5. fejezet – PRETTY BOY

A gyertya reggel óta égett.

Christmas még reggeli előtt gyújtotta meg — csak egy pohár víz és félbetört csöröge meg porcukor az ujjain. Christmas soha senkinek nem magyarázta el, miért reggelizik úgy, ahogy, mert az az ő asztala volt, az ő dolgai és az ő összpontosulása, és ha elmagyarázta volna valakinek, az mássá tette volna, mint amilyen volt.

Az oltára nem olyan volt, mint a templomi oltár.

Az egy asztal volt — egy megkopott élű íróasztal, amelyet az IKEA-ban vett három évvel ezelőtt, fehér, mostanra kissé megviselt, bal fent bögreütötte körrel, amelyet Christmas soha nem törölt le, mert valahogy a dolog részének tekintette.

Az asztalon most az egyik sarokban egy gyertya állt, egy pohár kevés vízzel, néhány csöröge egy kis tálkában — az a tálka eredetileg mandulához való volt, de Christmas ideosztotta be a rituáléba —, és a tálka mellett egy negyedbe hajtott papírfecni hevert. Christmas nem nézett rá.

Fejből ismerte, mert maga írta, és mégsem nézett rá, mintha a közvetlen pillantás érvényteleníthetné, félreolvashatná vagy megváltoztathatná a benne leírtakat. A papírfecni ott volt, és az elég volt.

A gyertya égett.

Prága a reggeli fényben szürke színű volt, alulról jövő aranyló fénnyel — ott, ahol a nap lenni akart, és sehol máshol. Christmas szobájának ablaka alatt a tetők nedvesek voltak, a cserépcserepek csillogtak, és a szomszéd ház kéménye pont függőlegesen lehelte ki magából a fehér páracsíkot, mivel szél egyáltalán nem fújt.

Christmas az oltár előtt ült zokniban.

Fel volt öltözve — melegítőnadrág, egy régi pulóver, az a kék, kinyúlt gallérú, amely elég régi és kényelmes volt ahhoz, hogy gondolkodás nélkül bármikor magára kapja. A haja kissé összekuszálódott a párnától. Reggel volt, otthon volt, és sehová sem kellett mennie.

Elvette az isteni kegyelmet a tálból.

Ez éppen egy olyan atipikus darab volt — halmocska formájú, a felületén hófehér cukorral, amely azonnal az ujjhoz ragad, azzal a morzsálódó textúrával belül, amikor eltörik. Christmas nem törte el. Csak tartotta, és a gyertyát nézte.

A gyertya égett.

A láng nyugodt volt, a gyertya egyenesen égett, és kerek fénykört vetett az asztalra, a tálra meg a negyedbe hajtott papírfecnire.

Dominik.

A nevet nem mondta ki hangosan. Magától jött, csendben. Christmas ült azzal a névvel, és nem csinált vele semmit. Csak hagyta ott lenni, ahogy az olyan dolgot hagyják, amely a múlthoz tartozik.

Dominik.

Három szótag. Dominik egy méter nyolcvan magas volt, olyan szokása volt, hogy késett, olyan szokása, hogy nem magyarázta meg, miért, és olyan szokása, hogy úgy érintette meg Christmas vállát, hogy az semmit sem tehetett, mint hogy megcsókolja. Ez volt az a Dominik, akit Christmas ismert.

Nem volt rossz ember.

Christmas ezt gyakran és tudatosan mondogatta magának, mert könnyű lett volna gonosztevőt csinálni Dominikból, és az nem lenne őszinte. Dominik jó ember volt, aki úgy szerette Christmast, hogy az nem járt felelősséggel. Szerette, amikor találkoztak. Szerette, amikor Christmas volt az, aki várt. Szerette olyasmi keretei között, amibe semmibe sem került neki – és az áruval nem járó közelség, ezt Christmasnek meg kellett neveznie, meg is nevezte: az ár nélküli közelség nem közelség. Az udvariasság. Aztán már udvarias sem maradt, és eltűnt egy lány mögött. Christmas felmúlt.

Isten kegyelme a kézben.

