021.01 VIKTOR – Viharos gerinc 9.9. – 10.9. 18:00 – 02:45

9.9. – 10. 9.

A szél nekiiramodik a fák koronájának, és szétnyitja őket, mintha valami gyors, olvashatatlan kéziratot olvasna. Az ég sötétazúrtompán ragyog, de a közepén egy csaknem teli hold tolakodik – alig várja, hogy teljesen feltárulkozzon. A fűből zizegés emelkedik fel, egy műanyag zacskó a saját koreográfiáját táncolja. Úgy tűnik, minden gyorsabban fut, a pulzus meggyorsul, a nyelv a szájpadláshoz tapad. A hangok egyetlen, közös éjszaka árnyalataivá válnak.

♫

Kavinsky – „Nightcall“
(1:12 – 1:32) A basszus úgy zúgott a tető alatt, mint egy újabb mennydörgés. Az eső már régen behullott, és hideg csillagokat hagyott a bőrön. Az éjszakai víznek elektromosság és az összeomlás ígérete szaga volt.

VIKTOR

Az edzés utolsó órája. A kötelek még könnyedén remegnek, amint nemrégiben a széléhez rohantunk. A felettünk lévő ég lila színbe öltözik, a távolban mennydörgés morajlik, és érzem, amint a veríték lefolyik a hátamon.

Bromlil a stopperóráját nézi, mintha az árulná el neki a világegyetem titkát. Beletúr a hajába, aztán rám mutat.

„Jó rajt volt, Polesný, de a második ötven méter esik. A végén olyan vagy, mint egy vizes rongy.“

Nemondok semmit. Olyan érzésem van, mintha újra sűrűsödne a víz az ereimben. Valahányszor így lecsesz a többiek előtt, azt érzem, hogy minden elnehezedik bennem.

Tom a falhoz támaszkodik néhány méterre tőlem, cseppek csorognak le a szemöldökén, és a tekintete… a fenébe, megint engem bámul. Amikor elkapom a pillantását, elfordítja a fejét, de egy pillanat múlva megint a vállamon érzem. Nem értem, mi baja van megint.

Tony járkál körbe, és úgy osztogatja a törölközőket, mint valami szent. Mindegyiknek egyet, gondosan összehajtva. Amikor felemeli a kezét, hirtelen rángatózni kezd a bal bicepsze. Látom, hogy az arca egy másodpercre eltorzul a fájdalomtól, de azonnal mosollyal leplezi. Mindig tökéletesnek kell látszania, még akkor is, ha valami történik vele.

„Ha megjön ez a vihar, a medencéből végre egy rendes aquapark lesz” – dob be egy dumát Adam, Mára meg úgy nevet rajta, mintha az év legjobb vicce lenne. Jirka csak némán figyeli a fekete felhőoszlopot, ami nyugat felől hömpölyög.

Visszacsúszom a vízbe levezetésként. Melegebb, mint a kinti levegő, és egy pillanatra úgy ölel át, mint – tulajdonképpen mikor ölelt át bárki is? Itt mindig nyugalmat éreztem. Még most is, a vihar előtt, amikor mindenki más idegesen lesi az eget.

A tizenötödik méternél, amikor már szinte a szélénél járok, a vízfelszín egy pillanatra felragyog. Villám. Pislogok egyet, és a felhők szürke képe hirtelen kristályszilánkokra törik szét. A körülin lévő víz egy másodpercre folyékony üvegnek tűnik.

Feltűnöm a vízből, és hallom Tom hangját: „Vége, az edző behúzta a rolót!”

Felé fordulok. A szemében megvillan valami különös – nem gyűlölet, nem is béke. Valami a kettő között. Mintha mondani akarna nekem valamit, de ő maga sem tudná, mit.

Amikor kiejtettem a lábam a vízből, az első lencsynyi cseppek a vízfelszínre hullnak. Olyan a hangja, mintha valaki az őserdőben dobolna. Aztán jön a szélvihar.

A kanapén ülök, összerándulok, amikor egy jéghideg fuvallat fut végig a bőrömön. Kint dörög a villamos, és érzem, ahogy a rezgés rezonál a csontjaimban.

