És ezt üzenném a fiatalabb énemnek is

Sok évvel ezelőtt Prágában álltam a Národní třídén, akkor az még nem volt beépített terület, és búcsút vettem életem egy fontos férfitól.

A jogászt – Norbertin Wilgut – nem sokkal azelőtt kértem meg a MAT mozi éttermében, de visszautasított. Talán azért, mert soha nem jártunk igazán, és talán azért, mert az időnk nagy részét együtt töltöttük a telefonban.

Mindenesetre a visszautasítása megviselt, az arcomon szó szerint borsó nagyságú könnyek gurultak végig – de abban a csókban, amit búcsúzóul adott (az első és egyben utolsó csókunk) – annyi szeretet volt, hogy még egy érzéketlen ember is rájött volna – és tudta volna – abban a pillanatban, hogy a visszautasításban a szeretet ajándéka rejlett.

És sok-sok nappal később mégis trágyát hányok Oslovicében a csűr mögött, a réten, a találkocsiból a trágyadombra, és hirtelen – nézem – és az ujjamról eltűnt a eljegyzési gyűrű – amelyet vettem, és amellyel Norbertint megkértem. Még Kranti vigasztalása sem állította meg a könyörgő sírásomat. Mi minden ment el – egyetlen gyűrűvel –, amelyet azóta sem találtak meg, és könnyen lehet, hogy most, évek múltán, amikor már más lakik Oslovicében, a legvalószínűtlenebb teremtmény bukkan rá, akit csak el lehet képzelni. Egy hobbit.

*

Annyi minden ment el, nagyjából annyi, amennyi azzal a kiscicával ment el, amelyet el kellett altattatnom az állatorvosnál – abban az időben, amikor Budapestre kellett volna költöznem. Valaki megmérgezte a kiscicáinkat – valamivel, valahol, ugyanúgy, ahogy valaki egykor a kutyánkat is megmérgezte. Az állatorvos a fejét csóválta amiatt, mennyi könnyet hullattam az a szerencsétlen kiscica miatt. Azt hitte, azért van olyan meleg kapcsolatom vele, mert ő a kedvencem – pedig ez csak egy volt a sok kiscica közül, de életről és halálról most döntöttem először.

Van ebben számomra valami hasonló – azzal, ami elmúlt.

*

És így kezdődött az életem Budapesten. Még ma is örömmel emlékezem rá – bár a gyászomban Budapest elolvadt –, hiszen ő volt a nagy szerelmem. Soha nem gondoltam volna, hogy beleszerethetek egy helybe – de az első otthonom – az első független életem – a flying solo – pontosan ott volt – és olyan volt, mint egy csecsemő első lélegzetvétele!

Budapesten – a fürdők városában – annyi lehetőséget találtam arra, hogy szép férfiakkal élvezzem az életet – és amikor megláttam az ágyékkötős férfiakat a Rudas fürdőben, az a benyomásom támadt, hogy visszatértem a múltba – hogy ezt már valahol átéltem.

Budapest iránti szerelmemet az In love című dalomban fejeztem ki, amelyet a YouTube-on tettem közzé. Az egész a szerelembe esésről szól – és arról, hogy Budapest az élettársammá vált –, amire csak akkor jöttem rá, amikor visszalökött Csehországba.

Három-négy évembe telt, mire ki tudtam verni a fejemből.

Nem, ez nem ment. Folyamatosan oda vágyódtam, az vonzott – és csak amikor Desnában éltem, és csak amikor kiolvastam a Szólíts a neveden utolsó sorait – hallgatott el a Budapestről szóló álom.

Iránta érzett szerelmem előtt – pontosan azzal a dallal tisztelegtem.

Budapesten született meg a kedvenc kötetem – Na hřbetu kentaura. Ez az eddigi legutolsó alkalom, hogy a Szerelem ihlette az alkotásomat – egészen a mai napig –, amikor Rajneesh szerelme vezeti a kezem e sorok megírására.

VODITEL
Amikor a lámpák kialszanak
és a színpad elmerül a sötétben,
a padlót elsöpri sötét könnyeim zápora,
könnyeknél sötétebbek a budapesti éjszakák,
és te vagy az, aki parancsol nekik.

A szerelem, mely fájdalmas – arra ösztökéli az embert, hogy papíron számoljon le vele. Aki nem ismerte a szerelem fájdalmát – az élet fájdalmát – az nehezen hoz létre bármi mélyebbet – s ezt üzenném fiatalabb énemnek is, amely valiféle fiatalkori zsengékkel próbálkozott tizenöt évesen.