Christmas megfordította az ujjai között, és a cukor a bőrén maradt. Fehér por az ujjbegyeken – az isteni kegyelmek így viselkednek, van benne valami elkerülhetetlen, mintha meg akarnának jelölni, mintha azt mondanák: te itt voltál, te megérintettél engem, nem feledkezhetsz meg róla csak úgy.

Vicces volt, kicsit.

Christmas ránézett, és azt mondta magának: Isten kegyelme egy apróság, amit nem szabad elfelejtenem.

A Dominik volt a nagy dolog, amely felejteni remekül tudott.

Ment és jött, közben máshogy élt, Christmas meg közben olyan volt, mint egy polcra félretett tárgy. Dominik mindig tudta, hol van az a polc, és eljött, amikor útba esett, Christmas meg ott volt, mert — mert mi másért. Mert a közelség, még a csonka is, jobb, mint a semmi. Mert Dominik keze a vállán valós volt, még ha csak egy pillanatig tartott is. Mert Christmas romantikus volt, és a romantikusok tudják, hogyan kell apró dolgokból hidat építeni.

De még az a híd is kevés lett, amikor egyedül járt rajta.

Christmas nem tudta pontosan, mikor történt. Talán több helyzet volt, egymás után, mindegyik apró, mind olyan, amire rá lehet mondani: semmi sem történt, túlozs. Aztán megvolt belőlük annyi, hogy a híd leomoljon.

Dominik sosem maradt éjszakára.

Ez tény volt. Christmas csak utólag jött rá — hajnali egykor ezen gondolkodott októberben, amikor egyedül feküdt az ágyon, a plafont nézte, a plafon meg érdektelen volt, és azt mondta magában: Dominik sosem maradt éjszakára.

Mindig volt oka. Mindig volt nyomós oka, mindig hiteles, mindig olyan, amire nemet mondani sem lehetett — korán kelek, a barátok várnak, a kocsi kint áll, kényelmetlen lenne. Mindig logikus volt.

És mégis.

Christmas visszatette az isteni kegyelmet a tálba.

A cukor rajta maradt két ujján — a jobb kezének mutató- és középső ujján. Ránézett. Fehér réteg a bőrön, kicsit szemcsés, kicsit ragadós. A gyertya aranylón világította meg.

A tálban még öt isteni kegyelem volt.

Christmas három nappal ezelőtt saját maga vették — elment a metró alatti cukrászdába, abba a kicsibe, a régi vitrinekkel, ahol egész decemberben van sütemény, és vett egy kis zacskót. Nem azért, mert különösebben szerette volna őket. Inkább azért, mert karácsonyiak, ő meg egy romantikus, a romantikusoknak meg decemberben szükségük van szimbolikus dolgokra, hogy a decembernek egyszerűen legyen értelme.

Az isteni kegyelem szimbolikus dolog volt.

Isteni kegyelem — abban a névben minden benne volt. Kegyelem. Kegyelem mint ajándék, mint ki nem érdemelt jóság, mint valami, ami akkor is eljön, ha nem tettél semmit azért, hogy kiérdemeld, csak azért, mert a világ néha meglepően nagylelkű. Christmas hitt az isteni kegyelemben — nem vallási fogalomként, hanem általános lehetőségként. Hogy a dolgok megtörténnek. Hogy jön valaki. Hogy a világ válaszol.

Dominik nem volt isteni kegyelem.

Jó ember volt, szép ember, kellemesen érintett, de nem tudott maradni.

Christmas ráranézett a negyedbe hajtott papírlapra.

Három vagy négy nappal ezelőtt éjszaka írta — decemberben az idő mindig kissé összefolyt számára. Azért írta le, hogy kimondjon valamit hangosan, vagy legalább írásban hangosan, szinte mint egy imát. A kimondatlan dolgok minden egyes gondolattal, a nézőpont minden apró változásával átalakulnak – mint egy fénymásolat fénymásolata, mindig kicsit másképp. A leírt dolog megmarad.

A papírlapon három mondat állt.

Christmas ismerte őket.

Első mondat: Ha Dominik szabadon tér vissza, hagyom, hogyjőjjön.

