, céltalanul sétált, keze a zsebében. A levegő még elviselhető volt, mielőtt a nap magasabbra hágott volna, és a kövezet sugározni nem kezdte a hőséget. A turisták még nem özönlöttek ki a szállodákból. Csak a helyiek, néhány futó, egy pincér, aki éppen a terasz asztalait pakolta ki az étterem előtt.

Megállt a korlátnál.

Lent a sziklákon egy macska ült, és a vizet nézte. Nem mozdult. Csak a hullámokat figyelte, mintha valami konkrét dologra várna.

Petr a könyökét a kőre támasztotta.

Málta az évek során nem öregedett meg. Csak ő látta minden alkalommal másmilyennek, attól függően, amivel érkezett. Tavaly könnyedén jött. Család nélkül, határidők nélkül, semmi nélkül, amire vigyáznia kellett volna. Radúz akkor a zongoránál ült, és Petr azt gondolta, ez a szabadság.

Most már értette, hogy az nem szabadság volt.

Az csak egy hely volt, ahol semmit sem kellett megmagyaráznia.

A macska a sziklán felállt, nyújtózkodott egyet és eltűnt a kő mögött.

Petr elvált a korláttól, és ment tovább.

Elhaladt a bezárt ajándékboltok, képeslapos vitrinek, a falnak támasztott, gumimatracos állvány mellett. Az egyik bárnál egy férfi húzta ki a napellenzőt, és az anyag tompa hanggal feszült ki az üres asztalok fölött.

Petr Radúz lakására gondolt.

Azokra a dolgokra, amelyeket nem lehetett elénekelni vagy eljátszani egy szállodai bárban.

Egész évben csak azt tartotta meg Radúzról, ami illett az emlékébe. A zenét. Az éjszakai híreket. A kezeket a billentyűkön. A csendet a számok között.

A többit kinyomta a képből. Kényelemből.

Odaért a szökőkúthoz, ahol Markéta néhány nappal ezelőtt lemosta magáról a vért. A víz ugyanúgy folyt benne, mint akkor. A kövön semmi nyom sem maradt. Csak egy nedves folt a perem alatt és néhány levél, amelyek a lefolyóhoz tapadtak.

Megállt.

Markéta abban a pillanatban már nem volt gyerek. Talán már rég azelőtt sem volt gyerek.

Csak neki volt szüksége vérre a kövön ahhoz, hogy észrevegye, hogy az eltávolodik tőle. És még akkor is azt hitte, hogy lennie kell valami bűnösnek. Yassinak. A szikláknak. Egy idegen szigetnek. Valaki másnak.

Petr a vízre nézett.

Bárki megcsúszik.

Mondta akkor nyugodtan, szinte fáradtan.

És igaza volt.

A szökúttól továbbment a kikötő felé. A nap már kezdett élesebben sütni, és a kövezeten olyan foltok jelentek meg, amelyeket az emberek elkerültek. Belépett a házak alatti árnyékba, és lassabban ment.

Azokon a döntéseken gondolkodott, amelyek nem tűntek döntésnek.

Nem megkérdezni Radúzt az anyjáról.

Nemegondolni Zsanettnek, hová jár este.

Nem elküldeni az üzenetet korábban a főnöknőnek.

Mindezek apróságok voltak.

Olyan dolgok, amiket el lehet intézni fáradtsággal, óvatossággal, tapintattal, vagy azzal, hogy épp nem volt alkalmas a pillanat.

És mégis ezekből született meg az élet.

Petr megállt a gyalogátkelőhely előtt. Az autó megállt neki, de ő még egy darabig állt, mielőtt rájött volna, hogy átmehet.

Átment a másik oldalra.

A tenger felett feltámadt a szél.

Nem erős.

Csak annyira, hogy megmozdítsa az asztalterítők szélét a kávézó előtt.

Petr visszafordult a szálloda felé.