ENDRALON.SPACE · ČLÁNEK

12. 7. 2026

8. FEJEZET – A kapu mögött

A fénynek nem volt forrása. Mindenünnen és a semmiből jött egyszerre – a fák oldaláról, a földről, a gallyak közti helyekről, ahol árnyaknak kellett volna lenniük, de nem voltak. Harjin állt, és azt nézte, hogy ez a világ másképp tartja a fényt, mintha nem a külső dolgok vetnék, hanem maguk a dolgok teremtenék meg a jelenlétükkel. A fák fák voltak. Mégis más milyenek. A kérgük más textúrájú volt. Nem […]

A fénynek nem volt forrása.

Mindenünnen és a semmiből jött egyszerre – a fák oldaláról, a földről, a gallyak közti helyekről, ahol árnyaknak kellett volna lenniük, de nem voltak. Harjin állt, és azt nézte, hogy ez a világ másképp tartja a fényt, mintha nem a külső dolgok vetnék, hanem maguk a dolgok teremtenék meg a jelenlétükkel.

A fák fák voltak.

Mégis más milyenek.

A kérgük más textúrájú volt. Nem durvább vagy simább, mintha minden apró repedésnek olyan mélysége lenne, amely túlmutat a felszínen. A földön lévő gyökerek ősibbek voltak. A köztük lévő moha sötétebb, nedvesebb volt, olyan illattal, amely nemcsak a nedvességé volt, hanem a nedvesség emlékezetéé is – mindazoké az esőké, amelyek idejöttek és itt maradtak.

Harjin tett egy lépést.

A csizma alatti moha elnyelte a hangot. Szinte egy lépésnek sem volt hangja. Olyan volt, mintha a táj azáltal követelne csendet, hogy maga halkította el a járását. Harjin lassan ment, mert a tempó magától igazodott. A környezet elvette a sietségét anélkül, hogy kérte volna.

A víz tisztábban csengett, mint kint.

Harjin megállt és hallgatózott. A suhogás közelebb volt, mintha a patak nagyobb tudatossággal irányítaná a mozgását. Olyan volt a különbség, mint a falon túli zene és a szobában szóló zene között.

A hang felé indult.

A fák között a táj egy mélyedésbe nyílt, ahol a fák utat engedtek az alacsony fűnek, a nedves talajnak és egy szűk vízfolyásnak. A patak, amely alig volt szélesebb Harjin lábánál, nyugodt pontossággal csörgedezett a köveken át. A mederben lévő kövek világosabbak voltak, mint bármi, amit Harjin a Rokytka mellett látott. Majdnem áttetszőek, mint a borostyándarabok vagy a régi üveg.

Harjin guggolt le a parthoz.

Végighúzta az ujját a felszínén.

A víz hideg volt.

Olyan hideg, mint egy szeptemberi patak, mint egy forrás az erdőben. Ez megnyugtatta. A dolgok, amik hidegek, egyszerűen csak vannak.

A pataknál maradt.

A köd alacsonyan ült a fák között. Nem volt sűrű, és áthatolhatatlannak sem mondható. Inkább olyan volt, mint egy finom szürke réteg, amely olyan lassú légáramlatokban mozgott, hogy Harjin nem is érezte a bőrén. A köd a maga útját járta, körbeölelte a törzseket, alacsonyan szivárgott a föld felett, és összegyűlt a mélyedésekben.

Harjin figyelte, hogyan mozog.

Aztán észrevett egy lányt.

Két fa között állt a patak túlsó partján – olyan közel, hogy Harjin egyszerre látta őt egészben. Mégis úgy tűnt, mintha egy kicsit távolabbi helyen állna. Mintha a távolság ebben a világban másképp működne.

Hosszú, fehér haja volt, bézs árnyalattal ott, ahol megcsípte az oldalról jövő fény. A patak vizét bámulta lefelé. Némán, mozdulatlanul állt, karját lazán a teste mellett tartva.

Harjin feltápászkodott, és a saját partján maradt.

Aztán a lány feltartotta a fejét.

Az egyik szeme borostyánszínű volt – mély, olyan egyenes tekintettel, amely egyenesen Harjin mellkasába talált.

A másik szeme világos volt. Tejfehéren homályos, a pupillát fedő köddel, amely nem akadályozta a látást, de megváltoztatta a fókuszát.

Harjin állva maradt.

Közöttük folyt a víz.

A lány borostyánszínű szemével figyelte.

„Harjin – mondta.

