2. FEJEZET – Hogyan szívtunk cigarettát az Ugocsa utcában

A cigarettákat Dénes Szalai hozta.

Dénes Szalai négy évvel volt idősebb nálam, és a harmadik bejárat első emeletén lakott. A keze mindig kicsit zsíros maradt, még akkor is, amikor éppen nem javított semmit, és a vállát kicsit előre ejtve járta a lépcsőket, mintha hozzászokott volna az alacsony ajtókhoz. Nem nagyon beszélgettünk vele, mert az idősebb fiúk nem nagyon beszélgettek a fiatalabbakkal, kivéve, ha mutatni akartak valamit vagy akartak tőlünk valamit.

Ez alkalommal mutatni akart valamit.

A második emeleti függőfolyosón állt, és lefelé kiabált az udvarra, ahol mi hárman ültünk a fa gyökereinél. Egy héttel a szálló pihék után volt, vagy kicsit több. A pihe szinte teljesen eltűnt, és a fa megint úgy nézett ki, mint egy fa.

„Hé.”

Nem néztem fel azonnal, mert nem tudtam, hogy nekünk szól-e.

– Hé, ti három.

Odanéztem. Szalai Dénes a korlátnak támaszkodott, a kezében egy doboz cigit tartott. Egy kicsit, fehéret, a sarkán kissé meggyűrve. Úgy tartotta, hogy lehessen látni, mi az.

Németh Márty előbb kelt fel, mint én. Mentünk is fel a lépcsőn. Cserdi Győző jött utolsónak, féltem, hogy bárkinek is szól valamit, de ő is jött.

Szalai Dénes nem mutatta meg nekünk a dobozról közelről. Kinyitotta, kihúzott egy szál cigit, és szemügyre vette, mintha csak értékelné.

– Tudtok dohányozni?

– Tudunk – mondta Németh Márty.

Cserdi Győző nem mondott semmit.

– Tudunk – mondtam én is, jóllehet ez nem volt igaz.

Szalai Dénes Németh Mártyra nézett.

– Dohányoztál? –

„Egyszer.”

„Hol?”

Németh Márty egy pillanatig habozott.

– Nagymamánál. –

Szalai Dénes úgy nézett rá, ahogy a nagyobb srácok néznek a kisebbekre, amikor hazudnak. De nem szólt semmit. Előhúzott három szál cigarettát, és mindenkinek adott egyet. Aztán kivett egy negyediket magának.

– Itt nem – mondta. – Itt a felnőttek azonnal megérzik. –

Tudtam, miről beszél. Bizonyos ablakokból az egész udvart lehetett látni. A felnőttek meg leginkább azt vették észre, amit az ember nem akarta.

– Menjünk az Ugocsába. –

Az Ugocsa utca messze sem volt tőlünk. Nem messze, de egy másik utca. A járda ott kicsit másmilyen volt, mint nálunk, a falak öregebbek, és volt benne egy kanyar meg egy fa is, ahol kicsit el lehetett bújni. Gyerekek nem nagyon jártak oda, mert nem volt miért. Nem volt tiltott hely. Csak olyan hely volt, ahol nem volt sok ember, vagy nem törődtek annyira a dolgokkal. Meg oda jártak az emberek cigarettát venni a trafikba, úgyhogy ott dohányozni teljesen normális volt.

Mentünk. Dénes Szalai elöl, mi hárman mögötte.

A cigarettát a jobb kezemben tartottam, az ujjaim enyhén ráhajlítva, ahogy azt a felnőtteknél láttam. Könnyebb volt, mint vártam. A papír kicsit nyúlós volt, vagy csak úgy tűnt, mert izzadt volt a kezem. A dohány mindkét végén látszott. Az egyik végén egy kicsit jobban, a másikon a papír még egyenes és érintetlen volt.

Most, hogy a kezemben tartottam, úgy tűnt, furcsa lenne nem kipróbálni.

Márty Németh úgy tartotta a cigarettáját maga előtt, mint egy pálcikát, és oldalról nézte.

– Az enyém rövidebb, mint a tiéd – mondta nekem.

– Mind egyforma.

– Az enyém rövidebbnek tűnik.

„Ugyancabbból a dobozból valók.”

