1. FEJEZET – Pecsét – szept. 16., 6:40 – Tom

Negyed hétkor ébredtem fel, és az első dolog, amit tettem, hogy a plafont bámultam.

Nem emlékeztem, mikor aludtam el. Hogy elaludtam-e egyáltalán. A plafon olyan volt, mint mindig — egy sötétebb folt a saroknál, ahol régebben beázott, a lámpa sárga fénye a függönyön át, és kint az a nedves prágai zaj, ami az eső után marad, amikor az éjszaka már nem akar éjszaka lenni, a nappal pedig még nem döntötte el, hogy megérkezik.

Autók. Víz az ereszcsatornában. Valaki lent húzott valamit a járdán.

A hátamon feküdtem.

Aztán a kezem magától becsúszott a takaró alá, és megérintette a bal csuklómat.

Ott volt.

Vagy majdnem.

Elmosódott, félig lemosott az eső, de még felismerhető. Sötét pecsét egy pornómoziból. Bélyegző. Bizonyíték. Mintha valaki ráírta volna a bőrömre: ott voltál, baszd meg.

Ott voltál.

Meg sem mozdultam. A gyomrom összehúzódott, a szám kiszáradt, az orromban pedig dohányfüst érződött, pedig a szobában nem volt semmilyen füst. A fejemben zúgott annak a kanapénak a hangja. Műbőr vagy valami műanyag vacak, az a ronda sercegés, amikor valaki nekidől. Vörös fény. Az ajtó kivágása. Viktor arca.

Elég.

Felálltam.

A fürdőszobánk nem nagy. Szennyeskosár, tükrös szekrény, mosdó, szappan, ami sosem áll egyenesen, meg egy zuhanyzó kék halas műanyag függönnyel. Romi azt mondja, szereti azokat a halakat. Szerintem csak megszokta őket. A mennyezeti lámpa mozgásérzékelős, úgyhogy ha az ember egy darabig nem mozog, kikapcsol. Romi szerint ez takarékoskodik az árammal. Szerintem meg emiatt nézek ki a fürdőszobában minden percben úgy, mint egy hülye, aki egy láthatatlan busznak integet.

Becsuktam az ajtót, és megengedtem a hideg vizet.

A csuklómat a sugár alá dugtam, és dörzsölni kezdtem.

A szappan levendulának, orgonának vagy valami olyasminek illatozott. Azok az illatok, amik olyan kerteket hivatottak idézni, amelyekben sosem jártunk. Felhabosítottam a kezem, átfutottam a hüvelykujjammal a csuklómon, aztán a törölközővel, aztán dörzsölni kezdtem magát a pecsétet. A bőröm megpirult.

A pecsét elkenődött.

Nem tűnt el. Elkenődött.

Vagy talán tűnt is, és mit sem ért nekem az egész, mert a fejemben lévő képet nem lehetett vízzel lemosni. Valahol a szegycsontom mögött ült, ott, ahol az ember érzi, hogy kurvára tele van a töke.

A mosdó felett álltam, és néztem, hogy folyik le a víz.

Szép púp.

Milan úgy mondta, hogy az nem volt sem gonosz, sem kedves. Egyszerűen csak üzemi. Mint egy olyan ember, aki minden este száz pasit lát, száz csuklót, száz okot arra, hogy áltassa magát. Mintha létezne egy kategória azokból, akik először jönnek, és úgy hívnák, hogy szép púp.

Elzártam a csapot.

A csuklóm vörös volt. A pecsétnek hűlt helye. Vagy csak én hagytam abba a nézését.

A szomszéd szobából megszólalt:

„Tomika?“

Romi nem beszélt hangosan. Soha. Túl sok energiát vett volna el. Halkan beszélt, én meg így is hallottam a falon keresztül, mert úgy be voltam állítva a hangjára, mint egy kutya a sípra.

– Megyek – mondtam.

Átdobtam a törölközőt a vállamon, és odamentem hozzá.