Második mondat: Ha nem tér vissza, az is rendben van.

Harmadik mondat: Ha valaki másnak kell jönnie, jöjjön valaki, aki nem játszik velem.

Három mondat, negyedbe hajtva, a csörögefánk és a gyertya mellé téve. Ez volt az egész oltár. Ez volt az egész kívánság – csak három mondat papíron meg egy gyertya és egy kis cukor a levegőben.

Christmas romantikus volt, nem pedig bolond.

Tudta, hogy a világ nem úgy működik, mint egy rendelési rendszer. Tudta, hogy a cédula nem hozza vissza Dominiket, és nem hív elő egy ismeretlen embert az éterből. Ezt tudta. Mégis megírta a cédulát, mert különbség van a leírt kívánság és a ki nem mondott kívánság között — a leírtat egyszerűen beismered magadnak.

Christmas beismerte a kívánságát.

A szobában lévő gyertya egyszer felvillant — lágyan, gyorsan —, aztán megint egyenesen égett. Az ablakon túl egy galamb lépkedett a párkányon, egyik láb, másik láb, eltűnt a látómezőből.

Christmas ismét felvett egy linzert.

Ez alkalommal eltörte.

A roppanás csendes volt — porhanyós, könnyű. Két darab a tenyerében. Cukormorzsalék a pulóverén. Christmas rájuk nézett, és arra gondolt, hogy az eltört linzer is csak egy linzer, amúgy két részben. Semmi sem romlott el. Csak az alakja más.

Pretty boy.

A szó valahonnan onnan jött, ahol a szavak várják, hogy magához hívja őket az ember.

Pretty boy.

Christmas tudta, hogy Dominik így gondol rá – vagy úgy gondolt, abban az időben, amikor még gondolt rá. Nem azért tudta, mert ez benne volt a tekintetében. Christmas pontosan olyan szép, törékeny, enyhén melankolikus dolog volt Dominik számára, hogy biztonságos távolságból vonzza őt.

Dominik ezt így nem mondta volna ki. Talán tagadta volna is, mint ahogy időnként mindent tagadott, azt is, amit iránta érzett.

De így nézett rá.

Szépnek lenni különös dolog, az ember elhiszi, hogy ellenállhatatlan.

Christmas azzal a különös analitikussággal gondolkodott ezen, amire az ember akkor jut, amikor sok csendes reggele van. Szépnek lenni azt jelenti, hogy az emberek azért jönnek hozzád, hogy nézzenek. Azért jönnek, hogy lássanak téged, hogy melletted álljanak, hogy a közeledben tudjanak téged, mint valami tárgyat, amitől szebb lesz a jelenlétük. És ez az pontosan – ez egy tárgy. Christmas, mint tárgy Dominik közelében. Christmas, mint a környezet egyik eleme.

De Christmas ember volt.

Ez klisének hangzott, mégsem volt klisé. Ez kézzelfogható volt. Christmas olyan ember volt, aki konkrét félelmet hordozott – azt a konkrét félelmet, hogy a közelség, amelyre vágyik, sosem felelősségként érkezik meg, hanem csak távoli pillantásként, csak egy vállra tett kézként, amely aztán ismét eltűnik. Olyan ember volt, akiben ott élt a konkrét vágy, hogy valaki maradjon – nem függőségből, nem a magányra való képtelenségből, hanem abból az alapvető emberi kívánságból: azt akarni, hogy valaki lásson téged, és aztán ne tűnjön el.

Feliratok nélküli szív.

Ilyen szíve volt Christmasnek éveken át. Mindent pontosan érzett, de mindenki csak azt olvasta, ami neki megfelelt: a szépséget, a törékenységet, a melankóliát, nem mindent. Nem azt az egész szívet, amely mögötte dolgozott, várt, és igyekezett nem nevetséges lenni.

Dominik csendben eltűnt.