A hangja halk volt. Csak azt az egy szót mondta. A nevét a patak távolságán át.

Harjin kinyitotta a száját. Becsukta.

A lány kissé félrehajtotta a fejét – balra, egy centiméterrel, olyan mozdulattal, amely nem volt félénk, hanem csendes és pontos.

Harjin ismerte ezt a mozdulatot.

Aztán hátralépett egy lépést.

Mintha csak tüzet adna neki.

Harjin átkelt a patakon három kövön, amelyek nedvesek és kissé bizonytalanok voltak a csizmája alatt. Egy alkarnyújtásnyi távolságra lépett hozzá.

Közelről többet lehetett látni. Kezek a test mellett, aprók, az ujjak kissé a tenyérbe húzva, mintha valamit el akarna rejteni vagy mutatni, de még nem döntötte volna el. A ruha fehér szövetsége — egyszerű, díszítések nélkül, szín nélküli a fehéren és a bézs árnyalaton kívül a redőkben. Meztelen talpak a mohán.

Harjin a szemét nézte.

Borostyánszínű és tejszerű szem.

Az emlék alakja bejelentés nélkül érkezett. Bézs foltok. A fülkagyló lágysága. A pontosan ebben a szögben megdöntött fej alakja.

Harjin visszatartotta a lélegzetét. A szíve egyszer erősebben dobban.

A lány figyelte őt. A borostyánszínű szemben volt valami, ami nem közeledett, de nem is távolodott. Ott volt, mint a fény a vízfelszínen — jelenvaló és mozgékony, anélkül, hogy meg akarnák fogni.

„Te,“ mondta Harjin. Csak ezt az egy szót, mert mást nem talált, és ez volt a legközelebb.

A lány nem bólintott, de a szemében megmozdult a fény — egy villanás, gyors, mintha egyetértene.

Harjin újra kinyitotta a száját, majd újra becsukta.

Meg akarta kérdezni: te vagy az?

De a mondat értelmetlenül hangzott volna, vagy túlságosan is értelmesen, vagy mindkettő, és Harjin nem tudta, mit kezdene a kapott válasszal.

Így hát hallgatott.

A lány megmozdult.

Csendesen, rugalmasan, felesleges mozdulat nélkül lépett a fa gyökeréhez, és leült. Pont úgy, ahogy Amaril szokott ülni a lábnál — nem tolakodóan, nem messze. Mellette.

Harjin megfordult, és ránézett.

A gyökeren ült, és az erdőt nézte. Tejszerű szeme félig zárva volt. A borostyánszínű követte a köd mozgását a fák között.

Harjin a földre ült. A moha hideg volt és nedves. A farmera átitatódott vízzel. Nem törődött vele.

Ültek.

A patak mögöttük csörgedezett.

Madarak énekeltek — nem egy, hanem több, különböző helyről, különböző hangon, mintha az erdő a saját csendes beszélgetését zárná körbe. Harjin hallotta őket, de nem különböztette meg őket. Hátteret alkottak, sűrűt és nyugodtat.

Aztán a lány elfordította a fejét. Harjinra nézett. A borostyánszínű szem egyenes és mély volt. Harjin nehézséget érzett a mellkasában, ami mozgott. Nem kifelé. Inkább, mint egy folyadék, ami átöntődik az egyik edényből a másikba. Nem tűnik el, csak helyzetet vált.

„Hol voltál?” – kérdezte halkan.

Nem tudta, mire is kérdez valójában.

A lány megdöntötte a fejét – ezúttal jobbra, de a szög ugyanaz volt. Harjin kívülről ismerte. Tenyérrel, vállal, a szegycsont mögötti hellyel, ahol a másik jelenlétének tudata megfészkel.

Nem válaszolt szavakkal.

Emelte a kezét, és az erdő felé mutatott. Úgy, mintha azt mondaná, messzebb vagyok, mélyebben, túl azon, ami látható.

Aztán leeresztette a kezét.

Harjin a irányt követte.

A fák mögött erdő volt. Más, és mégis a leginkább erdő, amit valaha látott. A mélyében olyan dolgok mozogtak, amelyeket nem lehetett nevén nevezni. Árnyak, fény, egy máshonnan jövő szellő.

Amikor visszanézett, a lány felállt.

Könnyedén mozgott, szinte súlytalanul, mintha a talpa alatti moha csak egy felület lett volna, amelyen áthalad, nem pedig valami, amin jár. Közelebb lépett a fához, végigfuttatta ujjait a kérgén – lassan, hátulról, olyan mozdulattal, amely azt mondja: ismerlek –, majd megfordult.

