I

I
Apa még egyszer összehajtotta a rajzlapot
és egy kis ollót nyomott a kezembe.
Itt vághatsz.
Itt nem.
Ne félj, a szív nem esik szét.
A széleket piros cérnával varrtuk össze,
filctollal rózsavirágokat rajzoltunk
és középen hagytak egy pici ajtót.
Ebbe csúsztattak bele egy fényképet,
hogy a szív tudja,
kinek készült.
Akkoriban minden anyunak szólt.
A szív,
a csillagok,
a apróságok, amiket tudtam
kivágni a szerelembe.
Sok évvel később
egymás mellé fektettünk
két gyermekkori fényképet.
Nem ismertük egymást rajtuk,
és mégis megnyílt köztük egy tér,
amelyben együtt játszottunk.
Nevettünk a történeteken,
amelyet mindketten régóta ismertünk,
hülyéskedtünk ítélkezés nélkül,
szégyen nélkül érintettük egymást
és néhány hónapra
olyan gyerekek voltunk,
akik végre egymásra találtak.
Sikerült leélnünk egy egész gyerekkort,
még akkor is, ha sosem voltunk együtt gyerevek,
bár soha nem éltük át együtt?
Most az asztalon két fénykép
egymás mellett.
Az egyik a halál után,
a másik a döntés után.
A köztük lévő csend
nem tesz különbséget.
Összeszorítom az ujjaimat,
mintha vágóollót tartanék bennük még,
s csillagot nyirkálok ki neked a levegőből.
Ha lehunyom a szemem,
látom őt.
Te vagy az,
vagy csak a fény, ami
utánad maradt?
S ha én magam vagyok e csillag,
kinek világítok még
azon a helyen, ahol az univerzum
nem tanulta meg összekötni a csillagképeket?
Szétnyitom a karom.
Semmi sincs bennük.
Csak a kivágott helyen átszűrődő fény.