08.01 TOM – A csend mélysége 16.7. 06:00 – 00:30

16.7.

A rövid éjféli vihar fekete lakkal festette be az utcákat, amelyekben a lámpák aranygyöngyökként mosódnak szét. Az eső elállt, de az ózon még pattog a tüdőben, amikor az ember veszi a levegőt. A csend bársonyterítőként terül szét, és a léptek tompán, szinte ünnepélyesen szólnak benne. A távolban felvisít egy gumiabroncs – az ember egyetlen aláírása –, majd nyomban el is tűnik, mintha meggondolta volna magát.

Tom jegyzete [A szűrőturbína zúgása: 40 Hz, +2 dB. A köldökzsinór verésére emlékeztetett; szabályos és feltétel nélküli. Abban a dörejben minden más hang elveszett, és én csak a vizet hallottam, amely egykor megszült.]

TOM

Beharagszom a párás csarnokba, mintha hadjáratra indulnék. A klór csípi az orromat, de az, amit magomban hordok, sokkal jobban éget. Nem tudom, hogy düh-e, vagy valami más. Valami, amit nem akarok nevén nevezni.

Behajítom a hátizsákot a padra, és érzem, hogy összeugrik a gyomrom. Tegnap megdugtam Verut, aztán leléptem, mint valami kibaszott szemétláda. Még azt sem mondtam neki, hogy cső. Mi a fasz van velem? Hülye vagyok, vagy mi?

Ez a töprengés elvonja a figyelmemet. Koncentrálnom kell. Úsznom kell.

Látom, hogy Ádám az új idejével villog. Lereszeli a szokásos szöveget, mint mindig. Ugyanaz a lemez. A százmellenese 1:02:55. Gyuri meg megint hergeli Marcit, mire az csak gúnyosan elvigyorodik. Normális reggel. Normális világ. Csak épp már semmi sem normális.

Jakub ordítja a részidőket, miközben az ere a nyakán lüktet.

– Záhoš! Ma a kettes pályán vagy! Szedd már a lábad!

Bedobom a törölközőt a padra, és lerántom a pólóm. Érzem a hűvös levegőt a bőrömön, és öntudatlanul Viktor után kutatok a szememmel.

Már a vízben van. Hát persze. Az a rohadék sosem fecsérli az időt. A rá jellemző stílusban úszik – könnyedén, szinte mintha lebegne. Gőzöm sincs, hogy csinálja. Talán ha nem idegesítene ennyire, elleshetnék tőle egyet s mást.

Beugrom mellé a pályára. A víz átölel, hideg és kemény, akár a valóság. Érzem, ahogy minden egyes levegővétel tiszta dühvel tölti meg a tüdőmet. Minden egyes csapással azt képzelem, hogy megelőzöm, hogy magam mögött hagyom, hogy… hogy mit is valójában? Le akarom győzni? Vagy azt akarom, hogy…

– Záhoš! Hol jár az eszed? – üvölti Jakub. – Úgy úszol, mint egy nagyi a piacra menet!

A technikára koncentrálok. Kéz, láb, belégzés, kilégzés. Újra meg újra. Csak hát, amikor megfordulok a falnál, ott látom magam mellett. A szemét. A tekintetét. Ahogy a teste átcsúszik a vízen, akár egy kibaszott hableány.

Az utolsó szakaszon szándékosan lelassítok. Nem azért, mert nem tudnék, hanem mert azt akarom, hogy elkapja a saját ritmusát. Aztán felgyorsítom. Hirtelen. Érzem, ahogy a tempója megbotlik. Ahogy hullik szét a ritmusa. Tudom, hogy kiütöttem a ritmusból, és perverz örömmel tölt el.

Megérintem a falat, és a víz odacsapódik a kishoz. Jakab olyan hangosan fütyül, hogy majdnem leszakítja a fülemet.

„STOP! Mi a fasz volt ez?!” – ordítja Jakab az egész uszodának. „Záhorský, Polesný – ez meg mi a fene akart lenni?!”

A falon lógok, és kapkodom a levegőt. Elfordítom a fejet, és ott vannak a szemei. Azok a rohadt szemei. Keresztüldöfnek. Érzem, ahogy visszatér az emlék ide, a zuhanyzókhoz. A lába az én lábamhoz. Ahogy felrobbantam. Ahogy eltoltam magamtól. Ahogy féltem. Nem tőle. Magamtól.