Harjinra nézett.

A borostyánszínű szemben először volt látható olyan kifejezés, amelyet olvasni tudott. Bizonytalanság volt az. Hogy valaki visszatér egy helyre, ahol már járt, és nem lehet biztos benne, hogy a hely még ismeri-e.

Harjin felállt. Azt akarta mondani, hogy ismeri őt, de a szavak nem voltak elegendőek ehhez. Mert másképp ismerte – más alakban, más súllyal, más meleggel –, és ez a teste előtte egy lány volt, nem Amaril, és mindkét dolog egyszerre volt igaz.

A lány elfordította a tekintetét. Továbbment az erdőbe, csendesen, fehér hajával a hátán, mezítláb a mohán. Harjin követte. Az erdő percről percre változott. Az erdő még mindig erdő maradt – törzsek, gyökerek, ágak, tűlevelek, moha –, de a rétegek elmozdultak. Az idősebb fák vissjább húzódtak, a fiatalabbak pedig közelebb kerültet az úthoz. A köd most magasabban ült, nem a földnél, hanem a föld és a lombkorona közötti köztes szinten. Mint egy réteg a világok között.

A lány Harjin előtt ment. Mindig egy darabbal odébb. Mindig láthatóan. Soha nem túl közel.

Harjin ezt annak a fájdalmaként érezte, aki valaki után megy, akit el akar kapni, de tudja, hogy a távolság nem a véletlen műve.

Aztán az erdő megnyílt. A fák kör alakban visszahúzódtak, és a kör közepén csend volt. Különös csend. Mint egy csendes szoba, amelyből elment a zene, de a levegő még rezeg utána.

A tér közepén egy alak ült.

Az idős asszony apró termetű és meggörnyedt volt. Egy kövön ült a tűzhely maradványai mellett – az izzó parazsak alatt a hamu rétege alatt, halvány fénnyel, amely inkább a gondviselő isteni akaratból maradt fenn.

Az asszonynak az ölében voltak a kezei. Azok más milyenek voltak, mint a teste többi része. A bőrük színe és textúrája olyan volt, mint a kőé – szürke, megrepedezett, sima foltokkal ott, ahol a normális bőrön ráncok lennének. Mintha a kezei megkövesedtek volna, de a teste többi része nem.

Az asszony nem emelte fel a fejét.

Harjin odalépett.

A fehér hajú lány megállt a kör szélén. Csendesen állt ott, mint valaki, aki tudja, hogy ez a hely valaki másé.

„Ülj le – mondta az asszony.

A hangja mély és fátyolos volt, olyan embereké, akik régóta másképp beszéltek, és lassan szokják ezt a beszédet. De a hangja pontos volt, és minden egyes szava pontos.

Harjin leült a földre a tűzhely mellé.

A parazsak meleg vörösesnarancs színben izzottak, lágyan, olyan ritmusban, ami nem légzés volt, de emlékeztetett rá. A hamu és valami ősibb dolog illata szállt a levegőben.

A nő végre felemelte a fejét.

Harjinra nézett.

Szeme szürke volt és tiszta, nyugodt mélységgel, amely nem ítélkezik, de lát. Végigfuttatta a tekintetét az arcán lévő tetováláson – nyugodtan, sietség nélkül –, aztán a kopasz fejbőrön, végül vissza a szemébe.

„Messziről jöttél – mondta.

Harjin elgondolkodott, hogy messze volt-e az vagy közel.

„Nem tudom – mondta.

A nő bólintott. Mintha olyan válasz lett volna, amivel lehetett dolgozni.

Megsimította az egyik kőkezével a másikat. A mozdulat lassú volt, módszeres, mint az olyan emberé, aki kezet mos, és tudja, hogy a piszok nem jön le.

Harjin a kezét nézte.

„– Mi történt? – kérdezte.

Nem tudta pontosan, mit kérdez. A kezeket, őt magát, vagy a helyet.

A nő a saját kezére nézett.

„– Egyszer nem mondtam nemet – mondta. – Aztán abbahagytam a mondását. Kövek nőnek ki belőlem alulról.

Harjin hallotta.

Nem tudta, mit jelent ez, de úgy áradt felé, mint valamilyen figyelmeztetés.

A nő nem üldözte további szavakkal.

Ült.

Harjin is ült.