Romi állítható ágya az ablak mellett állt. A függöny behúzva, mögötte vizes üveg és szürke Prága. A szemközti indiai étteremben még nem égett a villany. Romi az oldalán feküdt, vállig takarózva, a haja szétterülve a párnán. A félhomályban kicsit úgy nézett ki, mint egy régi fotón. Valaki, aki valaha valószínűleg borzasztó erős volt, aztánjött a betegség, és az erő elköltözött a testéből valahová máshova. A hangba. Abba, ahogy soha nem mond ki olyasmit, hogy panasz.

– Szeretnél leülni? – kérdeztem.

– Nem. Csak inni.

Az üres bögrére mutatott.

Elmentem a konyhába, vizet engedtem, visszatértem. Segítettem neki egy kicsit feljebb ülni. Lassan ivott, két kézzel, mert az egyik kéz néha még egy bögrére sem volt elég.

„Aludtál?” – kérdezte.

„Ja.“

Rám nézett. Az az anyai tekintet, amelyik tud, de közben nem sürget.

„Van edzésed?”

„Tízkor.”

„A aztán?“

„Nem tudom. Talán a Dlážděnka.”

Bólintott. „Add be a gyógyszereimet, mielőtt elindulsz. A hétfői dobozt.”

A hétfői doboz az ágy mellett volt. Egy kis műanyag doboz rekeszekkel, vasárnap este előkészítve. Az egyik olyan dolog, amit automatikusan csináltam.

Előhúztam három tablettát, és odanyújtottam neki.

Lenyelte anélkül, hogy elhúzta volna a száját. Ezt mindig így csinálta. Mintha a gyógyszerek is csak egy újabb dolog lennének, amit nem kell kommentálni.

– Valami bajod van – mondta.

– Semmi bajom.

– Olyan merev vagy, mint egy deszka.

„Még nem ébredtem fel.”

Ismét rám nézett. Én az ablakból a szemben lévő vizes RanGoli feliratra bámultam.

– Jó – mondta. – Menj, főzz magadnak kávét.

Mentem, hogy főzzek magamnak kávét.

Instant. Romi sima őrölt kávét iszik, törököt, de én reggelre valami olyanra vágyom, aminek olyan íze van, mint a benzinnek. A benzin feltüzesíti az embert. A kávé ezt néha csak tetteti.

Leültem a konyhaasztalhoz, és a bögrémbe bámultam.

Viktor pillantása a dohányzóban.

A ajtó. Vörös fény. Az a pasas, háta, vállak. Nem. Nem is akartam erre gondolni. De Viktor arca. Azt nem lehetett kitörölni. Sokk. Talán szégyen. Talán valami más. Az a tizedmásodperc, amikor az embert rajta kapják valamin, aminek láthatatlannak kellett volna maradnia.

S te mit kerestél ott, barátom?

Ez volt az.

Azt, hogy a fürdőszobában súroltam. Nem őt. Magamat.

Mert Viktor egy idegen pasassal volt a dohányzóban. Ja. Undorító volt, és túl sok volt, és nem akartam látni. Csak hát én is ott voltam. Én ott álltam a kasszánál, lepecsételtettem magam, elmentem Milan mellett, felmentem…

Ott voltam.

Viktor látott engem.

És nem tehetek úgy, mintha csak véletlenül kerültem volna oda.

Ittam egy Iset és megégettem az ajkam.

– A kurva életbe – sziszegtem.

A telefon az asztalon feküdt képernyővel lefelé. Tavaly óta alkalmaztam ezt a rendszert, amikor rájöttem, hogy ötenként bámulom a mobilt, pedig sosem van ott semmi. Képernyővel lefelé, és óránként egyszer megfordítani.

Körülbelül tíz percig bírtam.

Megfordítottam.

Üzenet Veronikától a tegnap éjszakáról.

Tudod, hol van az angol könyvlista? Nem találom a portálon.

Bámultam.

Veronika mi írt este kilenckor egy iskolai kérdést, és én abban az időben egy pornómozi pénztáránál álltam, és fizettem a jegyért.

Ezt írtam:

A kurzus főoldalán, Anyagok fül.

Azonnal elolvasva.

Pontok.

Köszi. Hol voltál este? Nem reagáltál.

A pontok megálltak.

Az asztalnál ültem, néztem azt a sort, és a fejemben a műbőr hangja, Milan szép púpja meg Viktor tekintete járt.

Ezt írtam:

Korán aludtam.

Elküldve.

Olvasva.

