020.01 VERONIKA – Odsoudit ticho 9. 9. 13:00 – 16:00 között

9.9.

A város felett tejszerű szűrő lebeg, akvarellé változtatja a házak körvonalait. A távoli mennydörgés úgy zúg, mint egy lassú szív, amely szégyelli teljes erővel megdobbanni. Az alkar szőrszálai vigyázzba állnak, minden pórusban statikus feszültség pattan. Mindenki sekély, óvatos lélegzettel lélegzik, nehogy a csepp korábban induljon meg, mint ahogy azt megengedik. És mégis szárazság marad, nehéz és hajthatatlan.

Tom – belső monológ: „Ha a csend miatt diszkvalifikáltak, én lettem az első, akinek ez kiabálás nélkül sikerült. Lehet, hogy ennek így kell lennie: a győzelmet, amely nem szól, hosszabban jegyzik meg.”

VERONIKA

Csak egy újabb szerda, egy újabb sajtótájékoztató, egy újabb ellopott óra, amit nem a vízben töltök. Tartom a kamerát, és próbálok olyan beállítást találni, ahol Tony és Viktor nem úgy festenek, mint két elítélt. Hiábavaló kísérlet. Ez az egész hiábavalóság.

A PR-menedzser a pult mögött diakockákat cserélget, mintha az életéért küzdene. Grafikonok, táblázatok és számok. Ki a fene emlékszik közülünk arra, hogy hány százat hoztunk össze egy szezonban? Jakub Bromlil a nyakában lévő örökös síppal ott áll mellette, fontoskodó arcot vág, és a kivetítésre mutogat.

„Itt világos fejlődést látunk az időkben. Az eredmények magukért beszélnek.”

Persze, beszélnek. És mit mondanak? Hogy nem vagyunk a legjobbak. Hogy negyedikek vagyunk. Hogy a harmadik hely a plafonunk.

A kamera keresőjén át nézek, és valami mást keresek, mint a számokat. Embereket keresek. Csapatot. Azt a pillanatot próbálom megtalálni, amikor úgy nézne ki, hogy idetartozunk egymáshoz. Hogy nem csak egy olyan embercsoport vagyunk, akik ugyanabba az irányba úsznak.

Egyszer csak érzem a mobilom rezgését a zsebemben. Megint Zuzajda. Miért ma? Miért most? Pont akkor kellett sántikálni kezdenie, amikor ez a hülye ügyeletem van? Lehúzom a kezem a mobilért, de abban a pillanatban Síma, aki az első sorban ül, mindenki felé fordítja a kijelzőjét.

„Látjátok ezt? Megint hatekelnek minket.”

A szoba elcsendesül. Olyan, mintha hirtelen valaki kikapcsolta volna a légkondit.

„Krumplis úszók, a harmadik hely a gyengéknek való” – olvassa hangosan.

Látom, hogy Tom milyen erősen szorítja a karfát. Hogy Viktor szeme a földre siklik. Hogy Bromlil felvonja a szemöldökét, és lenyel valamit, ami nagyon erős válasznak tűnt.

Martina lép a kamera képmezőjébe. A szeme két olyan tó, amelyekben már az első naptól kezdve fulladozom, hogy megismertem. Nem tudom levülni róluk a pillantásomat.

„Az adatok beszélnek” – suttogja élesen a PR-menedzser felé –, „de az érzelmeket halljuk?”

Valami a hangjában arra kényszerít, hogy meghúzzam a ravaszt. A kamera sípol, a kijelzőn villogni kezd a kék REC. Pontosan abban a pillanatban kapom el, hogy Tony biccent Viktor felé. Néma kommunikáció. Valami, amit senki más nem ért ketten kívül.

A falióra pontosan 15:30-at mutat, amikor az a sípolás átszeli a levegőt. Mindenki felém fordul. Kikapcsolom a felvételt, de már túl késő. Érzem, hogy ég az arcom. Megint elbaltáztam.

Fél négy. Mindig fél négy. Az idő, amikor minden megtörik. Az idő, amikor elkezdem érezni, hogy valaki megkopogtatja a vállam, és azt mondja: „Ez nem a te világod.”

A csönd úgy áramlik a szobában, mint a klór a medence alatti csövekben. Érzem az orromban, a torkomban, minden pórusomban. Aztán végül Bromlil továbblép a következő diára, és a prezentáció síp hangja mindent átvág.

És tudom, hogy amint ez véget ér, elmegyek ellenőrizni Zuzajdát.

Ülök azon az átkozott súlyzóskládán, a testem még vizes, az izmaim görcsben vannak, és a mobil rezeg. Újabb üzenet.

Bírod a tanulást

Apa. Kérdőjel nélkül, vessző nélkül, hangulatjel nélkül. Mintha azt kérdezné tőlem, hogy letörölgettem-e ma a port. Mintha még arra sem lennék érdemes neki, hogy megnyomja azt a rohadt kérdőjelet.

Balzmoppal húzom az ujjam balra. Megszólal a kukának az a digitális hangja – mintha a csendem saját filmzenét kapott volna.

Digitális csend.

Digitális kiáltás.

Martina mellém ül, a haja még vizes. Egy üveg vizet nyújt át nekem.

„A csend nem feltétlenül üresség, tudod? Lehet egy tér is.“

Érzem, hogy a vér az arcomba szökik. Lát belém? Tudja, mit tettem az imént?