A kör szélén ott volt az erdő. A fehér hajú lány még mindig ott állt — Harjin a szeme sarkából látta, mozdulatlanul, karját a teste mellett tartva. A köd mozgott körülötte, de őt nem érintette.

A parazsak izzottak.

Harjin figyelte a fényüket.

Amarilra gondolt. Ott volt, mint mindig — a szegycsont mögötti helyen, ahol azok a dolgok telepednek meg, amelyek nem vesznek el csak azért, mert abbahagyjuk a rájuk való gondolást.

„Elvesztettél valakit” — mondta a nő.

Nem kérdésként.

„Igen” — mondta Harjin.

„Megmaradt a meleged?”

Harjin végigfuttatta a tekintetét a saját kezein. Ujjak, bütykök, bőr munkás barázdákkal.

„Igen,” mondta újra.

A nő bólintott.

„Akkor nincs nálunk,” mondta. „Csak átalakult.”

Harjin hallotta a szavakat, és érezte, milyen igazak. Ugyanakkor fájtak neki éppen e igazság miatt. Mert egy átalakult dolog nem ugyanaz a dolog. És ő ugyanazt a dolgot akarta. Amarilt akarta a radiátor melletti kosárban. Akarja a karmokat a csempén és az állat a könyökön és a lélegzetet, amely idomult az övéhez.

Úgy akarta, ahogy volt.

Nem átalakulva.

A nő nem nézett rá, amikor ezt mondta. A parázsba bámult, mintha nem akarná látni abban a pillanatban, amikor az a dolog megérinti benne azt a helyet, amely még nem tud felengedni.

Harjin lassan kifújta a levegőt.

„Tudom” – mondta.

Igazság is volt meg hazugság is.

Tudta is meg nem is egyszerre.

Az asszony a tűzhely melletti hamuba nyúlt.

Előhúzott egy apró, lekerekített kövecskét – simát, világosszürkét, amelynek a közepén egy fehérebb erezet futott át. Nyújtotta Harjinnak.

Harjin elfogadta.

Nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Hideg és határozott a tenyérben.

„Az útra – mondta az asszony. – A hideg dolgok segítenek, ha eltévedsz. Emlékeztetnek, hol vannak a kezek.

Harjin összezárta a tenyerét a kő körül.

A hideg felület az ujjai alatt.

A súly.

A forma pontossága.

Ott, ahol a kezek vannak.

Lassan felkelt.

A nő nem fordult meg. Ismét a parázsba nézett. Fényük most nyugodtabb volt, mintha maga a tűzhely is megnyugodott volna.

Harjin közelebb lépett.

„Hogyan szólítsam? – kérdezte.

A nő finoman elmosolyodott.

„Senki sem köteles szólítani – mondta. – De ha akarod, hívj csak öregasszonynak. Nem bánom.

Harjin bólintott.

Megfordult.

A kör szélén egy fehér hajú lány állt. Őt nézte. A borostyánszínű szemben ott volt az a kifejezés, amelyet Harjin már korábban is látott – a bizonytalanság.

Odalépett hozzá.

Egyetlen lélegzetvételnyi távolságra álltak egymástól.

Harjin a borostyánszínű szembe nézett, majd a tejfehérbe. A tejfehér kissé félre nézett, homályos volt és nyugodt, s a köd nem akadályozott, csak megváltoztatta a fókuszt.

A lány félrebillentette a fejét.

Balra.

Egy centiméterrel.

Harjin a mellkasában érezte, ahogy ettől a mozdulattól valami régi összehúzódik benne.

„Itt vagy – mondta halkan.

A lány figyelte őt.

Aztán nagyon halkan, szinte lélegzetvisszafojtva így szólt:

„Itt.

És ez volt minden, amit kimondtak.

És ez sokkal több volt annál, mint amit Harjin egyszerre elviselni képes.

Megfordult, és továbbment az erdőbe.

A körön túl a fény gyorsabb volt. A levelek közt áttörő minden egyes villanás rövidebb, intenzívebb, közvetlenebb volt. Harjin némán ment. A kő a zárt tenyerében volt, hideg és nehéz.

Aztán mozgást pillantott meg.

Oldalról, két fa között. Túl gyors volt a ködhöz, túl világos az árnyékhoz. Harjin megállt, és odafordult.

Ott semmi sem volt.

Vagy ott volt a helye valaminek, ami éppen odébbállt.

Harjin várt.