Aha. Ok. Jó éjt hát.

Ezt tegnap írta. Ma reggel semmi.

Fordítottam a telefont képernyővel lefelé, és elmentem elmosni a bögrét.

Negyed nyolckor Romi megint hívott. Segítségre volt szüksége a vécén. Ez volt a pontos menet: járókeret az ágyhoz, leültetni, hátát biztosítani, kísérni, kint várni, aztán vissza. Úgy csináltam, mint egy gép. Nem azért, mert ne lettem volna ott. Sőt, éppen ellenkezőleg. Rominál az embernek folyamatosan jelen kell lennie.

A folyosón ültem a padlón, a hátam a falnak támasztva.

Az ajtó mögött csönd, víz, megint csönd.

A csuklómon már csak irritált bőr volt.

Csak a dohány szagát éreztem még mindig. Nem magát a dohányt. Inkább annak a helynek a szagát. Bőr, parfüm, sör, füst, izzadság, valami föld alatti. Nem lehetett nevén nevezni, és éppen ezért maradt meg az orrban.

Behunytam a szemem.

Viktor arca. Sokk. És aztán az a valami másnak a töredéke. Mintha ő kapott volna rajta engem. Nem én őt. Ő engem.

Nem fogom annyiban hagyni.

Az a mondat magától jött. Kemény, ostoba, szilárd. Nem tudom, mit jelentett pontosan. Hogy le akarom-e teríteni, felhúzni, levágni, behúzni, szétzúzni azt a mosolyát, vagy rákényszeríteni, hogy újra rám nézzen. Nem tudom. De azt tudtam, hogy ebből nem lesz semmi olyan, amit az ember csak úgy átlép.

Az ajtó mögül ez hallatszott:

– Kész.

Felálltam.

Nyolcig csináltam neki teát, kicsit kinyitottam az ablakot, és elmondtam neki, mi vár rám ma. Edzés. Talán a Dlážděnka. Talán suli. Ezeket az infókat Romi nem ellenőrzésből akarta. Hallani akarta a kinti világ ritmusát. Amikor az ember az ablak mellett fekszik, és a napot leginkább a függönyről ismeri, tudnia kell, hová mozognak a többiek.

– Ne felejts el enni edzés előtt – mondta.

– Nem fogok enni szinkronugrások előtt.

– Valami apróságot.

– Jó.

Az ablaknál álltam. Lent valaki egy kis fehér kutyát sétáltatott, amelyik kifejezetten elégedetlennek tűnt azzal, hogy épp vizel.

„Jól vagy?“ kérdezte Romi.

„Jól vagyok, anyu.“

„Későn jöttél haza.“

„Elmentem sétálni.“

„Esőben.“

„Szeretek esőben sétálni.“

Csend.

– Jó.

Romi tudta, mikor kellabbahagyni. Ez volt az egyik ajándéka. Vagy a tapasztalata. Tudta, mikor lóg az ember a kötél végén, és a következő kérdés már nem oldja meg, csak jobban összegabalyítja.

Pakoltam a táskámba. Fürdőruha, törölköző, sapka, szemüveg, száraz póló, müzliszelet a hűtőből, telefon az oldalsó zsebbe.

A mobil rezgett.

Grindr.

Új profil a közelben.

Az értesítést néztem. A profilomban csak egy csonk van. Arc nélkül. Név nélkül. BlondJock.

Nem nyitottam meg az értesítést.

Zsebre vágtam a mobilt.

Romi szundikált. Halkan becsuktam a lakás ajtaját, és lementem.

Kint nedves volt minden. A szemközti indiai étterem készült nyitni. A RanGoli felirat fordítva tükröződött a pocsolyákban.

A villamos négy perc múlva érkezett meg.

Az ablak mellé ültem. Az utca csúszott az üvegen túl. Emberek kabátban, vizes járdák, sárga levelek. Az ősz még nem indult be teljes erővel, inkább lassan furakodott be a városba.

Viktorra gondoltam.

Nem azért, mert akartam. Hanem éppen azért, mert nem akartam.

A tekintetére gondoltam. Arra a másodpercre, amikor mindketten tudtuk. Ő látott engem. Én láttam őt. És mindketten tudtuk, hogy a másik is tudja.