Gyözö Cserdi mellettünk ment, a cigaretta a zsebében volt. Nem bánta, és úgy nézett ki, mint mindig.

Az Ugocsa utca másképp illatolt, mint a mi utcánk. Vagy inkább máshol voltak az illatai. Nálunk a Brassai Sámuel utca utcában mindig ott volt a ház és az udvar nyirkos szaga, és azon túl a különböző illatok aszerint, hogy merrefelé ment az ember. A szemközti kis házaknak kis kertjeik voltak, és virágok illatoztak. Itt az Ugocsa utcában mindkét oldalon magas házak álltak, árnyék volt, sok fa illatát lehetett érezni, meg kicsit a trafikét is, de az is lehet, hogy a könyvtár könyveit éreztük és nem a cigarettát.

A trafiknál nem álltunk meg. Dénes Szalai egyenesen a kanyargós utca utáni alacsony falhoz ment, és ott megállt.

Jó kis zug volt, de az eladó kijött a trafik elé, úgyhogy végül egy kicsé odébb lévő falfülke mellett döntöttünk. Ahhoz, hogy valaki meglásson minket, egyenesen hozzánk kellett volna jönnie.

Dénes Szalai elővette a öngyújtót. Narancssárgát, átlátszót, benne egy kis gázzal.

„Na,” mondta. „Magatok gyújtjátok meg, vagy segítsek?”

„Magunk,” mondta Márty Németh.

Gyözö Cserdi elővett egy cigarettát a zsebéből.

Dénes Szalai odanyújtotta a öngyújtót Márty Némethnek. Márty Németh elvette, a lángot a cigarettához tartotta, és összecsücsörítette a ajkait. A tűz megmozdult. Márty Németh levegőt nyelt, a cigaretta meg sem mozdult.

– Szívnod kell – mondta Dénes Szalai.

– Szívom.

– Nem szívod. Így.

Mutatta az ujjait.

– Beszívod és meghúzod.

Márty Németh újra megpróbálta. Ez alkalommal a cigaretta vége vörösen izzani kezdett, és füst szállt fel. Kicsi, vékony, kicsit kékes.

Márty Németh fújta ki.

– Na – mondta Dénes Szalai. – Most te.

Elvettem a gyújtót. Meleg volt Márty kezétől. Odatartottam a lángot, és megpróbáltam beleszívni, ahogy Dénes Szalai mondta. Behúzni és beszívni.

A füst másmilyen volt, mint amilyennek látszott.

Könnyűnek tűnt. Lebbegett. Olyasvalaminek látszott, ami távol van.

De forró volt, keserű, és egyenesen a torkom aljára ugrott, mintha máshová menne, mint amire számítottam. Mintha helyet keresne, ahol el bújhat. Azonnal köhögni akartam, de Dénes Szalai ott állt mellettem, Márty Németh meg nézett, úgyhogy inkább nyeltem. Olyan gyorsan nyeltem, hogy könnybe lábadt a szemem.

Nem sírtam.

Csak könnyeztem.

A füst a szemembe is bement, pedig nem értettem, hogyan.

Gyözö Cserdi maga gyújtott rá, segítség nélkül. Odatette a öngyújtót, szippantott, és egyenesen maga elé fújta a füstöt.

– Jól van – mondta Dénes Szalai.

Cserdi Győző nem mondott semmit.

A falnál álltunk, és dohányoztunk.

Én nem szívtam mélyen. Csak mindig egy kicsit, hogy izzon a cigi, és jöjjön a füst, de ne annyira, hogy bemenjen. A füstöt egy darabig a számban tartottam, és kifújtam, ahogy Dénes Szalaidnál láttam. Csípte a nyelvemet, és a fogam között olyan íze volt, mintha oda égett papírba haraptam volna.

Márty Németh jobban szívta.

Láttam rajta. Szívta, és nyelte a füstöt, vagy legalábbis próbálta, mert Dénes Szalai azt mondta, hogy így kell csinálni. Megfeszítette a nyakát és a torkát, mintha egy tablettát nyelne le. A szemem sarkából figyeltem, ahogy megfeszülnek a nyakizmai.

Aztán elkezdett köhögni.