A mozgás újra megismétlődött – oldalról, a föld felől, térdmagasságból. Egy világos színű, könnyed villanás, áttetsző, olyan mozgékony, mint egy gyermek, aki elszalad, amint közvetlenül rájuk néz az ember.

Harjin nem mozdult.

A fák között hang hallatszott. Finom és rövid. Nem hang, hanem valami a hanghoz közeli. Majdnem nevetés, vagy levegő egy szűk helyen át, vagy egy dolog, amely nem döntötte el, mi akar lenni.

„Ki vagy? – kérdezte Harjin halkan.

Csend.

Aztán ismét mozgás – ez alkalommal kicsit közelebb, az öreg bükkfa irányából. Harjin meglátott egy nyomot a mohán. Egy kis mezítlábas lenyomatot, amelyet a növényzet hamarosan elsimított, mintha a moha nem akarná elárulni, ki járt itt.

Harjin a törzshöz lépett.

Végighúzta a kezét a kérgen.

Semmi.

De a levegő körülötte egy centiméterrel melegebb volt, olyan illattal, amely egy gyerekszobára vagy egy padlásra emlékeztetett, ahol olyan idők tárgyai hevernek, amikor a világ még más szögben állt.

Harjin lassan megfordult.

És meglátta őt.

Fiú.

Egy darabbal arrébb állt, pontosan a láthatóság határán – ott, ahol a fény már nem tudta megkülönböztetni a részleteket, és a dolgok formákká olvadtak össze. Kicsi, karcsú, borzas hajú és mezítlábas. Harjin nem tudta pontosan elkapni az arcát. Csak a körvonalat, a szem mozgását, az állásmódot.

A fiú Harjint nézte.

Aztán elmosolyodott.

Harjin csak a másodperc törtrészéig látta azt a mosolyt, mielőtt a fiú megfordult és elindult a fák között.

Harjin utánament.

Három lépés.

Négy.

A fiú eltűnt.

Egyszerűen eltűnt.

Ott volt két törzs között, aztán már nem volt ott. A moha, ahol állt, mélyebb zöld árnyalatot mutatott, mintha frissen szívta volna magába a nedvességet.

Harjin megállt.

Aztán észrevett valamit a földön.

Kicsit.

Szinte láthatatlant.

Egy tollat.

Egyet, világosat, acélos-kékesszürkés árnyalattal. Úgy feküdt a mohán, mint amit szándékosan vagy véletlenül hagytak ott, és a szándék meg a véletlen közötti határ itt túlságosan vékony volt ahhoz, hogy bárki is megkülönböztesse.

Harjin felvette.

Megforgatta az ujjai között.

Könnyű és pontos. Acélkék szín a sugarak párnáin, világos szár.

Harjin a zsebébe csúsztatta.

Felemlítette a fejét.

Felette megmozdultak az ágak.

Egy madár.

Nagyobb, mint az, amelyik idevezette. Sötét, olyan tollazattal, amelyen a fény acélosan megtört. Alacsonyan repült a fák között, és leszállt egy közeli ágra.

Harjinra nézett.

Akkor megfordult, és ment tovább.

Harjin utánament.

Soryn a tisztáson volt.

Harjin távolról látta őt – egy férfit, aki a fák között olyan könnyedséggel mozgott, mint aki hozzászokott, hogy minden időjárásban a szabadban legyen. Karcsú volt, korát nem lehetett megállapítani, sötét, vörösescsillogású hajjal és enyhén napbarnított bőrrel.

A kezében egy ágat tartott, és az ágon egy madár ült – más, mint amelyik Harjina vezette. Világos volt, fehér tollazattal és egyetlen sötét folttal a szárnyán.

Soryn nem vette észre Harjina-t azonnal.

A madarat nézte. Nem úgy, mint egy vadász vagy egy tudós. Egyszerűen csak nézte, olyan figyelemmel, amely semmit sem akar, csak befogad.

Harjin közelebb lépett.

A madár az ágon egy centimétert odébb csúszott, de nem repült el.

Soryn felnézett.

A szeme acélkék volt. Harjin meglátta őket, és a mellkasában átkattant valami egy emléktől – Tarnra emlékeztetett, amikor a hangárban állt, és végigfuttatta a tekintetét egy alkatrészen, amelynek az állapotát már előre tudta.

Ugyanolyan típusú csönd.

Ugyanolyan típusú jelenlét.

„A madár hozott el,” mondta Soryn.

„Igen” — mondta Harjin.

Soryn leeresztette a kezét, mire a madár ágról ágra repült, közelebb a fa koronájához. Végigkövette a tekintetével, majd Harjin felé fordult.