Ez az, amit nem lehet csak úgy annyiban hagyni. Nemcsak az, amit csinált. Az is baj, világos, de másfajta. Rosszabb, hogy látott az ajtóban. Hogy megérthette, miért voltam ott.

Tudod mit, Viktor, nem te vagy az egyetlen, aki meglepődött.

Bromlil az öltözőben volt edzés előtt, és a sorozatokat tartalmazó papírt nézte. Szokása volt. Korábban jönni, felírni a sorozatokat, feltenni a papírt a szekrényre, és úgy tenni, mintha azt valaki is olvasná.

Tony is ott volt. Hát persze.

Tony mindig előbb volt az öltözőben, mint én. Vagy abszurd korán kelt, vagy egyenesen a medencében aludt, más magyarázatot nem tudok rá. A padon ült, a sapkáját a fülére húzta, és a mobilját nézte.

– Szia – mondta.

– Cső.

– Hogy telt?

Rövid szünet.

„Normálisan,“ mondtam.

Tony bólintott. Tudomásul vette. Tony túlságosan is jó volt a dolgok elfogadásában. Egyszerre volt szép és lehangoló.

Elkezdem átöltözni.

„Bromlil mondta, hogy szinkronban?“ kérdeztem.

„Igen. Valószínűleg együtt.“

„Remélem.”

Tony elmosolyodott. „Én is.“

Nem tudom, hogy célzott-e valamire, vagy csak udvarias volt. Tonyval kapcsolatban sosem tudom, hol a határ. Egyszerű dolgokat csinál, és ezzel bonyolulttá teszi őket.

Odamentünk a medencéhez.

Podolí egy szeptemberi reggelen nem július. Semmi napfény és a nyár enyhe rendetlensége. A belső ötvenes, klór, Bromlil sípszava és egy olyan hangosan csendes vízfelszín, amelyben az ember elveszíti a fejét.

Bezugorhattam a vízbe.

A víz duma nélkül befogadott. Semmi kérdés, semmi pecsét, semmi pillantás. Csak hideg, nyomás, húzás, rúgás, belégzés, fordulat. A test tudta, mit kell tennie. És ez jó volt. A fej egy pillanatra befogta a száját.

A szinkronok az edzés második felében jöttek. Bromlil összerakott Tonyval.

„Háromméteres. Alaptól. Lépést és elrugaszkodást akarok.”

Egymás mellett álltunk a deszkán. Én lefelé néztem, Tony előre. Talán ez volt a teljes különbség köztünk.

„Ready?” – mondta.

„Ja.“

„Szünet három.”

„Tudom, hogy megy ez.”

„Tudom, hogy tudod.”

Bromlil belefütyült a sípba.

Felszállás. Elrugaszkodás. Szünet. Levegő. Fordulat. Vízbe érkezés szinte egyszerre.

– Jobb – mondta Bromlil. – Záhorský, várni Leungra a csúcsponton. Leung, jó. Még egyszer.

Csináltuk hatszor, hétszer, nyolcszor. Minden egyes ugrás egy kicsivel jobb. Vagy legalábbis ezt hittük. A nyolcadik után elengedett.

Úsztam, és a fejemben csend volt. Olyan, amikor a fej végre abbahagyja a locsogást, és hagyja a testet létezni.

A zuhanyzó tele volt srácokkal, rengeteg volt a gőz meg a dumájuk is. Gyorsan lezuhanyoztam, a végén hideggel, mint mindig. Aztán törölköző, póló, haj.

A tükör előtt álltam, és szárítottam a hajam. A tükörben egy normális arcot láttam. Fáradtság. Klór. Piros karikák a szemüvegtől.

Normális.

Csakhogy csak a külsejemen látszott a normalitás.

Tony odajött a szomszéd mosdókagylóhoz, és ő is szárította a haját. Mindketten a saját képünket néztük, de egymás mellett álltunk. Egy ilyen hétköznapi reggel az edzés után. És mégis volt benne valami plusz.

– Jársz te valaha a SAPA-ban? – kérdezte Tony.

– Ma nem.

– Jövő héten talán? Viktor el akar menni egy tetoválóhoz. Van ott egy ismerősöm. Mondtam neki, hogy elviszem. Te is jöhetsz.

