026.01 TONY – Csend előtt a vihar 09.13., 17:00 – 19:30

13.9.

A kora esti levegő megállt; a hőség alacsonyan lebeg, és összenyom mindent, ami lélegzetet venne. Az árnyékok hosszúak, de nem frissítenek – csak húzzák maguk után az aszfalt szagát, amely megpuhul a talpak alatt. Egy magányos felhő kiáltásra készül, de egyetlen cseppet sem ad ki magából. Minden lépésnek finom cuppogó hangja van, mintha a város megpróbálná lenyelni saját magát.

Tom – napló, 9/13

A bőröm recsegett, amikor levegőért nyúltam. Azt kívántam, bárcsak megrepedne, és kiengedné a benne rekedt hangot. Talán csak így lehet hallani azt, amit valójában lenyeltünk.

TONY

Talán sosem örültem még annyira a szellőzés hangjának, mint most.

Két alak, két pár szem. Az egyik pár szem olyan furcsa csodálattal és versenyszellemmel bámul rám. Tom, üvegekkel a kezében, mintha nem tudná eldönteni, hogy ellenség-e vagy rajongó. Vagy valami a kettő között.

De a gondolataim máshol járnak.

Érzem, hogy Viktor fogja a bokámat, az ujjai szorosan átölelik a lábfejem. Ránézek, mielőtt csinálnék még egy felülést. A szemében látok valamit, amit nem tudok teljesen kitalálni. Mintha valamire várna, amit nem tudok megadni. Vagy talán tudnék, de nem itt. Nem most.

– Köszi – mondom Tomnak, amikor odanyújtja az izotóniás italt. Elveszem anélkül, hogy megszakítanám a szemkontaktust Viktorral. Valami van köztünk – mint egy elektromos áramütés. Mindhárman érezzük.

Tom átáll az egyik lábáról a másikra. Ott van az a rohadt úszójárása, mintha a teste még mindig a következő vízbe ugrásra készülnének elő. Minden mozdulata valahogy… céltudatos. Még akkor is, ha most úgy néz ki, mintha nem tudná, mit kezdjen a kezével.

– Az edző azt mondta, ma lesznek a szinkronúszások – veti oda, és úgy hangzik, mintha kérdés lenne.

Bólintok. – Ja, megmondtam neki, hogy kipróbálom veled a hármasról a ugrásokat.

Viktor elengedi a bokámat, és felülök. Érzem, hogy valami megváltozik a levegőben, mintha a helyiség hirtelen összement volna. Mindannyian érezzük, hogy történik valami, de senki sem akarja nevén nevezni.

Aztán megszólal Bromlil hangja a hangszórón, és mindhárman megrezdülünk egy kicsit. Vége a nyilvános órának. Mintha emlékeztetne minket arra, hogy a világ ezen a tornatermen kívül is létezik, ezen a pillanaton kívül is.

– Mennünk kellene – mondom, és elkezdem összehajtani a jógaszőnyeget. Hallom, ahogy Viktor felsóhajt – olyan halkan, hogy nem vagyok biztos benne, csak képzelem-e.

Amikor elhaladok Tom mellett, a vállunk egy pillanatra összeér. Megérzem az illatát – klór, tusfürdő és valami, amit nem tudnék megnevezni. Valami, ami egyszerűen… Tom.

– Köszi az izotóniás italt – mondom újra, és rámosolygok.

Egy pillanatra meglepettnek tűnik, mintha nem számított volna rá, hogy rámosolygok. Aztán az arca meglágyul, és bólint.

Nem tudom, mi történik hármunk között. De azt tudom, hogy bármi legyen is az, nem lehet figyelmen kívül hagyni. A felettünk lévő szellőzés tovább zörög, mintha kinevetne minket.

Mindig is imádtam az edzés előtti órát. Azt a pillanatot, amikor a nappal átcsúszik az estébe, és a klubhelyiség ablakai mögötti fény különleges lágyságot kap. Ma ez más volt – bronzos, szinte mint a Moldva felszínére ömlött folyékony fém.

– Ma csak egy könnyű leúszás, tiszta fejek – mondta Bromlil, és átnyújtotta nekem az edzésgrafikonos füzetet.

Llapozgatom az oldalakat, és érzem, hogy megnyugtat ez a rendszeresség. A görbék emelkednek, süllyednek, cikkcakkba mennek ott, ahol mindannyian a határunkon vagyunk. Az utolsó oldal üres – egy kék rács egyetlen vonal nélkül. Ez valahogy zavar. Mintha lennie kéne ott valaminek, de nincs.

Martina hozott egy szett gumiszalagot (resistance band), és a rá jellemző kifejezéssel osztogatta őket – félig edző, félig anya.