„Messzire mentél.”

„Nem tudom, milyen messzire.”

Soryn bólintott.

Nem adott semmit.

Odament a tisztás szélén álló kőhöz, és leült. Harjin odajött, és szintén leült. Egy darabig hallgattak.

Újabb madár repült a tisztás szélére. Aztán egy második, egy harmadik. Sietség nélkül, versengés nélkül telepedtek le, a helyükön lévő dolgok nyugalmával.

Harjin figyelte őket.

„Honnan vannak? – kérdezte.

„Innen – mondta Soryn. – És máshonnan is.

„És miattam jöttek?

Soryn a madarakra nézett.

„Egy vezetett ide. Az elég.”

Harjin végigfuttatta a tekintetét az ágakon ülő madarakon.

Akkor odalépett a fehér hajú lány.

Harjin nem hallotta, hogy jön. Egyszer csak ott termett – a tisztás szélén, az első fák mellett, a teste mellett lógó kézzel. A madarakat figyelte. Az egyik átköltözött egy alacsonyabb ágra, pontosan a válla magasságában.

Aztán leszállt.

A vállára.

A lány behunyta a szemét.

Harjin a tisztás túlsó feléről látta ezt. Látta, hogy a válla szinte meg sem mozdult a madár súlya alatt, hogy az ajka kissé szétnyílt, hogy teljes egészében belelépett abba a pillanatba, azzal az odaadással, amelyet Harjin abból a kis fehér állatból ismert, amely a patak partján szokott ülni, és behunyta a szemét, amikor a fény éppen ilyen volt.

A madár a vállán maradt.

Ült.

Aztán elrepült.

A lány kinyitotta a szemét, és átnézett a tisztáson Harjinra.

A borostyánszínű szemben volt egy kifejezés, amit Harjin nem tudott kiolvasni, de a mellkasában egy másikfajta fájdalomként érezte. A közelség fájdalma, amelyhez a távolság még mindig hozzátartozik.

Soryn hallgatott.

Harjin hallgatott.

A lány megfordult, és visszaindult az erdőbe.

Harjin felállt.

„Várj!”

Hangosan mondta, a tisztásra, a lányhoz.

Megállt.

Nem fordult meg. Csak megállt.

Harjin átlépett a tisztáson. A mohatakarón, a gyökerek felett, Soryn ülőhelye mellett. Odalépett a lányhoz, és megkerülte, hogy szemben álljon vele.

Ránéézett.

A borostyánszínű szembe.

A tejfehérbe.

A lány figyelte őt.

A borostyánszínű szemben ott volt a kimondatlan kérdés: önmagamként látsz, vagy valaki másként?

És a válasz már előre fájt, mert nem volt egyszerű.

„Nem tudom, hogyan bánjak veled – mondta Harjin.

Csend.

„Mert nem vagy olyan Amaril, amilyennek ismerem. De ugyanakkor –“

Megállt.

A lány várt.

„Ugyanakkor felismerlek benned – fejezte be. – Olyan dolgokból, amiket nem tudhatnék egy idegenről.“

A lány félrebillentette a fejét.

Balra.

Abban a meghajlásban maradt, mintha azzal akarná üzenni: hallak, anélkül, hogy a szavak leegyszerűsítenék a választ.

Harjin végigvezette a tekintetét a haján – fehéren, bézses árnyalattal ott, ahol elkapta a fény. Az ajkak finom vonalán, amelyek össze voltak szorítva, és mégis jelen voltak.

Ki akarta mondani neki, mennyire örül, hogy itt van. Csak hát az, hogy nem olyan volt, mint régen, megállította. Úgyhogy nem mondott semmit.

A lány megmozdult. Egy lépést tett Harjin felé – csak egyetlen lépést –, és ott állt mellette. Közel. Mintha egy olyan helyet foglalt volna el, amelyet pontosan kiszámítottak, hogy kis távolságra legyen a lábától.

Harjin ezt mindenhol érezte, ahol az ember emlékszik annak a testnek a melegére, amely egykor ott volt.

„Tudom, hogy nem ugyanaz vagyok” – mondta halkan.

Harjin nem mozdult.

„De itt vagyok.”

Harjin lehunyta a szemét. A szemhéja mögött a másik világ fénye lebegett – szétoszlatott, mozgékony, forrás nélküli. Érezte maga mellett a jelenlétet, pontosan azon a távolságon, és ez a jelenlét nem Amaril volt, és az volt, ami Amarilból maradt, és még ez a mondat sem lehetett a teljes igazság. De elég igaz volt ehhez a pillanathoz.