Ezt nem tudta Christmas elmagyarázni azoknak az embereknek, akik kérdeztek — vagy kérdeznének, ha kérdeznének, de Christmas senkinek sem magyarázott meg sokat, mert a magyarázat semmire sem vezet. Dominik nem tűnt el. Csak — fokozatosan megszűnt jelen lenni. Ahogy az lenni szokott a dolgokkal, amelyek nem fejlődnek — csak egy helyben állnak, és az a távozás.

Christmas megevett egy darab törött csörögtek-fánkot.

A cukor íze a nyelven — édes, kicsit lisztes, a karácsonyi sütemény az a jellegzetes íze, amely elválaszthatatlan a decemberi szobától és a gyertyafénytől. A másik felét a tenyerében hagyta.

Ránézett az asztalra.

Gyertya. Egy pohár víz. Egy tál csörögte-fánk. Egy papírfecni.

A tál mellett feküdt még egy dolog — egy dolog, amit Christmas az asztalra pillantva mindig figyelmen kívül hagyott. Egy apróság. Egy gomb. Egy olyan hétköznapi gomb — sötétkék, a szabványosnál valamivel nagyobb. Tartozhatott kabáthoz, dzsekihez vagy bármi máshoz. Christmas nem tudta pontosan, honnan. Vagy Dominik után maradt a padlóján, vagy — valahonnan máshonnan került ide. De a legvalószínűbb az volt, hogy Dominiké. Hetek óta ott feküdt, Christmas nem adta vissza Dominik kezébe, mert Dominik keze már nem volt ott.

Egy gomb.

Christmas a kezébe vette.

Könnyű volt, az egyik oldalán sima, a másikon barázdált — egy szabványos gomb, vagyis kissé nagyobb, semmi különös.

Christmas egy darabig fogta.

Aztán rátenyésztette a papírdarabkára.

Mint egy apró gesztus — egy ilyen takarékos és csendes gesztus. Gomb a papíron. Gomb, mint Dominik nyoma, a papír pedig, mint amit Christmas kíván.

Ült.

Prága az ablakok mögött ébredezett új decemberi napjára – távolban villamos, távolban hangok, távolban a munka hangja, csak az a szokásos városi morajlás.

Christmas a gyertyát nézte.

Christmas a lángot figyelte, és a fejében Dominik járt, egy méter nyolcvanas magasság, kéz a vállon, soha nem éjszakára, három mondat.

Ha valaki másnak kelljönjön, jöjjön valaki, aki nem fog velem játszani.

A harmadik mondat.

Christmas magában, lassan mondta ki – mint egy imát, mint egy varázslást, mint egy mondatot, aminek értelme van. Mint egy mondatot, ami pontos. Aki nem fog velem játszani. Aki nem vágyakozik biztonságos távolságból. Aki többet lát egy csinos fiúnál – többet a törékenységnél, többet annál az esztétikai melankóliánál.

Christmas nem volt hajlandó pusztán esztétikus lenni.

Lassan jött rá erre, Dominik révén és más dolgok által, azok révén a csendes éjszakák által, amikor az ágyon feküdtök, és a plafont bámuljátok, és azt mondjátok magatoknak: mit is akarok valójában. És a válasz mindig ugyanaz, és az egyszerűségétől mindig kicsit kínos: azt akarom, hogy valaki maradjon.

Azt akarom, hogy valaki maradjon.

A gyertya ismét megvillant – ezúttal egy kicsit jobban, a láng balra mozdult, majd visszatért. Christmas kifelé nézett az ablakon. Nem érzett huzatot. A láng magától mozdult. A szobákban lévő dolgok egyértelmű ok nélkül mozognak.

Felállt.

A lába a padlón – fakó padló, zoknin keresztül is hideg, az az otthoni, jellegzetes reggel, amikor a padló hőmérséklete azt mondja: még a nap elején tartunk. Az ablakhoz ment. Kifizetett.

Prága.

Tetőkből, kéményekből álló látkép, szürke égbolt azzal a háttérvilágítású aranyló réteggel, amely garancia nélküli fényt ígért. A cserép nedves, a kémény füstöl. Az utcát a tetők alatt nem lehetett látni ebből a szögből – az ablak a szomszédos házak tetőire nézett, mögöttük pedig egy csík égbolt volt és semmi más. Christmas szerette ezt a kilátást. Nem volt benne tér, nem voltak benne emberek, semmi olyan konkrét dolog, ami reakciót igényelt volna. Csak tetők, égbolt és levegő.