Érzem, ahogy szorul a mellkasom. Nemcsak az úszástól. Ez valami mélyebb. Valami sötétebb. Gyűlölet? Félelem? Valami a kettő között? Valami, ami keveredik a vízfelszín cseppjeivel, valami, amit nem tudok megfogni a kezemmel.

„Még egyszer!” – kiabál Jakab. „És ezúttal a saját sávotokra koncentráljatok! Nem azért vagytok itt, hogy dodozsetest játsszatok!”

Elrugaszkodom a faltól, és újra alámerülök a vízbe. De ez már nem olyan. Érzem, ahogy a víz folyik a testem mellett, de nem érzem azt a könnyedséget, azt a szabadságot. Ehelyett olyan érzésem van, mintha valami lehúzna. Mintha valami szorítana.

Amikor befejezem a következő hosszt, kimászom az uszodából. A fülemben zúg a saját szívverésem. A vér pulzál a halántékomban. Érzem, ahogy a víz lecsorog a testemen, de olyan érzésem van, mintha ez nem tisztítana meg. Hogy nem szabadít meg attól, amit magamban hordozok.

Viktor is felvergődik a vízből. Figyelem, ahogy végighúzza a kezét a vizes haján. A víz lecsorog a testén. A vállán. A mellkasán. A szőrvonal mentén, ami odavezet…

A kurva életbe. A kurva életbe. A kurva életbe.

Nem kapja el a tekintetét. Sőt. Egyenesen rám néz. Van valami a pillantásában, amit nem tudok kiolvasni. Valami, ami idegesít. Valami, ami vonz. Valami, ami megijeszt.

A levegő annyira besűrűsödik körülöttünk, hogy vágni lehetne. Érzem, hogy összerándul a gyomrom. Hogy kiszáradt a torkom. Hogy izzad a tenyerem, pedig tiszta víz vagyok.

Jakubnak ezt éreznie kell, mert ismét belefúj a sípba. „Vége az úszásnak! Irány az edzőterem! Mozgás!”

Megfordulok, és a zuhanyzók felé indulok. Érzem a hátamon a tekintetét. Mintha égetne. Mintha átlátna rajtam. Mintha tudná…

„Hé, Tom,“ szólal meg mögöttem. A hangja. A rohadt hangja.

Megállok, de nem fordulok meg. Nem tudom. Nem akarom. Félek attól, amit meglátok. Félek attól, amit ő lát meg.

„Mit akarsz?“ mondom, és igyekszem úgy beállítani, hogy dühösen hangozzék. Hogy úgy hangozzék, mintha idegesítene. Hogy ne úgy hangozzék, mintha én…

„Ezt nem hagyhatjuk így“ – mondja Viktor halkan. Olyan halkan, hogy alig hallom a víz morajlásától meg a többi srác kiabálásától.

„Mit nem hagyhatunk így?“ – kérdezem, és végre megfordulok. Hiba. A szeme túl közel van. A teste túl közel van. Érzem az illatát – klór, izzadság meg valami, ami csakis az övé.

„Ezt“ – mutat a kezével kettőnk közé. „Azt, ami történik. Azt, amit csinálsz.“

„Én semmit sem csinálok“ – védekezem, pedig tudom, hogy hazudok. Csinálok. Nagyon is sokat csinálok. Túl sokat gondolkodom. Túl sokat érzek. Túl sokat…

„Pontosan tudod, miről beszélek“ – mondja, és tesz egy lépést közelebb. Olyan közel, hogy akár meg is… „Miért csináltad? Miért vertél meg a zuhanyzóban? Miért csináltad ma…“

„Fogd be a pofád“ – sziszegem, és körülnézek, hogy hall-e minket valaki. „Egyszerűen fogd be a pofád.“

„Nem“ – rázza meg a fejét. „Elegem van. Ezekből a játszmáidból. Ebből a félelmedből. Tudom, mit érzel. Látom benned. Minden egyes nap látom.“

„Te semmit sem tudsz,“ mondom, de a hangom elcsuklik. A kurva életbe. A kurva életbe. A kurva életbe. „Te semmit sem tudsz rólam.“