Kinyitotta a szemét.

A lány mellette állt, és az erdőt nézte.

Harjin is azt nézte.

Az erdő erdő volt.

Mégis más.

Mégis mély.

És mégis tele volt dolgokkal, amelyek a láthatóság határán mozogtak.

A köd később jött. Az időnek megszűntek a tiszta számai, de voltak színei és sűrűsége. Ez az idő szürkébb volt, és egy újabb lányt hozott magával.

Harjin megpillantotta őt az úton.

Egy fa mellett állt, és a kezével végigsimított a kérgén. Nem úgy, ahogy az emberek szokásból simítják a kérget. Szisztematikusan, módszeresen, mintha valami nyomát keresné. Aztán visszahúzta a kezét, és állt tovább.

Hamu szürke haja volt.

Harjin odalépett.

Meglátta őt távolról — vagy nem látta meg, vagy meglátta, és nem tudta, hogyan reagáljon. A tekintetében volt valami áttetsző. Mintha átnézne valamin, nem pedig rá valamire.

„Keresel valamit?” – kérdezte Harjin.

A lány végigfuttatta a tekintetét a fán.

„Mindig.“

Hangja lágy volt és lassú, olyan szünetekkel, ahol a szavaknak térre volt szükségük.

„Mi?“

Szünet.

„A dolgok, amik elvesztek.“ Harjinra nézett, de áttetsző tekintete ismét egy lépéssel eltávolította, pedig közel állt. „Az elveszett dolgoknak megvan a maguk alakja. Meg lehet ismerni, hol voltak.“

Harjin elfogadta.

„És megtalálod őket?“

A lány végigfuttatta a tekintetét a saját kezén.

„Megtalálom.“ Szünet. „De magamat nem.“ A saját név elvesztése olyasmi volt, amivel itt együtt kellett élni.

Harjin gondolkodott, mit mondjon. Nem volt semmi, amit mondhatott volna, úgyhogy nem mondott semmit. A lány nem neheztelt érte. Ott állt a fa mellett, és a ködbe bámulva olyan áttetsző tekintettel nézett, amely áthatolt a dolgokon, és azok túlsó felét kereste.

Harjin a zsebébe nyúlt.

Előhúzott egy tollat — acélkéket, könnyűt, világos csövűt.

Átnyújtotta neki.

A lány ránézett a tollra. Végighúzta az ujját a tollágak pelyhein.

Aztán elfogadta. Még tovább tartotta az ujjai között, mintha csak most próbálná kitalálni, mit kezdjen vele.

„Hogy hívnak?” – kérdezte.

„Harjin.“

Bólintott.

„Én nem tudom, hogy hívnak,” mondta. „A Hold elvette a nevemet egy álomért cserébe.”

„Szürke,” mondta.

A lány megfordult.

„Hívjunk így, amíg nem találsz mást,” mondta Harjin.

Szürke – a lány, akit csak ettől a pillanattól kezdve hívtak így – a kezében lévő tollra nézett.

Aztán Harjinra.

A tekintetében villanás suhant át. Rövid volt, mozgékony, mint egy szentjánosbogár. Csak egyszer. Aztán megint eltűnt.

„Jó,” mondta halkan.

Megfordult, és bement a ködbe.

Harjin őt figyelte, amíg a szürke sziluett egybe nem olvadt a szürke levegővel. Aztán még egy darabig arra a helyre nézett, ahol volt.

Az erdő körös-körül csendes volt.

A fehér hajú lány kicsivel mögötte állt. Harjin nem fordult meg, de tudta, hogy ott van. Érezte a jelenlétét.

„„Különös ez a Köd” – mondta Harjin a csendbe.

Aztán a lány így szólt:

„„Azt keresi, ami elveszett. De magát nem képes megtalálni.”

Harjin bólintott.

„Tudom.”

Megfordult.

A fehér hajú lány őt figyelte.

A tejes szemben ott volt a fény – mozgékony és nyugodt, mint mindig. Harjin rájuk nézett, és tudta, hogy az a szem nem úgy lát, mint a másik. És mégis úgy viselte, mint Amaril emlékét, aki másképp látott.

„– Hogy hívnak? – kérdezte.

A lány kicsit megmozdult. Mintha a kérdés olyan helyre érkezett volna, ahol nem számított rá.