Valahol az ablakon túl Prága viharban fuldoklik. Az eső úgy veri az ablakpárkányt, mint egy dobos ujjai, és az ablakkeret úgy remeg, mintha bármelyik pillanatban kitörne. De én ülve maradok, mert ha most felállok, akkor csinálnom kell valamit. És nem tudom, mit.

Az asztalkán, a Denis-szel közös fotó mellett egy gyűrt papírfecni hever a sajtószobából. Hét három lélegzet. A holnapi varázsigém. Holnap megint látnom kell Tomot, de most, ebben az esőben, ez úgy hangzik, mint valami, ami egy másik életben történik.

A mobil csipog, és a kijelző egy pillanatra megvilágítja a sötét szobát. Tony az. Küld egy GIF-et valakiről, aki köhög, aztán egy „viharfelhő” és egy verejtékező emojit. Felveszem a telefont, az ujjaim szaladnak a kijelzőn, de aztán visszateszem. Mit válaszoljak neki? Jól vagyok? Nem vagyok. Nem kapok levegőt? Nem akarom, hogy tudja. Félek? Az aztán végképp nem.

Úgyhogy inkább teljesen leoltja a villanyt, még azt az utolsó fényt is, amit égve hagytam. Abban a pillanatban villám szeli át az eget, és egy másodpercre megvilágítja a szobát. Látom a plafonon a repedést, ami úgy húzódik, mint egy uszodai sáv. Tavaly nyáron csőtörés volt a felettünk lévő szomszédnál, és amikor hazajöttem, bokáig állt a víz a gyerkőcmedencében.

Aztán jön a dörrenés, és mintha valaki kikapcsolná a tévét – a ventilátor elhallgat. És a csend, ami utána jön, egyszerre hangosabb, mint bármi más. Hallom a szívem, amint dobog a bordáim között. Fémízet érzek a számban, mintha egy régi érmét nyalogatnék.

Tomra gondolok. Újra.

Nyúlok a dobozos kóla után, a homlokomhoz szorítom, és a hideg fém enyhülést hoz. Legalább egy pillanatra. Veszek egy levegőt, de olyan, mintha a víz alatt próbálnék lélegezni. Kevés a levegő, kevés a hely.

Végül ezt írom Tonym-nak: „Kíméld az erőd, holnap lélegzet.”

Aztán már csak azt hallgatom, hogy veri az eső az ablakokat, és Prága elmerül a viharban.

A felettem lévő mennyezet hullámzik. A podolíi uszoda, de fordítva – a víz fent, én meg lent. A kék csempék megrepedtek, a medencealji vonalak repedésekké alakulnak, amelyeken keresztül folyik le a víz.

A csempék hirtelen leválnak, mint a bőr, és rám hullanak. A vonalak megnyúlnak, hosszú, fekete, vizes hajszálakká változnak, amelyek az arcomra tapadnak. Nem tudok lélegezni.

A víz a számba folyik. Nyelem. Sós. Uszoda vagy könnyek? Nem tudom.

Csipp.

A mobil a kanapé mellett. Kinyitom a szemem. A szoba szürke, kint dörög az ég. Nem emlékszem, mikor aludtam el. Nézem a kijelzőt – 2:45. Az éjszaka közepén, a semmi közepén.

A fal mögötti aknából hajszárító zúgását hallom. Ki a fene szárít hajat hajnali háromkor? Odanyomom a fülem a falhoz, olyan, mint egy vízesés hangja, mintha egy egész medence ömlött volna ki felettem, és valaki éppen szárítaná. Csurom izzadság vagyok, a pólóm a hátamhoz tapad.

A telefonom rezeg a kezemben. Grindr. Hát persze, mi más ebben az órában.

New profile near you: BlondJock

Az avatar elmosódott, de olyasmi, mint egy hajszárító. Miért tenne valaki hajszárítót a profiljára? Eloltom a kijelzőt. Leteszem a telekint az asztalra.

– Szárítsd meg a hajad, mielőtt megfulladsz – mondom hangosan az üres szobába.

Nem tudom, miért mondtam ezt. De fáj. Olyan, mint amikor emlékszel valamire, ami még meg sem történt.