„De az Instagramon a csend nem működik“ – felelem halkan. „Ott kiabálni kell. A számok csak a káoszból nőnek.“

Martina a mögöttem lévő falra mutat. Valaki feliratot festett oda – Swim deep. Breathe slow. Plav hluboko. Dýchej pomalu.

„Amikor elrugaszkodsz a fenéktől,” mondja Martina, „ott nincs semmilyen közönség. Csak te meg a víz.”

Szavai leülepülnek bennem, mint egy kő a fenékre. Valami kicsúszik a táskámból – egy papírlap, amit egész nap magammal cipeltem. Egy jelentés az állatorvostól. Zuzajda.

Martina észreveszi, felveszi, és az ujjai gyengéden végigsiklanak a jelentéshez tűzött Zuzajda-fotón.

„Apák, kutyák, közönség… mind tud harapni, ha nem figyelsz oda rájuk,” mondja Martina halkan.

A mobilom újra rezeg, de ezúttal egy értesítés. Síma épp most posztolta… mi a fasz? A kijelzőn egy fotót látok valamilyen videófülkéből. Viktor félmeztelenül ül a háttérben, kigombolt sliccel, Tom pedig elmosódott, de fel lehet ismerni. Fölötte a felirat: Hidden truths?

A kezem annyira remegni kezd, hogy a mobilom kis híján kiesik.

„Ez… ez porig égeti Viktort,” lihegem. „Meg Tomot is.”

Martina ránéz a mobilomra, aztán rám. A szemében látom, hogy tudja, miről beszélek. Hát persze hogy tudja. Megvannak a maga tapasztalatai.

„Akkor oltsd el a lángot, mielőtt a staféta lángra kap” – mondja halkan. Aztán hozzátesz valamit, ami számomra figyelmeztetésnek hangzik: „És főleg – vigyázz, hogy te se kapj lángra.”

Szavai ott lógnak a levegőben, mint a gőz a medence felett.

Ismét víz alatt vagyok, csak ezúttal nem kapok levegőt.

Az üres lelátón állok, és érzem, hogy a szél összeborzolja a hajamat. Huszonhét fok, semmi árnyék. Velem szemben a nap aranysárga foltja terül szét a padokon, ahol most hárman ülnek.

Viktor, Tony, Tom.

A célkeresztemben vannak – három test, három srác, a tér kitöltésének háromféle módja. Hallgatnak. Úgy hallgatnak, mintha ez lenne a normális. Egyikük sem érez késztetést arra, hogy megtörje a csendet. Egyszerűen csak ülnek és vannak. Mintha ősidők óta ismernék egymást.

Rákattintok a REC-re, és hagyom futni. A szél átfúj a klub logójával ellátott transzparenseken, egy pillanatra megzörrennek. Valahonnan a gyerekmedence felől nevetés hallatszik, de egyébként csend van.

A kijelzőn keresztül figyelem őket. Tom keresztbe fonja a karját, mintha erődöt építene. Viktor az ujjai között szorongat valamilyen hajgumit – leginkább hajgumit –, és azzal játszik, mintha ez a mozdulat segítene egyben tartani a gondolatait. Tony a tenyerével árnyékolja a szemét, pedig nem is kéne. A nap aranyló vonalat rajzol az arca köré.

Mindegyikük más ritmusban lélegzik. Ha ez zene lenne, poliritmikus lenne.

Kétpercnyi felvétel. Nem mondanak semmit. Nem is kell. Talán most látom őket először így együtt, és van benne valami helyes. Mintha annak, ami köztük van, nem lennének szavakra szükségük.

Érzem, ahogy szakadoznak a felhők a fejemben. Az a nyomás, ami az utóbbi néhány hétben rajtam volt, kicsit enyhül. Mintha valaki kicsit megnyitott volna egy szelepet.

Kikapcsolom a kamerát, és leülök melléjük. Senki sem kérdezi meg, miért vettem fel őket. Tom némán odanyújt nekem egy PET-palackos vizet. Iszom egyet, és továbbadom.

Viktor felém fordul, és elmosolyodik. Nem azzal az Instagram-mosolyával, nem azzal, amit akkor használ, amikor akar valamit. Ez igazi. Az egész nyár folyamán először nincs kedvem azonnal megnyitni az appot, és kiválasztani egy szűrőt. Nem kell sztorikat csinálnom belőle. Nem kell karaktereket csinálnom belőlük.

Csipog a telefonom. Iris élőben van, valamit csinál Karlínban naplementekor. Normális esetben azonnal ránéznék, figyelném a nézőszámokat, az elköteleződést hasonlítanám össze. Most egyszerűen elnémítom.

A távolban hallom a villamost – a tizenhetes halad a rakparton. A nap mindent gazdag aranyra fest, ami lassan szépia színbe megy át. Minden olyan, mintha egy másik időből lenne.

Mind a négyen ülünk, hallgatunk és lélegzünk. És talán ezért nem beszél senki. Mert gyógyulunk.

Érzem, ami köztük lóg a levegőben. Tom és Viktor között. Tony és Tom között. Viktor és Tony között. Kimondatlan dolgok, amik rátapadnak a levegőre. De most ez nem baj. Együtt ülünk. Lélegzünk. A nap melegít minket. És senki sem hessegeti el ezt a csendet. Mert néha a csend is gyógyít.