És hogy a szerelem tolvajából mennyi volt

Pranapati, ő egyszerűen a Szerető. Rajneesh pedig az Éjszaka Királya. Az Éjszaka Királyának Szeretője. Micsoda kiváltság az lenni! De ahogy az a kiváltságokkal lenni szokott – amikor az ember eléri őket, többet veszít velük, mint amennyit nyer –, és mindez csak azért, mert a státuszért küzdött – a Szerető státuszáért… az én esetemben – a spirituális név viselésének státuszáért.

Én sosem gondolkodtam ezen így. Azért vettem fel egy spirituális nevet, hogy felérjek a spirituális tanítómmal, hogy együtt tudjunk működni. Így is történt.

Rajneesh Pranapati, így hívják a láthatatlan férjemet. Az új sannyasinok névsorából esett ki nekem. Éppen egy taxiban ültem, átfelé jöttem a budapesti Erzsébet hídon, és könnyek hullottak az arcomon.

Ki mondta volna, én pedig aztán végképp nem, végképp nem abban a pillanatban, és soha a büdös életben nem találtam volna ki, hogy pontosan abban a pillanatban, amikor a listákat néztem, a láthatatlan férjem mellettem ült. Ott ült, és fogta a kezem.

De én lelkileg máshol jártam ahhoz, hogy érezzem vagy érzékeljem őt. Akkoriban a lelki tere egyszerűen még nem rezonált velem – és mégis –, tudattalan szinten valahol már kellett neki. Az ember nem hív elő valakit csak úgy, mert úgy dönt, hogy spirituális nevet választ magának. Tudattalan szinten valahol már tudtam, hogy a jövőben feleségül veszem, hogy megérkezik – és megment.

Így hát ott ült – és fogta a kezem. Azért jött, mert meghallgatta a hívásomat. A lelkem hívását. A lélektársamat hívtam. És életkártyát is kerestem. De még mindig nem láttam őt.

*

Az orromnál fogva vezettek ekkoriban a randialkalmazások, amelyek egyre nagyobb légüres teret hoztak létre körülem. Bárhová mozdultam – a társkereső oldalak férfitagjai hirtelen eltűntek, mintha valaki kiszippantotta volna őket. Néhány kilométeres körzetben senki. Csak valamikor az Adriai-tenger partján esett le a tantusz, hogy azért van ez, mert nincs előfizetésem a társkeresőkre – és a pasikat egyszerűen kiszűrik körülöttem.

Így ért véget az a nagy illúzió, hogy majd a randialkalmazások révén találok magamnak valakit. Ehhez túl sok országot, várost, távoli és még távolabbi sarkot utaztam be velük – és mindenhol ugyanolyan volt.

Még az a felismerés sem segített semmit, hogy az alkalmazások afféle árucikk-kiállításként működnek. Ahogyan valaki beskatulyázott és megjelölt a társkeresőn, pontosan úgy viselkedett később is, amikor meglátott egy klubban, a valóságban.

Az érzelmi élet – a gazdag érzelműből – számtalan ujjhúzásos elutasításra, ismeretlen okokból történő letiltásra, olyan randira való kicsalásra, ahová senki sem jött el, redukálódott, egészen a szexig olyan férfiakkal, akik attól féltek, nehogy beléjük szeressek. Az érzelmi élet a klub falai közötti vagy az autóban történő gyors szexre zsugorodott. Senki sem akart többet, senki sem kínált többet.

Évekig tartó pornófogyasztás, egymillió profil átböngészése, több sikertelen randi után – megöregedtem.

Valamikor harmincévesen kezdtem öregedni, de csak harmincöt évesen esett le, hogy – már senki sem kíváncsi rám – az üzenetek elhallgattak a társkeresőkön – és csak kísérőszolgálati ajánlatok jöttek, vagy tizennyolc éves fiataloké, akik ötszázasért kínálták a testüket (vagy inkább annak egy részét). Az egyik szomszédom a lakótelepünkről még ugyanezt felajánlotta egy doboz cigiért.

