13

Nem szereted az ujjaidat,
hogy nagyok.
Én szeretem,
hogy a körmödnek milyen tejszerű árnyalata van,
holdfényes természete,
és a lebarnult bőrön úgy világít,
mintha a fény nem tudná, hová bújjon,
és így maradt a szélén.
Az asztalon fa,
tányérok, morzsa,
villa a süteményben,
s köztük két kéz:
az enyém kisebb, a tiéd nagyobb —
győzelem nélkül, ítélet nélkül.
Rám teszed a tenyered
és a nyomás olyan pontos,
hogy a mellkasomban helyreáll a bútorzat.
A hátamon ott az idő,
feketén megírva, hétköznapi,
és te letakarod azt,
mintha abba lehetne hagyni a mérést.
És leesik nekem,
hogy régóta vártam
egy ilyen dologra:
nem egy gesztusra,
egy kézre,
amely megmarad.