Decemberi levegő.

Christmas azért szerette a decembert, mert a dolgok másféle fényt kaptak. Aranyat és kéket, egy kicsit varázslatosat, talán bazárit, de mégis működik, mégis megérinti, mégis azt a jellegzetes decemberi érzést váltja ki benne, amelyre nincs pontos neve, de olyan jólesik neki, mint a meleg kakaó.

Romantikus.

A Christmas romantikus volt, és ez sem nem volt szitokszó, sem pedig kifogás. A romantika a vérmérséklete volt, nem a kreténsége. Úgy látta a dolgokat, hogy a nedves macskakövön a fény valóban szép, hogy a papírfecnire tett karácsonyi gomb gesztusként valóban értelmet nyer, hogy a reggel meggyújtott gyertya valóban más, mint az este meggyújtott. Ez volt a létezésének a módja, és nem szorult magyarázatra.

De az a romantikus, aki nem ismeri a saját értékét, könnyű préda.

Ezt Christmas Dominik révén értette meg. Megértette, hogy a romantikája miatt hajlandó volt beérni kevéskével – kevéskével beérni és azt hajtogatni, hogy ez költői, elfogadni egy kezet a vállán és azt hiszékenykedni, hogy ez a szerelem, elfogadni a kötelezettségmentes jelenlétet és azt mondani rá, hogy ez a szabadság. A költői dolgok egyúttal üres, szép homlokzatú dolgok is lehetnek.

Christmas elfordult az ablaktól.

Visszalépett az asztalhoz.

A gyertya égett. A gomb a papírfecnin hevert. Egy tál csörögefánk. Egy pohár víz.

Christmas a gombért nyúlt.

A tenyerébe vette – az a súly, az a simaság, annak a tárgynak a hőmérséklete, amely az asztalon feküdt és felvette a szobahőmérsékletet. Ott állt a gombbal a kezében, és a gyertyát nézte.

Dominik jó ember volt.

Christmas ezt hangosan mondta, egészen halkan, csak a békesség kedvéért.

Jó ember, de nem tudott maradni.

És Christmas elbocsátotta őt – egy csipetnyi keserűséggel. Csendesen, mint amikor az ember elfogadja azt, ami volt, szépítgetés nélkül. Dominik jelen volt bizonyos módon, és Christmas ezért szereti őt. És Dominik más módon nem volt jelen, és Christmas nem akar ezzel együtt élni.

Ez volt a teljes eredmény.

Christmas letette a gombot a csodatészta tálkája mellé.

Nem egy papírfecnire – mellé. Mintha saját helyet adott volna neki. Mintha a gomb az oltárhoz tartozna, mint tanú, nem pedig mint kérés. Dominik volt. Christmas volt. Ez volt. És most valami más.

A gyertya után nyúlt.

Ujjak a láng fölött — nem közel, csak úgy, abban a távolságban, ahol az ember úgy érzi a meleget, mint egy tanú jelenlétét. Christmas ott ült egy darabig abban a melegben, és nem gondolt semmi konkrédra, csak a melegre.

Aztán a papírdarabért nyúlt.

Elvette, szétnyitotta.

Három mondat.

Elolvasta őket – még akkor is, ha ismerte, még akkor is, ha ő írta, még akkor is, ha annyiszor kimondta magában. Elolvasni őket azt jelentette: ez valóságos. Ezek azok a dolgok, amelyek számítanak.

Ha Dominik szabadon tér vissza, hagyni fogom, hogy eljöjjön.

Ha nem tér vissza, az is rendben van.

Ha valaki másnak kelljönjön, jöjjön valaki, aki nem fog velem játszani.

Christmas visszahajtogatta a papírdarabot.

Finoman — az eredeti hajtások mentén, hogy a negyedek pontosan úgy üljenek, mint régen. Visszafekete tette a gomb meg a tál meg a gyertya mellé.

Az asztal ismét teljes volt.