Nem azonnal. Kibírta egy pillanatig. Harapott egyet az ajkába, kicsit oldalra hajtotta a fejét, mintha fájna a füve, és akkor elkapta. Köhögött. Eltakarta a száját. Újra köhögött. Könbe lábadt a szeme.

– Valami ment a torkomba – mondta, amint abbahagyta.

– Füst – mondta Szalai Dénes.

– Nem füst. Valami más.

– Mi más?

– Nem tudom. Egy darab dohány vagy olyasmi.

Szalai Dénes ránézett, de nem mondott semmit.

Cserdi Gyözö egyenletesen szívta. Sem túl erősen, sem túl gyengén. A füstöt kis pamacsokban lefelé fújta, nem előre. Közben a szemközti falat nézte, mintha valami érdekes lenne, pedig a fal nem volt érdekes. Ez volt az a szokása, amikor úgy tett, mintha nem csinálná azt, amit csinál.

– Szívtál már korábban? – kérdezte tőle Dénes Szalai.

„Ja.“

„Hol?”

– Itt. Egyszer.

„Kivel?”

– Péterrel. – Gyözö Cserdi rzanézett. – A Böszörményi úton lakik.

Dénes Szalai bólintott, mintha ismerné Pétert, de az is lehet, hogy nem ismerte. Mindegy volt.

Visszatértem a szivaromhoz. Nagyjából a felénél tartott. A hamu a végén szürke volt meg törékeny, és kicsit remegett, amikor megmozdítottam a szivart. Az ujjammal leütöttem, ahogy azt a felnőtteknél láttam, de a hamu a a ruhaujjamra hullott.

Levegyeztem, de a ruhaujjamon egy apró, szürke folt maradt.

Azt néztem.

Anyu észreveszi. Ezt biztosra tudtam. Anyu meglátta a ruhán azokat a dolgokat is, amik szinte láthatatlanok voltak. Meglátta a fűfoltokat, amiket én nem láttam. Egyszer meglátta a pólómon azt a helyet, ahol neki dőltem a falnak, pedig a falnak olyan színe volt, mint a pólómnak.

A hamut biztosan látni fogja.

– Mi az? – kérdezte Cserdi Gyözö.

– Semmi.

– Az ujjadra nézel.

– Van ott egy kis hamu.

– Akkor verd le.

Megpróbáltam kézzel. Nehezebben ment, mint szerettem volna. A folt halványabb lett, de nem tűnt el.

– Otthon aláteszem a víznek – mondtam.

Cserdi Gyözö bólintott, mintha ez ésszerű lenne.

Lehet, hogy ésszerű volt.

Dénes Szalai szívta el utolsó füstjeit a cigarettájából. Sokkal gyorsabb volt nálunk. Már szinte a végén tartott, és természetesen szívta, anélkül, hogy azon gondolkodna, hogyan szív be, és hol van a füst. Látszott, hogy nem érdekli annyira, mint minket.

– El kell szívnotok? – kérdezte.

Ránéztem a cigarettámra. Nagjából a felénél tartottam.

– Nem – mondta Márty Németh. Ő is csak a feléig jutott.

– Akkor a földre.

Dénes Szalai a földre dobta a csikket, és rálépett. A talpával egy halk, poros hangot adott ki.

Én nem szívtam végig a cigarettámat. A földhöz szorítottam, hozzádörzsöltem a burkolathoz, és a fal mögötti kiálló részhez dobtam, hogy ne látszódjon. Nem tudom miért. Hirtelen úgy éltem meg, mintha kevésbé lennék látható.

Márty Németh az enyém mellé dobta.

Gyözö Cserdi szinte egészben elszívta. Aztán rálépett a végére, mint Dénes Szalai.

Dénes Szalai zsebre dugta a kezét.

– Na – mondta. – Milyen volt?

– Jó – vágta rá azonnal Márty Németh.

– Tényleg? –

– Ja. Jó.

Dénes Szalai rzanézett.

– Nem köhögtél?

„Valami bement a torkomba. Mondtam. Egy darab dohány.“

„Ja,“ mondta Szalai Dénes, és forgatta a szemét.

Cserdi Gyözöre nézett.

„Te?“

Cserdi Gyözö megvonta a vállát.

„Elment.“

„És te?“ Rám nézett.