„Gyengéd nyújtás, semmi hősösködés,“ mondta, és rájuk kacsintott. Azt hiszem, kicsit tovább nézett rám, de lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.

Ádám és Jiri már felálltak a rajtkövekre. A nevetésük furcsán verődik vissza a falakról, mintha a folyosó hosszabb lenne a szokásosnál. Ma minden kicsit másképp van. A testem azt súgja, hogy minden rendben, de a fejemben van valami furcsa érzés.

Figyelem, amint Tom és Viktor kötik a kötelet. A kezük tökéletes összhangban dolgozik, mintha ezt csinálnák egész életükben. A kötél zúgása valasmire emlékeztet… olyan, mint egy szívverés a víz alatt. Tompított, távoli, de mégis makacs.

Síma tűnt fel az üveg mögött a telefonjával. Tudom, hogy újabb pletykákat keres az instájára. Veronika szerencsére megállította valamilyen kérdéssel. Jó. Bizonyos dolgoknak csak köztünk kellene maradniuk.

Magamhoz vettem a forró teát egy flakonban, és a mellemhez szorítottam. Alatta érzem a szívem – minden úgy van, ahogy lennie kell.

Amikor elkezdem feljegyezni a mai métereket a grafikonba, a kezem egy pillanatra megállt. Mintha valami szólni akarna hozzám. A vonal, amit húzok, hirtelen megremegtette a papírt – a vékony falat a jelen és a lehetséges között.

Nem tudom miért, de abban a pillanatban Tomra és Viktorra néztem. Ott álltak háttal nekem, és valamit súgtak egymásnak. Hirtelen azt éreztem, amit rajzolok, nem csak egy grafikon. Ez egy történet. A mi történetünk. És valami azt súgta, hogy még messze nincsen vége.

Itt ülünk én, Viktor meg Tom a kültéri medence melletti padon.

A napló lassan alámerül a horizont mögött, narancsra és lilára festve mindent körülöttünk. Imádom ezt a fényt – ahogy megtörik a vízfelszínen, ahogy átöleli az arcunkat. A szél könnyedén borzolja az edzéstől már megszáradt hajunkat, amelyen még ott bizsereg a víz emléke a bőrünkön.

Egyikünk sem szól. Ez nem kínos csend, olyan ez, mintha a saját sávunkban úsznánk egymás mellett, mindenki a maga tempójában, mégis együtt. Nézem, hogyan csillog a vízfelszin. Olyan békesség árad belőle, ami szinte szent.

A távolból hallom, amint a villamos végigdübörög a síneken. Megrázza a levegőt, aztán visszatér a csend. Lassan belekortyolok az izotóniás italomba. Viktor mellettem ugyanezt teszi. Tom a másik oldalon a poharát forgatja a kezében, mintha valami mélyebbet keresne benne, mint egyszerű italt.

„Akkor holnap este,” suttogom, de a szememet nem veszem le a vízről. Nem akarom látni, hogyan reagálnak. Egyszerűen csak kimondom, mintha csak az univerzumnak küldeném.

Érzem, ahogy Viktor odateszi a kezét az enyém mellé. Úgy hagyta ott, mint egy felajánlást. Tom ugyanezt teszi a másik oldalról, de benne több a félénkség. Három tenyér a padon, köztük tér a levegőnek és a kimondatlan dolgoknak. Kicsit olyan, mint amikor szinkronugráshoz készülődünk – még nem érünk össze, de érezzük egymás közelségét.

A Moldva felől a szél grillezett halak illatát hozza. Hirtelen eszembe jut az a nap a tornaterem tetején, amikor ott grilleztünk. Akkor még őrültségnek tűnt az egész. Minden olyan gyorsan változik, hogy alig bírom követni.

Visszanézek a nyári öltözők irányába, aztán fel, a nudista strandra. Üres, a nap még süt.

„Mit szólnátok, ha felmennénk?” vetem oda. Tudom, hogy tudják, mire gondolok.

A aztán megtörténik – először, amióta ismerjük egymást, mindhárman egyszerre, ugyanabban a ritmusban rohanunk fel a lépcsőn. Senki sem szól semmit, egyszerűen csak megyünk. Fenn levesszük a fürdőruhánkat, és testünket a lemenő nap utolsó sugarainak tartjuk.

Mintha csak egy pillanatra letennénk az összes szerepet, amit játszunk. Nincs Tom, nincs Viktor, nincs Tony. Csak három test, három árnyék, amit a lemenő nap megnyújt.

Behunyom a szemem, és egy pillanatra az az érzésem, hogy halhatatlanok vagyunk.