Christmas egy darabig némán nézte azt az asztalt. Csend volt a szobában — annak a helynek a csendje, ahol egyedül vagy, a szoba a tiéd, a levegő a tiéd, a gyertya pedig neked ég.

Karácsonyi megrendelés.

Christmas nem találta ki ezt a kifejezést — csak úgy állt össze a fejében, mert a december a megrendelések és a kívánságok és a nyitott kezek hónapja, és mert miért is ne. Karácsonyi megrendelés: az a papírfecni. Három mondat. Egy gomb mint tanú. Öt meg egy fél isteni kegyelem a tálban.

A gyertya égett.

Christmas felállt az asztaltól.

Bement a konyhába, és vizet tett fel a teára — a vízforraló a tűzhelyen, az a jellegzetes hang, ahogy melegszik. A pultnál állt, és a falat nézte — nem a falat, hanem a falba, olyan módon, amikor az ember nem néz semmi konkrétra, és a gondolatok úgy úsznak, mint a kapitány nélküli hajó. Dominik gondolata is úszott. A gomb gondolata is úszott. A papírfecnin lévő harmadik mondat gondolata is úszott.

Ha valaki másnak kelljön jönnie.

Valaki más.

Christmas nem tudta, hogy nézne ki valaki más. Nem akarta, hogy bárki más magas vagy sötét hajú vagy sportos vagy higgadt vagy vicces legyen, vagy bármi konkrét. Egy dolgot akart – azt az egy dolgot, amit nem lehet megrendelni, hanem vagy ott van, vagy nincs: azt akarta, hogy valakijöjjön és maradjon.

Ennyi volt az egész.

Hogy jöjjön és maradjon.

A vízforraló sípolni kezdett. Christmas levette, ráöntötte a vizet a bögrében lévő teafilterre – az ő bögréjére, a kerekded, sötétzöldre –, aztán a bögrével a kezében a konyhapultnál állt, és várta, hogy a teája ázzon.

A konyhaablakon át látni lehetett az utca egy darabját, rá lehetett látni a szemközti oldalra, a szomszéd ház falára és a járda egy darabjára. A járda vizes volt. Egy kutya ment el. Egy férfi ment el szatyrokkal. Egy piros sapkás nő ment el gyorsan, a telefonnal a fülénél.

Prága élt.

Christmas a konyhaablakon át figyelte, és teát ivott. A fejében egyszerű csend, annak a dolognak a csendje, ami leülepedett.

Elengedte Dominikot.

Abból, hogy megbékélt azzal, ami volt, és ami nem. Christmas úgy engedte el, mintha eleresztené egy sárkány madzagját: az még egy ideig ott áll a szélben, aztán máshová repül. Christmas ege túl kicsi volt egy olyan sárkánynak, mint Dominik.

Talán a szerelem nem olyan ember, aki azonnal megért.

Talán valaki olyan, aki egyszerűen csak megpróbálja.

Az a mondat olyan volt, mint egy rés a szobában, amelybe be lehet lépni.

Megitta a teáját.

Visszatért a szobába.

A gyertya még mindig égett – ez mindig kicsit meglepte, hogy milyen sokáig égett. A gyertyának megvan a maga ideje. Christmas visszaült a földre az asztal elé – törökülésben, zokniban a fa padlón, kezei lazán a térdén.

A lángot nézte.

És reggel óta először nem Dominik járt a fejében.

Dominik abban a pillanatban egyszerűen nem volt. Ott volt a gyertya, a tálka, a gomb, a papírdarabka, Christmas szobája és Prága az ablakon túl, aranyszínű és decemberi, és Christmas egyedül volt.

És ebbe a magányba lépett be egy kívánság.

Valaki, aki marad.

Christmas lehunyta a szemét.

A lángot érezhette a szemhéján keresztül – azt a fényt, kicsit narancssárgát, kicsit aranyat, ami átszűrődött. Volt benne melegség. Egy gyertya kis melegsége, a legnagyobb melegség, amit egy gyertya adhat – nem elég a szoba kifűtéséhez, de elég ahhoz, hogy az ember tudja, jelen van.

