15. fejezet: Mi lett volna, ha

Délelőtt. Valletta.

Petr egy lépéssel Žaneta mögött haladt, és a hátát nézte.

Úgy ment, ahogy mindig. Egyenesen. Hezitálás nélkül. Felesleges megállások nélkül. Ha valami érdekelte, megállt. Ha nem, ment tovább.

Ezt tudta róla.

Tudta, hogy otthon régiségboltokban talált régi képeslapokat rejteget. Hogy korábban kel, mint kellene. Hogy szereti az eső illatát és a város ébredése előtti csendet.

Rengeteg ilyen dolgot tudott.

Mégis az utóbbi napokban olyan érzése volt, mintha egy olyan embert nézne, akit nem ismer annyira, mint hitte.

Befordultak egy szűk utcába.

A burkolat régi, köves volt. A fejek felett a házak között ruhák száradtak, és valanonról fentebb egy nyitott ablakból rádió szólt.

– Itt még nem jártunk – mondta Žaneta.

„Nem.”

– Ez szép.

Petr bólintott.

Megállt egy régiségbolt kirakata előtt.

Belül egy régi fényképezőgép, egy üvegtál és néhány zsineggel átkötött könyv állt.

– Nézd azt a gépet.

„Ja.“

„Akarnám őt.“

Elmosolyodott, és ment tovább.

Egy kis, közepén szökőkutas téren leültek a kőperemre.

A víz kristálytiszta volt. A fenekén érmék feküdtek.

Egy darabig hallgattak.

„Örülök, hogy eljöttünk,“ mondta végül.

„Máltára?“

Bólintott.

„Én is.“

„Tényleg?”

Petr elmosolyodott.

„Igen. Csak másképp képzeltem el.“

„Hogy?“

A vízbe nézett.

„Nem tudom pontosan. Egyszerűen más.“

Žaneta bólintott.

„És milyen az?“

Petr egy darabig gondolkodott.

„Más.“

Elhallgatott.

„De talán jobb, mint gondoltam.“

Žaneta a tér körüli házak tetejére nézett.

„Radúz jelentkezett.”

Petr bólintott.

„Reggel.”

„Másnak tűntél.”

„Elutazott az anyjához. Gozóra.”

„Hm.”

Csak ennyit.

Semmi más kérdés.

Petr rájött, hogy még egy héttel ezelőtt azt várná, vajon kérdez-e többet.

Most nem.

Egymás mellett ültek, és a szökőkutat nézték.

„Nem is tudtad, hogy ott van neki” – mondta egy idő után.

„Nem.”

„Nem kérdeztél.”

Petr elmosolyodott.

„Nem.”

Žaneta végigsimított a tenyerével a mellette lévő kövön.

– Az ilyen előfordul. –

„Mit?”

– Hogy az ember együtt él valakivel, és azt hiszi, ismeri. –

Petr a vízre nézett.

– Aztán meg kiderül, hogy nem. –

„Ja.“

A fő térre egy turistacsoport érkezett.

Az idegenvezető magyarázott valamit, az emberek lefotózták a szökőkutat, aztán mentek is tovább.

Amikor elmentek, a tér újra elcsöndesedett.

„Markéta té szeret,“ mondta Žaneta.

Petr megfordult.

„Miért mondod ezt?“

Megvonta a vállát.

„Mert túl kevéssé mondom.“

Petr a fenéken lévő érmékre nézett.

„Én is szeretem őt.“

„Tudom.“

Elmosolyodott.

„Csak hagyd békén.“

Bólintott.

A mondat egyszerű volt.

Mégis többet hordozott magában, mint amennyire hangzott.

Zsanett felállt.

Megigazította a ruháját.

„Menjünk?”

„Ja.“

Indultak vissza az utcára.

Ezúttal egymás mellett mentek.

＊ ＊ ＊

Žaneta betért egy kerámiaboltba.

„Szétnézek. Jössz?”

„Itt várlak kint.”

A sétány olyankor tele volt. Családok babakocsival. Idősebb párok. Fiatalok csoportja sörrel a kezükben. Petr feltévedt a kőkorlátra, a tenger felé fordulva.

Délután a víz sötétebb volt.

A hullámok lassan érkeztek, a szikláknak csapódtak, majd visszahúzódtak.

Előhúzta a telefonját.

Radúz üzenete még mindig a képernyőn hevert.

Bocs. El kellett utaznom anyámhoz. Nem volt jól.

Újra elolvasta.

Aztán lezárta a telefont, és a zsebébe süllyesztette.

Huszonöt év.

Annyi évet szánt arra, hogy a dolgok a helyükön maradjanak. A telefon. A mondatok. Az arcvonások. Az, amit hangosan kimondanak, és az, ami félrekerül.