„Ja,“ mondtam. „Jó volt.“

Szalai Dénes felvette a öngyújtót, a dobozt zsebre vágta, és elindult. Nem állt meg. Csak befordult a sarkon, és eltűnt.

Hárman álltunk a falnál.

Az ujjaim bűzölögtek. Megérezzem, amint a arcomhoz emeltem a kezem. Dohány és égett fa. Megszagoltam a másik kezem is.

Ugyanolyan.

– Bűzlik a kezem – mondtam.

– Nekem is – mondta Márty Németh. Megszagolta a sajátját, és elkomorult. – Elég büdös.

– Otthon megérzik.

Márty Németh rám nézett.

– Gondolod?

„Ja.“

Cserdi Győző megszagolta az ujjait.

– Szappan meg víz – mondta. – Kétszer.

– Meg rágó – mondta Németh Márty. – Rágóval el lehet nyomni.

– A leheletet lehet elnyomni, nem a kezet – mondta Cserdi Győző.

Németh Márty a kezére nézett olyan arckifejezéssel, mintha még nem esett volna le neki, hogy a kéz meg a lehelet két külön dolog.

– Ja, de a leheletet is – mondta. – Főleg a leheletet.

– Mindkettőt – helyesbítettem.

Mentünk visszafelé.

Út közben azon gondolkodtam, mit lehet lemosni és mit nem. A kezet biztosan. Az ujjat talán, ha csak egy kis folt volt rajta. A leheletet rágógumival, ha lenne rágógumink. De a hajat? Megszagoltam a vállamat. A bűz ott ült, mint a galamb a kerítésen. Nem kuruttyol, de tudod, hogy ott van.

A ház főkapuja előtt megálltam.

„Várjanak.“

Gyözö Cserdi és Márty Németh megfordultak.

„Tisztáznunk kell, mit mondunk.”

„Senki sem fog megkérdezni minket” – mondta Cserdi Győző.

„De mi van, ha mégis?”

„Mit mondanánk?”

„Hogy Ugocsában voltunk.”

„Azt tudjuk.”

„Meg hogy mit csináltunk ott.”

Cserdi Győző gondolkodott. Németh Márty is gondolkodott, vagy legalábbis úgy nézett ki, mint aki gondolkodik, de inkább az ujjait szagolgatta, és halkan rázta a fejét.

„Semmit sem csináltunk ott” – mondta Cserdi Győző. „Csak ott voltunk.”

„Ez furcsa.”

„Nem az. A gyerekek mindenhol ok nélkül vannak.”

Ez igaz volt. A felnőttek sem kérdezik meg, hogy miért erre mész és nem amarra. Akkor kérdeznek, ha valami más rajtad. Ha dadogsz, vagy máshova nézel, vagy vörösek a füleid.

Márty Németh füle piros volt.

„Márty.”

– Mit.

– Piros a füled.

Megérintette.

– Az?

„Ja.“

– Miért? –

– Nem tudom. –

Cserdi Gyözöre nézett, mintha szakértő megerősítésre várna. Cserdi Gyözö megvonta a vállát.

– A füst mindenfélét csinálhat.

„Milyeneket?“

– Nem tudom. –

– Te sem tudod?

– Nem tudok mindent.

Rossz volt ezt hallani, mert Gyözö Cserdi általában úgy nézett ki, mint aki épp elég sokat tud ahhoz, hogy ne kelljen jobban félnünk annál, mint amennyire már így is félünk.

Márty Németh a tenyerével takarta be a fülét, mintha az segítene.

„Nem állhatunk itt egész nap” – mondta Gyözö Cserdi.

„Tudom, de—”

„A füledet senki sem vizsgálja.”

Márty Németh engedte le a kezét.

„Hát a bűz?” Az orrom alá dugta a kezét.

Elhúzódtam.

– Te bűzlesz jobban, vagy én?

– Ugyanannyira – mondta Cserdi Győző. – Egyenesen mentek haza, vagy sem?

Én nem mentem egyenesen. Megálltam az udvari vécénél, ahol volt egy hidegvizes csap. Vizes kézzel fogtam egy darab szappant, amit valaki ott hagyott a kövön – zöld volt, kemény, és túl erős mentolos illata volt, de most ez is megfelelt –, és kezet mostam. Kétszer.

Aztán megszagoltam a kezem.

Kicsit jobb.

