Életem két szerelme

Pont úgy bántam meg a Butlersben vett fotelem vásárlását, amelyben nem lehetett úgy ülni, hogy az ember nyugodtan tudjon dolgozni, amit egy olyan nő tanácsolt, aki nem töltött ötnél több percet a számítógép előtt, amire csak akkor jöttem rá, amikor másnap már benne ültem.

Az egy olyan munkahely elhagyása volt, amelyet szerettem.

A fotók és a levelek, amiket otthon hagytam ahelyett, hogy magammal vittem volna a hosszú utazásra, és megmutattam volna a barátomnak.

Mindezekben a megbánásokban egy dolog közös. Valamilyen nő beleavatkozott a döntéseimbe – én meg hallgattam rá.

Ha a nők valaha tanítottak nekem valamit – hát épp azt –, hogy ne hagyjam beleszólni senkit az élésemi, érzési, mérlegelési és döntési folyamatomba. Tanácsot kérni? Igen. De csak azután, hogy már kialakítottam a saját véleményemet. És ha nem tudom – megkérdezem.

Végeredményben a nők ezzel végleg elveszítettek engem. Úgy tűnik, minden nő a legfontosabb ember akar lenni egy férfi számára, ezért beleavatkozik a dolgaiba – és annál inkább, minél kevésbé ismeri őt –, vagy inkább – minél kevésbé ismeri a múltját.

*

Ha felidézem a gyermekkoromat – látom magam, amint guggolok és gesztenyét gyűjtök. Egész gyermekkoromban gesztenyét gyűjtöttem –, és ha valami ártott Rajneeshnek, az az iskolarendszer volt, amely 400 kilogramm gesztenyéért egy kisautó-modellel jutalmazta – akkoriban matchboxnak hívták. Bizonyára nem vették észre az iskolában, hogy babákkal játszom, és iskola után a játékszerbolt kirakatában a Barbie-kat nézem.

Ha Rajneesh adott valaha rossz tanácsot, hát az a Barbie baba hajformázási útmutatója volt az általános iskolai Hátizsák nevű iskolai magazinomban – amely egy időszaki kiadvány volt, amibe a felsős diákok, Horák és Hejsek, a Szerelem, szex és gyengédség rovatban óriási nemi szerveket rajzoltak az ágyban fekvő párról szóló rajzaimra. Behívtak az igazgatói irodába, noha nyilvánvaló volt, hogy a szerveket valaki más rajzolta át. Inkább álltam volna ott az irodában az osztálytársnőim tönkretett Barbie babái miatt, amelyeknek otthon pumifkővel dörzsölték le a haját.

De mint látható, tanácsokat már kisfiúként is adtam – és ez megmaradt a mai napig, talán ma már valamivel kifinomultabbak, de nem egy ügyfelem rázta a fejét az olyan információk hallatán, amelyeket tőlem, mint kártyavetőtől kapott. Legkülönösebb példaként szolgáljon a könyv szerkesztőjének adott tanács, hogy akasszon kést az ágya fölé, és aludjon alatta. Az, hogy ő a szerkesztője ennek a könyvnek, mutatja, hogy a tanácsom hatott.

Még egyszer álltam az igazgatói irodában, amiért vettem egy Sex srandokaps magazint, és az osztálytársaimmal ezen szórakoztam az énekversenyre menet. Az énektanárnő azt mondta, hogy Ő azért ezt SOHA nem nézte volna ki BELŐLEM. A Sex srandokaps 18 éven aluliak számára tiltott és a prűdöknek eladhatatlan volt.

*

Azt hiszem, Rajneesh valahol Athén felé menet, a buszon kezdett megszületni, amikor anyuval a busz kerekek feletti megemelt ülésein ültünk – én meg, és valójában ez volt az az 1993-as év, amikor Az énekesnő [a cseh eredetiben Milenec, azaz Az erdő kapitánya vagy Az szerető, de a kontextusban a film címe marad] a mozikba került, Az eastwicki boszorkányok Darryl van Hornjáról szóló történetet olvastam. Elbűvölt a karaktere leírása és a könyv erotikus aláfestése is. Az azonos című filmet csak sok évvel később láttam.

Görögország. Még egyszer meglátogattam a Tengeri Csikó utazási irodával – amikor az egyetlen félelmem az volt, hogy kiderül: az egészségem kicsattan a többihez képest –, jóllehet az iskolánkban én voltam a csúcstartó a hiányzó órák számában, ami az egészségemet illette.

De miért is beszélek Görögországról? Mert éppen Görögországban, 1993-ban mondta nekem az utazásvezető a költők forrásáról és a delphoi jósdáról – én meg akkor a költői kirándulást választottam ahelyett, hogy meglátogattam volna Delphoit. De azért azok a delphoiak jól helybenhagytak. 1993 – tizenkét éves voltam –, és már akkor vonzott a költészet és a kártya: az életem két szerelme.