Elég.

Christmas ült, és a kinti Prága a saját ritmusával volt elfoglalva – villamosok, hangok, kezdődő vagy elálló eső, az idő úgy haladt, ahogy decemberben szokott –, Christmas szobájában pedig csend volt, meg a gyertya, meg a három mondat a papírdarabkán, és a gomb a tálka mellett.

Kint elment egy villamos.

Távolról, két vagy három utcányira – az a jellegzetes elektromos zümmögés, a sínek hangja. Christmas hallotta, és azt mondta magában: Prága tele van mozgással. Prága máshonnan hoz embereket. Prága decemberben olyan hely, ahol a dolgok azért történnek, mert a december egyszerűen ilyen – tele érkezőkkel, távozókkal és terv nélkül találkozókkal.

A harmadik mondat.

Ha valaki másnak kelljön jönnie.

Christmas kinyitotta a szemét.

A láng égett.

Kint Prága élt.

Christmas arra gondolt: Jól van. Elengedtem. Kimondtam. Megírtam. A gomb a tál mellett fekszik, a papírfecni négyfelé van hajtva, a gyertya ég, és én valaki másra várok.

Felállt.

Odament a gyertyához.

Lehajolt – az arca közelebb az asztalhoz, a lánghoz, ahhoz a kis narancssárga fényhez. Halkan kifújta a levegőt, és a láng kicsit megmozdult a leheletétől – Christmas nem oltotta ki. Hagyta égni. Egyenesbe hozta magát.

Odak a szekrényhez, kinyitta, keresett valamit a mára — ruhát egy olyan embernek, akinek ma van ideje, és Prága az ajtó előtt vár. Sötétkék kapucnis pulóver, más, mint az a régi pulóver. Farmerek. Esőcsizma — az alacsony, sötét, amely túléli a vizes járdát. Kabát — a kabátja, az a zöld, egy kis szőrmével a gallérján, amelyet nyáron vett egy turkálóban kétszáz koronáért.

Felöltözött.

Elvette a telefont az asztalról — a laptop mellett feküdt. Feloldotta. Semmi üzenet Dominiktól.

Üzenet érkezett a tanfolyami társától — Pislogsz? — Christmas nem válaszolt rá, az elméje most nem fogott fel más kontextust, mint azt, hogy itt van és most.

Elindult a folyosóra.

Cipő, kabát, kulcsok. A kulcsok a akasztónlógtak — azon a helyen, ahol mindig. Christmas elvette őket, és egy pillanatra hezitált.

Megfordult.

A szoba látszott a folyosóról — egy gyertya égett az asztalon, egy kis arany fény a szoba sötétjében, mert Christmas nem húzta be a függönyt, és a decemberi fény még álmos volt.

Christmas egy darabig nézte.

A gyertgya nélküle is égett volna. De most odament, hogy eloltsa.

Aztán kinyitotta az ajtót és elindult.

Lépcsőház. Három emelet lefelé. Udvar, aztán egy aluljáró, majd az utca.

Prága.

A levegő hideg volt és nyirkos, s kicsit fura illatú a nedves kő leheletétől, a távoli puncsostraktusoktól, a villamosok villamosságától és Prágától.

Christmas terv nélkül ment.

És ez így volt rendjén.

Egy villamos haladt az utcán, és Christmas megállt, hogy elengedje – nagy volt és aranyló, de prágai patinával –, és utánanézett. A felette lévő vezetékek megmozdultak a haladásától, majd elcsendesedtek. A villamos ment a maga útján.

Christmas ment tovább.

Valaki, aki marad.

Prága körülötte élte decemberi napját, és sehol sem volt Dominik, és sehol sem volt még az a valaki más.

Christmas meg addig is egyedül volt. De a gyertyát már eloltotta, a papírcetlinegyedbe volt hajtva, és a gomb ott feküdt a csodatésztás tál mellett.

A karácsonyi megrendelés ki volt állítva.

Valahol Prágában már ment valaki más a maga útján.

Christmas ezt nem tudta.

Elég volt, hogy helyet csinált neki.