022.07 VIKTOR – Papírové stěny 11. 9. 05:00 – 12:30

Tommal beléptünk a büfébe, és a hőség arcon csapott. A nap utat tört magának az ablakokon át, és meleg szigeteket formált az asztalokon. Nem sokan voltak ott, csak a sarokasztalnál ült Veronika meg Tony. Ő egy presszóval, Tony meg valami papírokkal a szövetségtől. Háromfelé hajtva, a széleikkel a tenyerekbe nyomódva.

Fültanúja lettem a beszélgetésük egy töredékének.

„A csend lehet tér,“ mondta Veronika, mintha valamit idézne, amit valahol máshol hallott.

Tony csak fáradtan mosolygott az egyik szájzugával. Úgy nézett ki, mint akinek ma már elege van. Kíváncsi vagyok, mi történik.

Tommal a pulthoz álltunk. Kértem egy dupla eszpresszót, mint mindig. Szükségem volt egy löketre, a tegnapi nap hosszú volt. A barista odanyújtotta a papírpoharat, és az eszpresszógép hangja éles késként hasított bele a büfé csendjébe.

Tom mellettem Tonymt és Veronikát figyelte. A tekintete a papírokra siklott, majd Tony mellkasára. Volt benne valami – aggodalom, de féltékenység is. Lehet, hogy Tom nem is volt ennek tudatában, de én láttam. Azt a kis rezdülést a szemében.

Veronika észrevett minket, és hirtelen úgy nézett ki, mint akinek el kell tűnnie. Na persze, Tom szakított vele. Gyorsan búcsút vett Tonytól, és elszállt.

Átültünk az asztalukhoz. Leültünk. Tony még mindig úgy szorította azokat a papírokat, mintha valami ítéletek lennének. A pult mögötti rádióból szólni kezdett egy dal. A Roxette It Must Have Been Love-ja. A dallam visszarantott valahová, ahol már nagyon régóta nem jártam.

Előhúztam egy hajgumit a zsebemből, és Tony elé tettem.

– Hét ki, három be, ne feledd – mondtam neki halkan.

A hajgumi érintése lágyabb volt, mint a szavaim. Úgy hangzott, mint egy légzési instrukció, de tudtam, hogy Tony érteni fogja. A kis kódunk. A mi privát titkunk.

A bár alatti órán átkattant tizenkettő. Tony vett egy mély levegőt, és lassan kifújta – hetig számolt, látszott a szemén. Valami megmozdult benne.

Az asztal alatt éreztem, ahogy a lábaink időnként összeérnek. Tomé, az enyém, Tonyé. Senki semhúzta el. Volt benne valami baráti, de egyben erotikus is. Olyan feszültség, amit késsel lehetett volna vágni.

Ültünk ott hárman, a déli napfény sárga fényében, kávéval és egy titokkal. És tudtam, hogy valami megváltozik közöttünk, még akkor is, ha sejtelmem sem volt, pontosan mi.