09.01 TOM – Árnyak a kölcsönzőben 17.7., 10:30 – 23:00

17.7.

Az esti szmog a háztetők fölött kering, okkerszínű körökké színezi a fényeket, és a neonból vibráló kísérteteket csinál. A levegő pörkölt bors és elégett benzin ízű, a nyelv zsibbad tőle. A gyalogosok sziluettjei aquarellémosódnak, egyiknek sincs éles széle. Ez egy olyan éjszaka, amely még a legkeményebb árnyaknak is megengedi, hogy lágyak maradjanak.

Viktor – napló, 17/7. Úgy kölcsönöztem idegen testeket, mint a régi DVD-ket, ugyanolyan könnyedén. A visszahozás csak kifogás kérdése volt: holnap, talán soha. Éreztem, ahogy az ujjaim között kicsúszik a közelség szavatossági ideje. És mégis újra kifizettem a belépőt, hogy átmehessen rajtam egy újabb névtelen lehelet.

TOM

A videókölcsönző előtt állok, az üvegen át nézem Viktort, és azon gondolkodom, hogy egyáltalán bemenjek-e. Tegnap éjjel azt írtam neki, hogy „Bocs”, de nem válaszolt. Hát persze, hogy nem válaszolt. Mit vártam?

Végül rászánom magam, és kinyitom az ajtót. A csengő megcsörren, jelzi a jöttömet. Viktor felnéz a polctól, ahol a DVD-borítókat pakolja a „Kultikus sci-fi” szekcióba. Tekintetünk csak egy másodpercre találkozik, mielőtt visszatérne a munkájához. Mintha csak levegő lennék.

– Szia – mondom halkan, szinte hallhatatlanul.

Bólint, de nem néz rám. Az ujjai a borítók gerincén futnak végig, a ragasztó biztosan marja őket. Kicsit pirosak a szemei. Nem tudom megmondani, hogy a fáradtságtól vagy a sírástól.

Az utcai huzat az espresso és a Károly tér nyári aszfaltjának illatát hozza. Kint meleg van, de itt benn kellemesen hűvös van. A légkondicionáló halkan zúg a háttérben, mintha el akarná nyomni a köztünk lévő feszültséget.

– Szükségem lenne egy filmre – mondom bután, mert nem tudom, mást mit mondhatnék.

– Természetesen – válaszol Viktor hivatalosan. – Valami konkrétat?

A fejemet rázom. – Bármit.

Viktor felsóhajt, és végre rám néz. – Mit csinálsz itt, Tomi?

A hangja fáradtnak tűnik, de nem dühösnek. Ez jó jel, nem?

– Látni akartalak – vallom be. – A tegnap miatt… minden miatt.

– Most dolgozom – válaszol, és a környékbeli polcokra mutat. – Nincs időm a…jövevényekre…

Abban a pillanatban kinyílik az ajtó, és belép Iris, az a csaj, aki folyton Viktor után jár. Rövid ruha van rajta meg egy nagy napszemüveg, amit amint belép, le is vesz. Úgy mosolyog, mintha övé lenne az egész világ.

– Szia, Viktor! – kiáltja lelkesen, aztán észrevesz engem. – Ó, szia – mondja sokkal kevesebb lelkesedéssel.

– Cső – válaszolom, és azt kívánom,bár tűnne már el.

Iris a pulthoz támaszkodik, a mobilját a magasban tartja. – Vintage hangulat! – kiált fel, és lefotózza a polcot. Aztán magyarázni kezd valent valamit Viktornak a szűrőkről meg a hashtagekről, de én nem figyelek rá. Ehelyett azt nézem, hogy Viktor hogyan próbál udvarias maradni, pedig látszik, hogy az egész az agyára megy.

A hátsó ajtón kijön Radka, a kezében egy dossziét tart. – Szia, Tom – köszön meglepetten. – Hát te meg mit keresel itt?

Megvonom a vállam. – Csak erre jártam.

Radka elmosolyodik, mintha nem hinné el nekem, de nem szól semmit. Helyette Viktorhoz fordul, és átad neki valamilyen formanyomtatványt. – Itt a szabadságod, három hét fizetetlen, ahogy akartad.

Viktor bólint, és elveszi a papírt. – Köszi.

Szabadság? Viktor elutazik? Hová? Miért? És miért nem szólt erről? De aztán rájövök, hogy egyáltalán nem kell nekem semmit sem szólnia. Nem vagyunk barátok. Nem vagyunk… semmik.

A „Forró hírek” feliratú cédula leválik a falról. Viktor végigsimít rajta a hüvelykujjával, és látom, hogy az idő apró szálkái belefúródnak a bőrébe. Valahogy tudom, hogy ennek fájnia kell, de ő ezt nem mutatja.

Egy idősebb férfi lép be a kölcsönzőbe, idegesnek tűnik. Egyenesen a pulthoz megy, és rátesz egy DVD-t. Látom, hogy valamilyen 90-es évekbeli pornóválogatás.

– Visszahozatal? – kérdezi Viktor profi módon.

A férfiból bólint. – Köszi, fiú – mondja szégyenlősen, és gyorsan távozik.

Iris kuncog egyet, és Viktor felé hajol. – Filmromhalmaz, de a tartalom eladható – suttogja, de elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. Aztán újra felveszi a telefont, és készít még egy fotót. A vaku fénye megvilágítja a levegőben szálló port.