Egész életében szóvivőként dolgozott.

Magyarázta a dolgokat más embereknek.

Otthon meg közben folyamatosan fordított valamit olyasmi alakra, amit el lehetett viselni.

Alatta egy nagyobb hullám csapódott a sziklának. A víz szétfröccsent, és eltűnt vissza a kövek között.

Emlékezett arra az estére, amikor Radúzzal ült egy kikötőhöz közeli bárban, és semmit sem kellett magyaráznia. Csak ült. Bort ivott. Nézte az ablakon túli fényeket.

Hirtelen elhallgatott.

Ez nem volt igazságos.

Zaneta nem olyan ember volt, akivel nem lehetett volna csendben ülni. Sőt. Jobban tudta, mint ő. Ő volt az, aki képtelen volt elviselni a csendet. Aki mindig meg akarta nevezni, le akarta zárni, meg akarta magyarázni a helyzetet.

A korlát mögött két nő ment el szatyrokkal. Egyikük hangosan nevetett.

Petr rápfel a tengerre nézett.

Éveken át energiát fektetett abba, hogy külön tartsa a dolgokat. Hogy ne telefonáljon rossz időben. Hogy ne emlékezzen hangosan. Hogy Žaneta ne lásson többet annál, amit meg akart mutatni.

És mégis, talán látta.

Talán az egész idő alatt.

Nem tudta.

Egy idősebb férfi sétált végül a sétányon egy kutyával. A kutya minden egyes oszlopnál megállt, és ugyanolyan komolysággal vizsgálgatta.

Kis idő múlva Zsanett jött ki a boltból egy kis papírzacskóval a kezében.

„Vettem neked valamit.”

Petr megfordult.

„Mit?”

Átadott neki egy kis kerámiobögrét, sötétkéket, a szélén sárga mintával.

– Nem tudom miért. Rád emlékeztetett. –

Petr két kézzel fogta a bögrét.

Kicsit nehezebb volt, mint amire számított.

„Köszi.”

Žaneta leült mellé a korlátra.

Egy darabig hallgattak.

Petr a kezében tartott bögrét nézte, és nem tudta, mit kezdjen ezzel a gesztussal.

Kicsi volt.

És éppen ezért ezt semmiképpen sem lehetett kikerülni.

＊ ＊ ＊

Markéta rövid hétt után érkezett.

Petr az erkélyen ült egy bögrével, amelyet Žaneta vett neki délután. A kávé benne már fél órája hideg volt, de nem kelt fel másikért.

Meghallotta a szomszéd szoba ajtajának becsapódását, majd a lépteket a folyosón.

Aztán kopogást.

– Jöjjön! – kiáltotta Žaneta az ágyból.

Markéta belépett.

Könnyű ruhát viselt, a haja borzas volt a széltől. Egy pillanatig az erkély ajtajában állt, majd letiltott a küszöbre.

„Még nem alszol?“

„Mint látod.“

Petr a tengert nézte.

Sötét volt, szinte láthatatlan. Csak a hajók fényei a horizonton.

„Jó volt?“ – kérdezte.

„Ja.“

„Yassinnel?“

Markéta bólintott.

Egy darabig hallgattak.

Markéta a melléhez húzta a térdét.

„Apa.“

„Hm.”

„Hagyd abba az ilyen tónusú kérdezést.“

Petr ránézett.

„Milyiket?“

„Mint amikor valami másról kérdezel.“

Bólintott.

– Jó.

Ez láthatóan meglepte.

Egy darabig maga elé nézett.

„Elmondta, hogy mi történt?“ – kérdezte.

„Nem.”

„Én sem mondom meg.“

„Tudom.“

Markéta a fejét az ajtófélfának támasztotta.

„Minden rendben?“

„Azt hiszem, igen.”

Bólintott.

Petr ránézett.

Az orra Žanetáé.

Ahogyan a sötétbe hunyorított, az megint az övé.

„Szereted?” – kérdezte.

Markéta egy pillanatig hallgatott.

– Nem tudom. –

„Az elég.”

Ránézett.

„Tényleg?“

„Ja.“

Elmosolyodott.

Mögöttük a szobában Žaneta az oldalára fordult, és a takaró megzörrent.

Markéta felállt.

„Jó éjszakát.”

„Neked is.”

Elment.

Az ajtó halkan becsukódott.

Petr az erkélyen maradt ülve.

Sötétkék bögrét tartott a kezében, és a hajók fényeit nézte, amelyek alig mozdultak a horizonton.

Az egész tartózkodása alatt először nem érezte szükségét, hogy utánamenjen.