Megszagoltam újra. A szag gyengébb volt, de még mindig ott volt, a szappan alatt megbújva. Olyan volt, mintha egy piszkos szőnyeget letakarnának egy tiszta törülközővel. A törülköző tiszta illatú, de alatta még mindig van valami.

A fal melletti fűbe töröltem a kezem, mert a fű mindent elnyom. Ezt egyszer Rózsa mondta, amikor valaki megkérdezte tőle, miért tiszta fű a keze. Nem tudom, hogy a cigaretta miatt mondta-e, vagy valami más miatt, nhưng most jóljött.

Megszagoltam újra.

Fű, szappan és egy kis füst.

Így elfogadhatóbb volt.

Aztán hazamentem.

Anyu a konyhában főzött. Hallottam az evőeszközöket és az edényeket, meg azt a sercenést, amit a serpenyő csinált, amikor víz cseppent rá. Levettem a cipőmet az előszobában, és a szobámba mentem anélkül, hogy megálltam volna a konyhánál.

„Bencike?”

Elhallgattam.

„Ja.“

– Hol voltál?

„Kint.”

„Hol kint?”

Cserdi Győzőnek igaza volt. Megkérdezni, hogy hol, normális dolog volt. Nem volt benne csapda.

„Ugocsában.”

„Miért Ugocsában?”

„Csak úgy mentünk.”

Egy ideig csend volt.

„Oké” – mondta mamá. „Megmostad a kezed?”

„Ja.“

„Jöjj ki mindjárt. Enni fogunk.”

Mentem a szobámba. Leültem az ágyra, és szagolgattam az ujjaimat. A dohányfüst még ott volt egy kicsit. Az orromra húztam a pólót, és beleszagoltam az anyagba belülről. Belülről jobban lehetett érezni.

Levettem a pólót, és behajítottam az ágy mögé.

A földön egy tiszta póló hevert, amit reggel dobtam le. Magamra vettem.

Megint megszagoltam az ujjaimat. Szappan és fű, meg egy kis gyanús alatta. Bementem a fürdőszobába, és másodszor is kezet mostam, ezúttal azzal a szappantartóban lévő illatos szappannal, ami a vendégeké volt, és amit rendes körülmények között nem volt szabad használnom. Fehér volt, és olyan illata volt, mint valakinek, aki színházba megy.

Beleszagoltam.

Jobb.

Aztán beletenéztem a tükörbe.

Nyelv.

Gyözö Cserdi soha nem mondott semmit a nyelvről, de úgy tűnt nekem, a nyelven látszania kellene, ha valaki dohányzott. Kiöltem.

Normális volt. Rózsaszín, egy kicsit nedves, mint mindig.

Visszadugtam.

Aztán eszembe jutottak a fogak. Közelebb hajoltam a tükörhöz, és megmutattam magamnak őket. Azok is normálisak voltak. Sem sárgák, sem feketék, sem más módon szivar jeleztei.

Eljöttem a tükörtől.

Az evésnél szinte nem is beszéltem, mert az asztal alatt végig kicsit szagolgattam az ujjamat. Mamá megkérdezte, mit csináltunk, én meg azt mondtam, hogy játszottunk. Ez igaz volt, csak nem a teljes igazság. Mamá bólintott, evett, egyszer rzenézett a ruhaujjamra, de aztán vissza is nézett a tányérjára.

Evés után odamentem az ablakhoz, és lenéztem az udvarra.

Gyözö Cserdi nem volt ott. Márty Németh sem volt ott. Csak Rósza a padján. Lóbálta a lábát. Ide fent lehetett hallani a nyikorgását.

Azon gondolkodtam, hogy Dénes Szalainak lesznek-e holnap megint cigijei, és hogy meghívna-e minket újra.

Valószínűleg nem.

Dénes Szalai nem az a fajta volt, aki kétszer hív meg valakit. Ő az a fajta volt, aki egyszer megmutat valamit, aztán megy tovább villogni.

Aztán azon gondolkodtam, vajon más lenne-e a harmadik alkalommal. Vajon kevésbé égetne-e, ha az ember tudná, mire számítson. Gyözö Cserdi jól bírta. Úgy füstölt, mint aki már többször is cigizett. Lehet, hogy néhány próbálkozás után ez magától jön, és akkor az ember már nem öklendezik, és a szeme sem könnyezik tovább.