Csend.

Viktor.

A név úgy esett közénk, mint egy vizes törölköző a járólapra.

– Még sosem voltam tetoválónál – mondtam.

– Nem kell varratnod magadra semmit. Elég csak körülnézni.

– Meglátom.

Tony bólintott. – Jó volt a mai. A szinkron tényleg jobb lett.

„Te vagy a jobb.“

„Mi vagyunk a jobbak. Ez a szinkron lényege.“

Elmosolyodott, felvette a táskáját, és elment.

Én a mosdónál maradtam.

Viktor tetoválást akart. Tony elviszi a SAPA-ba. Tony engem is hív.

Nem fogom annyiban hagyni, mondtam magamnak reggel. De mit is jelent ez? Hogy nem megyek el oda? Hogy elmegyek? Hogy ott állok majd Viktor háta mögött a tetoválószalonban, és nézem, ahogy valaki tűt szúr a bőrébe? Hogy a dohányzóra fogok gondolni?

Behajtottam a törölközőt a táskámba, és hazaindultam.

Rominak jó napja volt. Már akkor megismertem, amint kinyitottam az ajtaját. Más levegő volt a lakásban. Az állítható ágyon ült, a haja lófarokba kötve. Szóval volt energiája. A lófarok jó hír volt.

„Hogy volt?“ kérdezte a könyv mögül.

„Jól. Szinkronban Tonyval. Ment.”

„Tony ügyes.”

„Ja.“

A konyhában elkezdtem levest készíteni. A hűtőben volt elég zöldség, persze a Dlážěnkáról. Romi szinte mindig megette a levest, úgyhogy csináltam levest, pedig sosem mondta, hogy az a kedvence.

„Tomik,“ szólalt meg.

– Hmm?

„Örülsz, hogy úszol?“

Megfordultam.

– Igen. Miért?

„Az edzés óta jobb vagy.”

„Ilyen az edzés.”

Bólintott, és visszatért a könyvéhez.

Igaza volt. Az edzés óta jobb voltam. A dohányzó hátul volt, nem elöl. Viktor tekintete csendesebb. Nem eltűnt. De csendesebb.

A víz forrni kezdett a fazékban.

Ebéd után Romi lefeküdt aludni. Leültem az asztalhoz, és kinyitottam a laptopot. Egy iskolai elemzést kellett volna csinálnom. Sportmarketing. Öt sor a múlt héten, és egy befejezetlen mondat.

Becsuktam a laptopot.

Megfordítottam a telefont.

Grindr. Hét értesítés.

A számot néztem.

Nem nyitottam ki. De nem is töröltem.

Lefelé fordítottam a telefont.

Az ablakon túl esett. A szemközti étterem ablakában égett a villany. A pincér törölgette az asztalokat.

Viktorra gondoltam.

Konkrétan arra a pillantásra. Ahogy egész reggel, egész edzés alatt, ebéd közben meg az anyámmal folytatott beszélgetések alatt is folyton visszatért. A sokk az arcán. Vagy én voltam sokkban? Valószínűleg.

Aztán elmentem. Egyszerűen elmentem. Az esőbe, mint egy idióta. Reggel meg ott volt a pecsét a csuklómon, most meg az asztalnál ülök, a telefon lefelé fordítva, a laptop becsukva, Romi alszik, a világ meg úgy tesz, mintha minden ment volna tovább.

A világ nem áll meg amiatt, hogy Tom Záhorský éjszaka elment egy pornómoziba, és meglátta Viktor Polesnýt a dohányzóban egy idegen pasival.

De nekem meg kell majd állnom.

Nem most.

De kell majd.

Este negyed nyolckor Veronika írt nekem.

Jsi ok?

Két szót néztem.

Ezt írtam: Igen. Miért?

Reggel furcsa voltál. A hírekben.

Aztán: Semmi. Csak kérdezem.

Aztán: Kínait ettem ma. Őrület volt. Rád gondoltam.

Ez volt Veronika. Egy mondat, ami többet mond, mint amennyit valójában mond. Ezt utáltam benne mindig, és egyben ezt csodáltam is

Ezt írtam: Milyen volt az a kínai?