„– Naeve – mondta halkan.

Naeve.

Nem Amaril.

Más név.

Más test.

Más hang.

Mégis – az a távolság, az a fejbiccentés, az a tejszerű szem.

Harjin úgy viselte ezt, mint két dolgot egyszerre.

És mindkettő igaz volt.

„– Harjin – mondta.

Naeve bólintott. Úgy, mintha ismerné ezt a szót – nem először, hanem egy másik helyről, a forrás egy másik alakjából.

Aztán felnézett.

A fák között átrepült egy madár – az acélkék, vagy egy másik ugyanolyan fajtájú. Leszállt egy felettük lévő ágra, lefelé nézett, majd elrepült.

Naeve követte a röptét.

Harjin Naevét figyelte.

Aztán a madár eltűnt.

Naeve Harjin felé fordult.

Egymásra néztek.

Harjin a borostyánszínű szemében látta, hogy fél attól, hogy nem önmagaként látja őt. Hogy csak Amaril helyettesítője.

És ez igaz volt.

Harjin mindkettőnek látta őt.

És nem tudta, mit kezdjen ezzel.

„Nem tudom, mit várhatok tőled” – mondta.

Naeve nyugodtan állt.

„Semmit” – mondta. „Itt vagyok. Úgy, ahogy mindig is voltam. Csak másképp.”

Harjin lehunyta a szemét.

A tenyerében lévő kis kő továbbra is hideg volt.

Hol a kezek.

Kinyitotta őket.

Ránézett a kőre – sima, világosszürke, erezett. Aztán Naevére nézett.

Nyújtotta a kezét.

Naeve könnyedén megremegett. Harjin egy apró követ helyezett a tenyerébe. Naeve lepillantott. Aztán összezárta az ujjait. Úgy álltak ott — Harjin üres tenyérrel, Naeve pedig a kővel —, és közöttük volt egy távolság, amely nem volt nagy, de szükséges volt. Egy olyan távolság, amin az embernek magának kell átmennie, még akkor is, ha a másik közvetlenül mellette áll.

Harjin tudta, hogy ez nem Amaril lesz a radiátor melletti kosárban. Nem is egy apró fehér test a tenyerében a domboldali mélyedésben. Másképp lesz. És azt a mást teljes egészében el kell majd fogadnia, minden éles peremével, minden olyan hellyel, ahol fáj, minden olyan hellyel, ahol még át lehet jutni.

Naeve mellette állt.

A kő a tenyérben.

Az erdő körös-körül.

Mozog fény.

És Harjin érezte a felismerés első tiszta körvonalát — hogy az, amit keresett, nem létezik abban a formában, ahogyan kereste.

Amaril nem tér vissza Amarilként.

És ez az a dolog, amivel még csak most kezdi.

Leszállt az éjszaka.

Vagy az, ami éjszakának számított ebben a fényben – sötétebb sűrűség az ágak között, csendesebb levegő, hűvösebb. Harjin egy kis tűz mellett ült, amelyet Soryn gyújtott a tisztás szélén gyorsan és szó nélkül, olyan kezek mozdulatával, amelyek mindig ezt teszik.

Naeve mellette ült.

Nem az oldalánál.

Mellette.

Pontosan olyan távolságra, hogy egyértelmű legyen: szándékos.

Soryn szemben ült.

Az öregasszony a kőkezekkel nem volt ott. Elment, vagy ott sem volt végig, vagy akkor tűnt el, amikor már nem volt rá szükség. Harjin nem tudta pontosan.

A tűz kicsi volt és tiszta.

Harjin a lángokat figyelte.

Mozgásukban volt valami olyasmi, amit a lakásban, télen égő tűz elkerül – egyenesség, egyszerűség. A lángok felfelé törtek, mert természetes volt felfelé menni.

„– Miért jöttél ide? – kérdezte Soryn.

„– Őt kerestem – mondta.

Soryn bólintott.

„– És megtaláltad?

Harjin Naevére nézett.

Naeve lehunyta a szemét, és a kezét melegítette a tűz fölött. A kő még mindig a tenyerében volt – Harjin ezt arról látta, ahogyan az ujjait tartotta.

„– Különben, – mondta Harjin.

Soryn azután így szólt:

„A madarak akkor énekelnek, ha van, aki meghhallgassa őket.”

Harjin a tűz mögötti fák felé siklatta a pillantását.

„Ma énekeltek.”

„Ez így igaz,” mondta Soryn.