Aztán eszembe jutott az a kesernyés íz a fogam között, és már nem is gondoltam rá.

A fülem mögött éreztem egy szappanfoltot, ahogy ott megmosakodtam.

Pontosan ott, ahol legutóbb még pehelyszőr volt.

Másnap találkoztam Németh Mártyval a lépcsőn.

Lent volt a bejáratnál, és épp húzta le a cipőjét. Ez furcsa volt.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

„Hazamegyek.“

Levette a cipőjét, és belekóstolt az illatába.

– A cipődet szagolod? –

„Anyukám nézi őket.“

„A cipődet nézi?“

„Azt mondta, valami bűz árad belőlük.“

Ránéztem a cipőjére. Normálisak voltak, elhasználódottak, a balnak a talpa kicsit le volt válva a hegyénél.

„És árad?“

Márty Németh az orrom alá dugta a cipőjét.

„Kicsit,“ vallotta be.

„A cigarettáktól?“

„Nem a cigitől. Attól, ahol álltunk. Ott volt egy régi hamutartó vagy mi.”

„Hamutartó az utcán?”

„Vagy olyasmi hely. Ahol a cigaretták vannak. A csikkek.” Elbizonytalanodott. „A mi csikkeink ott.”

„Aha.“

Ismét felhúzta a cipőjét. Elkezdte bekötni.

„Anyu nem kérdezett semmit?”

„Kérdezte, mi van a cipőmön.”

„És te?”

„Hogy hamuba léptem.”

Egy darabig csendben voltam.

– És hitt benne?

– Nem tudom. – Felállt. – Nem tudok hazudni, ha történt valami.

„Mi történt?“

– Dohányzás. – Rám nézett. – Tényleg így történt. Könnyebb olyan dolgokról hazudni, amik nem történtek meg.

Ezen elgondolkodtam. Volt benne valami. Ha egy dolog nem történt meg, az ember kitalálhatja az egészet. Ha megtörtént, ott van végig, és az embernek hazudnia kell, ami nehezebb.

– Az igazat mondtad? – kérdeztem.

– Nem. – Egy pillanat. – Azt mondtam, hogy beleléptem a hamuba. Az sem hazugság.

– Az félig hazugság.

Márty Németh elgondolkodott.

„A féligazság jobb, mint az egész hazugság.”

„Vagy az egész igazság.”

Olyan arckifejezéssel nézett rám, ami azt árulta el, hogy az egész igazság most nem segít.

„Igen,” mondta. „Vagy az egész igazság.”

Lépkedett felfelé a lépcsőn. Aztán megfordult.

„Veled nem történt semmi?”

„Nem.”

„Anyu semmi?”

„Kérdezte, hol voltam.”

„És?“

„Azt mondtam, hogy Ugocsában.”

„Ez elég volt neked?”

Bólintottam.

Márty Németh elgondolkodott.

„Te ügyesebb vagy.”

„Vagy szerencsém volt.”

„Ja. Vagy az.”

Megfordult.

„Holnap látjuk Cserdi Győzőt?”

„Aha, meg.“

– Jó.

És hazament.

Cserdi Győző másnap lent volt az udvaron a régi fényképezőgépével. Úgy tett, mintha egy fát fotózna, de a fa épp érdektelen volt, úgyhogy egyértelmű volt, hogy csak úgy ott álldogál.

Odamentünk hozzá.

– Hogy ment? – kérdezte Márty Németh.

Az otthoniakra gondolt.

– Jól – mondta Gyözö Cserdi. – Semmi.

– Semmi?

„Egyáltalán nem.”

Márty Németh kissé sértettnek tűnt.

– Hogy lehetséges ez?

Cserdi Gyözö megvonta a vállát.

– Szellőztetem a szobát.

„És?“

– És szeretem, ha tiszta a kezem. Háromszor megmostam.

„Én kétszer,” mondtam.

„Én egyszer,” mondta Márty Németh halkan.

Egy ideig csend volt.

„Egyszer nem elég,” mondta Gyözö Cserdi, de gúny nélkül. Inkább csak úgy, mint egy információt.

„Tudtam, hogy nem elég, de aztán elfelejtettem.”