Kitűnő. Csípős. Kicsit túl zsíros. Arra gondoltam, hogy te sosem jöttél oda velem.

Nem bírnám a szagot.

Tudom. De néha arra gondolok, hogy kipróbálhatnál olyasmiket, amiket utálsz.

Sokáig néztem.

Például – írtam.

Nem tudtam, hogy a kínaira gondol-e. Hogy sejt-e valamit. Hogy csak véletlenül talált-e be pontosan oda, ahol a bőröm nem volt páncél.

Romi jóízűen evett. Az is jó jel volt. Vacsora után segítettem neki vissza az ágyba, eligazítottam a párnáját, bekészítettem a vizet és a reggeli gyógyszereit, betakartam a lábát.

– Jó éjt – mondtam.

– Jó éjszakát, Tomik.

Emelte a kezét, és röviden megérintette a csuklómat. A pirosat. A súrolástól. A bélyegzőtől.

Nem tudom, észrevette-e.

Lekapcsoltam a villanyt, és átmentem a szobámba.

A sötétben feküdtem.

A mobil tíz óra huszonpár percet mutatott. Kint már nem esett, de minden vizes volt, és az utcáról villamosok zaja hallatszott.

Behunytam a szemem.

Egyből ott termett.

Ajtár kivágása. Vörös fény. Dohányszag. Kanapé. Viktor.

Vonzott.

A fejemben volt, úgy hagytam. Csak úgy.

Olyan módon vonzott, amit nem értek, és nem is akarok érteni. Idegesített. Promiszkuitív volt? Igen. Egy felnőttfilmes moziban volt egy idegen pasival? Igen. Undorító látvány volt? Igen. És én ott álltam az ajtóban, és bámultam. Aztán kimentem az esőbe, és reggelre megmaradt a bélyegző a csuklómon.

És most itt fekszem, és vonzott.

Na.

Kinyitottam a szemem.

Mennyezet. Folt a saroknál. Lámpa sárga fénye.

Nedaruju ti to, Viktore.

Még nem tudom, mit jelent ez. De azt tudom, hogy nem megvetésből mondom. Ez benne a legrosszabb. Olyan helyről mondom, amit nem tudok nevén nevezni. Sértődöttség? Düh? Kötődés? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mindketten láttunk valamit, amit nem lehet visszacsinálni.

Pontosan hajnali kettő óra negyvenöt perckor ébredtem fel.

Nem tudom, miért. Semmi álom. Semmi hang. Csak kinyitottam a szemem, és a mobil 2:45-öt mutatott.

A lakás halkan lélegzett. Romi a fal túloldalán egyenletesen szuszogott. Odakint Prága mély és nedves volt.

A csuklóm tiszta volt.

De én tudtam.

Felkeltem, és elindultam a fürdőszobába. A mozgásérzékelős lámpa felvillant, elaludt, majd ahogy megmozdultam, újra felvillant. Megálltam a kagyló előtt, megnyitottam a hideg vizet, és hagytam, hogy egy darabig folyjon.

Nem fogom annyiban hagyni.

Mit jelent ez? Hogy emlékezni fogok rá? Igen. Hogy a vörös fényre meg a tekintetére fogok gondolni? Igen. Hogy ez még száz zuhanyzás után tampont sem mosódik ki? Igen.

Vagy valami rosszabbat jelent. Hogy most tudok róla valamit. És ami még rosszabb – valamit magamról.

Pornómoziban voltam.

Viktor miatt voltam ott, még ha máshogy is mondtam magamnak.

Láttam őt ott.

És nem azért mentem el, mert felháborított. Azért mentem el, mert jobban szíven ütött, mint vártam, és hirtelen nem volt hol állnom.

Elzártam a csapot.

Egy csepp. A második. Aztán csend.

Hajnali 2:45-kor a fürdőszobában álltam, és tudtam a nap első tiszta dolgát: reggel elhagyom a lakást. Elmegyek edzésre, iskolába, a Dlážděnkára vagy bárhová. És Viktor pillantása velem jön.

Visszafeküdtem az ágyba.

Romi lélegzett a fal túloldalán. Kint Prága is lélegzett. A szemközti indiai étteremben leoltották a lámpákat.

Behunytam a szemem.

Ez alkalommal elaludtam.