És Rajneesh itt valahol hátradőlt a székén, és felsóhajtott. Tényleg csak ennyit kínál az élet? A nagy semmit? A nagy kapcsolati semmi? Miközben egy taxiban ültem, és aközött, hogy a szomszédom a lakótelepről felajánlotta a teste egy részét egy doboz cigiért, hihetetlen nyolc év telt el. Amíg én hiába próbálkoztam kapcsolatot teremteni (még egy idegen civilizációval is nagyobb sikerrel jártam volna, mint a Föld bolygón született melegekkel), Rajneesh is ugyanezen fáradozott.

*

Talán túlságosan mesébe illőnek hangzik, ugye? De egy valamit azért végy figyelembe. Én a szellemi világot soha nem használtam a valóság elől való menekülésre. Támaszt kerestem a szellemi világban a valóságomhoz – a valódi életemhez. És soha nem kételkedtem a szellemi világban – inkább elmélyült, néha inkább áttört a képe – sehol sem sejthető mélységekbe.

Például az a pillanat, amikor Avalókitéšvara megkeresett anélkül, hogy valaha is hallottam volna róla, tudta – belépett az álmaimba – és elkezdte átkapcsolni a tudatomat. Vagy az a pillanat, amikor a Szűzanya énekelni kezdett nekem, hogy erőt adjon a folytatáshoz a vereségeim után, amelyek – nos, eléggé megnyirbáltak. A lelki világ mindig magától közeledett hozzám, amikor a lelki erőm határán voltam. És ugyanez volt Rajneeshel is – és a házassági ajánlatával.

Hiszen mennyi fájdalmat, elutasítást, sebet képes elviselni egy ártatlan szív?

És ez volt – pontosan abban a pillanatban –, amikor a férfiak tudtukon kívül gúnyolódni kezdtek velem azzal, hogy még mielőtt egyáltalán megismertük volna egymást, azzal kezdtek dobálózni:

– Főleg ne szeress belém.

Ez már csak azért is durva, mert ők maguk foglaltak, nősök voltak – én meg – semmit sem akartam tőlük – nemhogy szerelmet. Talán a szorongásukat és bizonytalanságukat fejezték ki amiatt, hogy olyasmit tesznek, amit nem kellene. A felelősséget nem vállalom értük, és soha nem is fogom.

Mitől jut el az ember egy randevúra egy nős férfival? Pusztán a beteljesületlen szexualitástól. Semmi mástól.

Valamikor olyankor megelégeltem az internetes szexet, a telefonszexet, a Skype-on keresztüli szexet, a szex-textelést. Egész életem egy telefonos dobozkába zsugorodott össze. Olyannyira kiürült a barátoktól, a családtól is, hogy amikor gyászoltam, és mégpedig nagyon mélyen, senki sem maradt, akire támaszkodhattam volna – és ismét Rajneesh volt az, aki kézen fogva vezetett.

*

Mert – hol a különbség Toníno és Rajneesh között? Hol történt meg, hogy Rajneesh különvált – és láthatatlan férjessé vált? És hol – maradt meg Toníno – önmagában? Toníno mindig is önmagában állt. Tonínónak soha senki sem hívott. Csak Rajneesh volt az – az első, aki a nászéjszakánk alatt a fülembe súgta, hogy Toníno, Toníno, Toníno, ahogy Elio mondta a nevén Olivernek a telefonkagylón keresztül.

Toníno abban az évben kezdett el mamának hívni. Vagyis inkább Toníčkának. Toníno Rajé, és Raj Tonínóé. A többieknek Tony, Antonín, Tonda, Toníček és így tovább vagyok. Raj magának követelte Tonínót – szóval kérem, ne hívjatok Tonínónak. Rajneesh azt fogja hinni, hogy összeesküdtetek ellene, és azt fogja gondolni, hogy megpróbáltok betolakodni a kapcsolatunkba.

És hogy a szerelem tolvajából sok volt.