„A kézmosást felejtetted el.”

„Hazamentem, és éhes voltam, úgyhogy egyenesen enni mentem.”

Gyözö Cserdi nézett rá.

„Te cigeraszagú kézzel mentél enni.”

„Ja.“

„És anyu nem vette észre evés közben?“

Márty Németh elkomorult.

„Talán egy kicsit. Azt mondta, hogy összeosztoztam. De inkább úgy általában gondolta.“

„Általában össze vagy osztozva?“

„Nem jobban, mint máskor.“

A fényképezőgép kattant, mert Cserdi Gyözö véletlenül lenyomta az exponálógombot. Enyhe rosszallással nézett rá, és leeresztette.

„És legközelebb?“ – kérdezte Márty Németh.

„Mi legközelebb?“

„Újra fogunk dohányozni?”

Gyözö Cserdi a fára nézett. Aztán az udvarra. Aztán Márty Némethre.

„Nem tudom. Te?”

Márty Németh egy darabig hallgatott.

„Valószínűleg nem azonnal” – mondta.

– Miért? –

„Mert nem is ízlett annyira.”

Cserdi Gyözö bólintott, mintha ez ésszerű lenne.

„És te?” – nézett rám Márty Németh.

Gondolkodtam. Keserű íz a nyelven. Égő tork. Füst a szemben. Folt az ujjon. Az ágy mögé hajított póló. Kezek, amelyek bűzölögtek, pedig megmostam őket. Az a pillanat a tükör előtt, amikor kidugtam a nyelvemet, és azt lestem, vajon másmilyen-e.

– Valószínűleg én sem azonnal – mondtam.

Gyözö Cserdi másodszor is bólintott.

– Úgy van.

Egy ideig a fa mellett álltunk. A pihe szinte teljesen eltűnt. Néhány darabka még tartotta magát a gyökereknél meg a fal repedéseiben, de jóval kevesebb volt belőle. A fa ismét csak egy fa volt.

– Tudják mit – mondta Márty Németh –, szerintem Dénes Szalai olyan jól szívta azt a cigit, hogy az már nem is volt érdekes.

„Mit?”

„No. Jött, mutatta a cigit, mintha valami nagy szám lenne. De tényleg tudta. Jól szívta. Szóval vágta a témát.”

„Igen,“ mondtam.

„Szóval nem azért cool, mert senki sem tudja. Azért cool, mert Szalai Dénes tudta, mi meg nem.” Elgondolkodott. „De ha majd mi is tudjuk, akkor megint csak egy cigi lesz.”

Gyözö Cserdi ránézett.

„Ez meglepően mély.”

Németh Márty úgy vágott pofát, mintha nem tudná, mi az a dicséret.

– Jha? –

„Ja.“

Gyözö Cserdi felemelte a fényképezőgépet, és Márty Némethre irányította.

„Lefotózlak.”

– Miért? –

„Hogy megjegyezzem ezt a pillanatot.”

„Milyen pillanatot?”

„Amikor mély gondolatod volt.”

Márty Németh tiltakozni akart, de Gyözö Cserdi lenyomta az exponálógombot.

Kattant egyet.

„Rossz lesz,” mondta Márty Németh.

„Talán.“

„Kimegyek oda hülye arccal.”

„Az is lehet.”

Közöttük álltam, és jó volt. A dohánybűz eltűnt. Vagy szinte eltűnt. Vagy abbahagytam a gondolkodást rajta, ami nagyjából ugyanolyan eredményre vezetett. A póló az ágy mögött hevert. A kezem mentolos szappan- és fűszagú volt.

Nic se nestalo.

Vagyis tulajdonképpen: történt valami, de semmi olyan, amitől féltünk.

A cigi az cigi volt. Olyan íze volt, mint az égett papírnak, olyan keserűséggel, amely ott maradt a fogak között sokkal azután is, hogy abbahagytad. A füst a szembe, a torokba meg egy kicsit a hajba ment. Az ujjak bűzölögtek tőle.

A felnőttek ezt csinálják minden nap.

Nem értettem miért. De a felnőttek egy csomó olyan dolgot csinálnak, amit sem a gyerekek, sem talán ők maguk nem értenek.

És a cigi valószínűleg az egyikük volt.