A hőlégfúvóból felbőg a kompresszor, és a fények egy pillanatra megvillannak. Viktor egy pillanatra megáll, és észreveszem, hogy egy csepp izzadság csorog le a halántékán. Olyan intim pillantás ez, hogy el kell fordítanom a tekintetem.

– Akkor én megyek – mondja hirtelen Iris. – Jelentkezel a pénteki akció miatt?

Viktor bólint, de nem mond semmit. Iris elmosolyodik, int, és távozik. Amikor az ajtó becsukódik mögötte, csend telepszik a szobára.

Ránézek a faliórára. 11:11 – az idő palindromja, amely úgy fúródik a mellkasomba, mint valaminek az eljövetelének a előjele... nem tudom, mim. Változásé? Végéé? Kezdetéé?

Viktor zsebre vágja a szabadságkérelmet, és motyogja: „Megérdemlem a csendet.”

Nem tudom, hogy nekem szánta-e, vagy magában beszélt. De érzem, hogy ez fontos. Hogy van benne valami, amit meg kell értenem.

„Hová mész?” – kérdezem.

Viktor rám néz, mintha elfelejtette volna, hogy ott vagyok. „Mi?”

„Az a szabadság,” – mutatok a zsebére. „Hová mész?”

Egy pillanatig habozik, mintha mérlegelné, hogy elmondja-e nekem. „Vietnámba,” – válaszol végül. „Tony hívott meg.”

Tony. Persze. Mindig ez a Tony.

„Ó,“ mondom, és igyekszem, hogy normálisan hangozzon. „…szuper.“

Viktor megvonja a vállát. „Hm.“

A csend sűrűsödik köztünk. Oly sok mindent mondanék, de nem találom a szavakat. Vagy talán a bátorságot.

„Idesluš, tegnap…“ kezdem, de Viktor félbeszakít.

„Nem akarok erről beszélni,“ mondja határozottan. „Se itt, se máshol.“

Bólintok, és lenyelem az összes szót, ami a nyelvemre tolakodott. Bocsánatkérések, magyarázatok, kifogások. Mindaz, ami úgysem változtatna semmin.

„Szóval… mi van azzal a filmmel?“ kérdezi Viktor, és a hangja hirtelen professzionálisan cseng. Mintha csak egy lennék a többi ügyfél közül.

„Igazából…“ – bizonytalanodok el. „Nem tudom. Ajánlasz valamit?“

Viktor elgondolkodik, aztán odamegy a polchoz, és előhúz egy DVD-t. „Call Me By Your Name,“ mondja, és átnyújtja nekem. „Olasz nyár, első szerelem, összetört szív. Lehet, hogy tetszeni fog.“

Elveszem a borítót, és szemügyre veszem. Az elülső oldalon két fiú látható, az egyik le barnult, a másik sápadt. Közel ülnek egymáshoz, de nem érnek hozzá.

„Miről szól?“ – kérdezem, pedig sejtem a választ.

„Arról, milyen nehéz őszintének lenni önmagunkhoz,“ válaszol Viktor halkan. „És hogy mennyire fáj, amikor már túl késő.“

Tekintetünk találkozik, és ezúttal tovább tart. Olyasmit látok a szemében, amit azelőtt nem láttam. Vagy talán nem akartam látni. Sebezhetőséget. Fájdalmat. És valamit, ami úgy néz ki, mint… a remény?

„Elviszem,“ mondom, és előveszem a tárcámat.

Viktor a fejét rázza. „Az enyém,“ mondja. „Tekintsd búcsúajándéknak.“

– Búcsúbuli? – szorítja össze a torkomat a szó. – Nem jössz vissza?

– Nem tudom – ismeri be Viktor. – Talán igen. Talán nem. Attól függ…

– Mitől? – kérdezem, amikor nem fejezi be a mondatot.

Viktor hosszan néz rám. – Attól, hogy lesz-e itt valami, amiért érdemes visszatérni.

Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. Mit jelent ez? Mit akar ezzel mondani nekem?

– Viktor… – kezdem, de megint félbeszakít.

– Nézd meg azt a filmet – mondja. – Aztán eldöntöd, hogy akarsz-e mondani nekem valamit.

Bólintok, mert nem tudok beszélni. A torkomban egy ököl nagyságú gombóc van, a szememben pedig égető forróságot érzek.

„Kösz,“ mondom végül, és elrakom a DVD-t. „És… jó nyaralást.“

Viktor halványan elmosolyodik, de a mosolya nem ér el a szeméig. „Kösz.“

Megfordulok, hogy elmenjek, de az ajtónál megállok. „Mikor repülsz?“ kérdezem anélkül, hogy megfordulnék.

„Holnap este,“ feleli.

Bólintok, jóllehet nem lát. Holnap este. Ez azt jelenti, hogy csak egy napom van? Egy napom arra, hogy döntsek? Egy napom arra, hogy megtaláljam a bátorságomat?

Egy napom arra, hogy bevalljam magamnak az igazságot?

Kilépek a forró Károly térre (Karlovo náměstí), és a kezemben szorítom a DVD-t. A nap elvakít, de nem bánom. Hosszú idő után először látok tisztán.