Leülök vissza a kanapéra. Az ablakpárkányról eső csöpög, egyenletesen, mint egy metronóm. Csepp. Csepp. Csepp. A cseppek kis tócsákat csinálnak a földön. A mennyezeten még mindig látom a medence képét, lehet, hogy csak az utca fényének a visszverődése, lehet, hogy hallucinálok.

Kint mentő szirénázik. Hirtelen az a kedvem támad, hogy kirohanjak, álljak az esőben, és az eget bámuljam. Egyszerűen csak ott lenni, amíg véget nem ér a vihar. Amíg valami más nem kezdődik.

Kialszik a fény. Elment az áram. Újra. A digitális óra elsötétült, mintha valaki törölte volna az időt. Minden körülöttem most kétszürke, mint egy medence alján. Csak a külső villámok számolják a másodperceket. Egy. Kettő. Három.

Felkelek a kanapéról. Felveszem a pulóvert. Az ajtóhoz megyek. Elhozom a kulcsokat.

Ma szembe kell néznem a viharral.

Gyalog indultam el. Az esőben. Igazából nem is tudtam, miért vonszolom magam ide. Csak éreztem, hogy muszáj. Podolí sziklák – a hely, ahová az ember akkor megy, amikor nem akar egyedül lenni, de nem bírja az embereket. Olyan kis saját tisztítótűz. Csak éppen ma ez a világözön.

Az esőfüggönyön át szinte semmit sem látni, de én mégis a medence fölötti kilátó felé tartok. A hajamból a víz a nyakamba folyik, és patakokat formál a hátamon. Igazából szinte kellemes. Fáj, de valahogy helyesen.

És akkor megpillantom őt.

Sziluett az éjszakai égbolt ellenére. Tom. Ő is csuromvizes, kapucni helyett kezek. Ott áll, mintha várna. Kire? Rám biztosan nem. De valami mégis vonzza hozzá. Mintha meg kellene bizonyosodnom arról, hogy tényleg ő az.

Egy villámhasító szeli át az eget, és egy másodpercre látom a város körvonalait. Minden csillog. A víz éget a bőrön, de belül különös hideget érzek. Nyugalmat.

Olyan, ami akkor jön, amikor az ember tudja, hogy már teljesen a pácban van, szóval bele tud törődni.

Elmegyek egészen a kilátóig. Ott van. Ugyanúgy lélegzünk, mintha egy drótra lennénk kötve. Nyúlok a zsebembe, és az ujjaim megtalálnak egy hajgumit. Nem tudom, miért hordom ott. A hüvelykujjammal simítom a latexet. Olyan, mint egy talizmán. Emlékeztet arra, ki vagyok.

Tom emeli a kezét. A másikat a zsebébe dugja, ott nyomkod valamit, látom, amint az ujjai mozognak az anyag alatt. Megkapaszkodik a korlátban, pontosan ugyanabban a pillanatban, mint én. Érzem azt az elektromos remegést, ami átugrik a fémből a bőrbe.

A villám ismét megvilágítja az arcunkat. Egymással szemben állunk. Az árnyaink egyetlen sötét kis felhővé olvadnak össze. Aztán megdörren az ég. Érzem az ereimben, ahogy az egész megremeget.

Nem teszek egy lépést sem közelebb. Ő sem. De azért így is sűrűbb valami van köztünk, mint az az eső. Valami, amit nem lehet lemosni.

Újabb villanás.

– Tibor – mondja hirtelen.

Kifújom a levegőt. Nem értem, mit jelent ez. Talán rosszul hallottam. Eső, szél, mennydörgés… az egész zúg. És aztán hirtelen csend. Mintha valaki kikapcsolta volna a hangot.

Látom, hogy gondolkodik. A „Tibor“ név ott lebeg köztünk a levegőben. Nem értem, de érzem, hogy hirtelen közelebb kerültem hozzá. A semmiből. Olyan, mintha kinyitott volna egy ajtót valami elől elzárt dologhoz.

És én? Olyan érzésem van, mintha belestem volna a szíve sötétségébe. Mintha meghívott volna egy olyan helyre, ahová senkit sem enged be.

És aztán megint elkezd esni az eső. Még jobban. Mintha az ég úgy döntött volna, hogy az a pillanat már túl erős volt.